Egyszer volt… Hatodik történet: Akkor régen

Szép idő van! Még mindig szép! Hogy mondtad régen?
„A szeptember dunna alatt tartja az őszt.”
S milyen igazad volt! Régen ilyenkor már rákérezkedett az emberre a kardigán, most meg az ember csupasz karján hempereg a langymeleg napsugár.
Istenem! De jól esik! Minden napnak nagyon örülök, amelyik ilyen szépen, ragyogva múlik el. Ajándék ez a Jóistentől nekem, és a többi vénségnek. Tudod, nem bírom már a hideget. Nagyon tudok fázni, ha a dér egy picit megropogtatja a lehullott faleveleket. Lánykoromban fel se vettem az ilyet, szerettem, ha friss az idő. Egy szál ruhában végigfejtem a teheneket az istállóban. Soha semmi bajom nem volt.
Hol van az már? Megette a naptár azt is, meg mindent mást, ami régen történt.
Pedig tudod mit? Kicsit olyan, mintha én még mindig ott élnék. Ötven, meg hatvan évvel ezelőtt. Azokra az időkre nagyon szívesen emlékezek vissza. Meg arra is, ami utána következett. Benne vagyok minden pillanatában. Viszont ezek a mostani idők sehogy sem ragadnak meg a fejemben. Nem is nagyon érdemesek arra, hogy marasztaljuk őket. De hisz, tudod te! Látod is, hallod is, amit én! Ezek a fiatalok mindig civakodnak. No, nem a mieink, hanem úgy a világ maga. Sose jó semmi! Vagy talán nem elég. Nem tudom mi ez a nagy türelmetlenség és ez a nagyravágyás, de olyan, mintha már az anyatejjel belecsepegtetnék az emberekbe ezeket a dolgokat. Rossz így látni őket, nincs köztük olyan, aki boldog.
Bezzeg a mi időnkben, Lajosom! Ugye más volt minden! Tudom, unod már hallgatni ezeket a régi, avas történeteket, de mit tegyek, engem az tesz boldoggá. ha gondolhatok rájuk! Átélni csak egyszer lehet mindent, de az emlékek bölcsőjében addig dédelgetjük utána őket, ameddig csak akarjuk.
Szóval, nem volt nekünk semmink, ugye? Csak a két dolgos kezem nekem, a két dolgos kezed neked, kitartásunk és szeretetünk egymás iránt, a család iránt, a világ iránt. Nem volt pedig könnyű, mert olyan volt, ahonnan mi néztük ezeket a dolgokat, mintha minden szemben állt volna velünk. A családod nem akart. Miért nem? Ki tudja? Viszont te olyan rendíthetetlen voltál, mint egy kőszikla. Szívben és lélekben is. Nem kis bátorságra vallott, hogy szembementél velük.
Mégis elvettél. Olyan volt az esküvő, mintha présbe dobott volna az élet minket. Nekem semmim nem volt, neked nem adtak, mert elé mentél az akaratnak. Mégis kikacagtuk a sorsot, amikor egybekeltünk.
Aztán elsimultak a dolgok, amikor látták, hogy boldogulni akarunk, hogy kitartunk egymás mellett. Harmadik télen együtt ebédelt az egész család karácsonykor. Ideges voltam, hiába nyugtattam magam, hisz akkor már ott volt a hasamban a lányka. Nem mondtuk még senkinek. Aztán egyszer anyád felém fordult az asztalnál, megragadta a tányéromat, amikor épp rám került a sor a merítésnél.
– Majd én szedek neked, lányom! – ennyit mondott csak, de azt olyan lágyan, olyan kedvesen, hogy rögvest összeszaladt a könny a szememben. Úgy éreztem, abban a pillanatban fogadtak el végleg. Talán a gyerek miatt, de talán anélkül is megtették volna addigra. Ki tudja? Az asszonyok belelátnak egymás lelkébe, egymás testébe. Aztán, mintha azon az estén akartuk volna behozni mindazt a lemaradást, amit addig kihagytunk, hajnalig beszélgettünk anyáddal. Reggelre úgy éreztem, enyém a világ legjobb anyósa, addig meg úgy féltem tőle, mint a tűztől.
Tudod, ezt is hiányolom a mai világból. Hogy az emberek megbeszéljék a dolgaikat. Ha nem egyeznek, azt elfedik haraggal, gyűlölettel, közömbösséggel. Pedig oly nagy szükség volna egymásra most is, ahogyan a régi időkben. Mindenkoron.
Család lettünk hát. Egy gyerek lett, a lányka. Akkoriban félve mondta ki ezt az ember, mert háromnál kevesebb nem igazán akadt egy háznál sem. Család. Így mondták. Hány családod van? Aztán az ember büszkén kivágta a választ.
Velem történt valami a szüléskor. Mi? Nem tudom. A bába sem tudta, pedig jó bába volt. Segített nekem, segített sokaknak. Csak azután derült ki a bajom, ahogy az idő telt, s nem jött a második. Elfogadtál úgy is, vigasztaltál. S elfogadott a családod is, vigasztaltak. Jól esett, enyhített a csalódásomon. Azt mondtad, ha így kell lennie, legyen így. Biztos azért alakul ekképpen, hogy mi hárman még jobban szeressük egymást.
S mi úgy is tettünk.
Aztán utána úgy felhígultak a dolgok. Azt mondják, a gyerekek hamar felnőnek, de hogy mindez egy pillanat alatt végbemegy, azt csak az hiszi el, akinek része volt benne. Mintha csak a pólyából kiugorva máris férjhez kellett volna adnunk őt. Sokat merengtem ezen, miként pergett ki ilyen gyorsan az idő a kezeink közül. Ma sem tudom. Talán olyanok voltak azok az évek, mintha darálóba estünk volna. A hetek úgy szakadtak ki az életből, ahogy a durva vasfogak szaggatják le a szemeket.
Egyébként szép életünk volt. Vitathatatlanul az.
Szép ma is, olykor hazajön, meglátogat, s elhalmoz mindennel. Hoz olyat is, amire nincs szükségem. Tudom, egy kicsit azért is teszi ezt, mert sokáig hagy egyedül. No, de majd ha meglesz az unoka, akkor gyakrabban jön. Legalábbis ígérte, de tudom, hogy ez nem így lesz. Sok a dolog a babákkal. Nem leszek én akkor eszébe, de majd megyek, és segítek, ha hagyja, ha szeretné.
Csak akkor.
Addig egyedül jön.
És én várom.
Csak tudod, mégis olyan egyedül vagyok. Olyan nagyon egyedül. Mert te már soha nem jössz haza hozzám. Én azért mindennap kijövök ide, leülök melléd, elsepregetem a tenyeremmel a nevedről a faleveleket, és elmondom a mi réges-régi történetünket.
Nem szeretném, hogy unatkozz! Az idő telik azzal is.
Aztán egyszer eljön a nap, hogy újra találkozzunk.
Nem itt, odaát.
Ha a Jóisten is azt akarja.
S miért is ne akarná, hogy így legyen?
Várom.