A tökéletes gyerek

Én igazán jó gyerek vagyok. Tudom, hogy mindenki ezt mondja magáról, de én tényleg. Százhatvanöt centiméter magas, ötvennégy kiló, gesztenyebarna hajú és zöld szemű. Kiválóan tudok csettinteni. Jobban, mint az átlag, hétköznapi ember. Hangosabban. Nem iszok szörpöt, se kólát. Csak, és kizárólag vizet, de abból is csak buborékmenteset. Minden hétvégén, tíz és tizenhárom óra között plakátokat osztogatok a Pláza melletti parkolóban. Még nyáron is. Pedig akkor mindig tűz a nap, és ha nem hordanék baseballsapkát tuti napszúrást kapnék. Egyszer elfelejtettem magamat bekenni naptejjel, …azt nem kívánom senkinek. Jó tanuló vagyok. Komolyan, kitűnő. A tanárok imádnak, főleg az angol. Egyszer nyertem neki egy országos versenyt. Nagyon büszke volt rám. Tudok úszni. Sokáig tartott mire megtanultam, de most már abba nem hagynám semmi pénzért. Az edzőm azt mondta, egyszer még sokra viszem vele. A szüleim szerint álomgyerek vagyok. Sosincs velem probléma. Soha nem is volt.
Az osztály zsizseg. Nálunk a némacsönd csak egy ábránd. Irodalomóra van. Takk..takk… olyan lassan telik az idő. Én próbálok nagyon koncentrálni, de mögöttem a Milán bealudt. Csorog ki a szájából a nyál. Zita és Virág pedig a hátsósorban beszélget. Ebből balhé lesz. Ádám mellettem ül és csöndben hallgatja Kovács tanár úr beszédét. Nem mosolyog, szemöldökét enyhén, komótosan összeráncolja. A haja belelóg a szemébe, de nem törődik vele. Kezét szorosan maga előtt összefonja. Gyűlöli az irodalmat. Teljes szívéből utálja. Nem csak az irodalmat, Kovács tanár urat is. Nem kell aggódni, az érzés kölcsönös. Múltkor egyest kapott a fogalmazására. Én olvastam azt a fogalmazást. Nem lett rossz, csak egy kicsit szokatlan. Sok volt benne az „akció”. Ezt már a tanár úr mondta neki. Meg azt is, hogy írja újra, mert ez így vállalhatatlan. Ádám nem volt hajlandó. Kovács úr igen felhúzta magát rajta. Most minimum egy hármasra van szüksége, hogy meg ne bukjon. A szülei tisztára kiborultak. Ha nem szerzi meg azt a hármast, egész nyáron tanulhat. Én meg elfelejthetem, hogy ketten menjünk a balatoni táborba. Június van. Már csak egy hét és végre itt a nyári szünet. Tényleg össze kell szednie magát. Az osztályban egyre nagyobb a ricsaj. A tanár úr csendre int. Kezdi elveszteni a türelmét. Öt perc és vége az órának. Dél körül jár. Pont a szemembe világít a nap, igazán lehúzhatnánk azokat a redőnyöket. Már alig hallom a tanárt, a Zita szinte ordít. Ádám rám néz. Ő se bírja a hangzavart. Kovács tanár úr felkiált, és tenyerével az asztalra csap. Az osztály szép lassan elhalkul. A légy zizeg. Hallom a lélegzetvételek lassú, monoton dallamát.
– Elég – mondja a tanár visszafojtott hangon, majd ránk néz. Már múltkor is mondtam, ha nem vagytok képesek figyelni, feleltetni fogok. Ádám jöjjön ki.
Ádám nem áll fel. Meg se nyikkant, egész órán figyelt, jegyzetelt, és ezt a tanár úr is tudja jól. Ádám kihúzza magát. Olyan méltóságteljesen ül a helyén, mint egy igazi felnőtt. Mint egy katona. Egy tábornok. Szemével int, hogy felkészült a csatára. Az óra ketyeg. Tekintetét egyenesen Kovács tanár úrra helyezi. Csönd, hosszú, maró csönd. Nagyon erős a tekintete, mélyreható. Ádám ökölbe szorítja a kezét, de nem mozdul. Várunk, egészen a kicsöngetésig. A hangszóróból előtör a jól ismert rekettyés dallam. Milán felriad, és ijedtében elkiáltja magát. A lányok hátul kuncognak. Kovács úr szeme tüzet szór. A táblához sétál. Felvesz egy krétát, és szépen lassan írni kezd. Nyújtott betűi vannak, pont mint anyukámnak. Képeslapra való. „Feltétlen engedelmesség a tanárnak”.
– Házi feladat – bök a táblára – 1 A4 -es oldal, kézzel írt. Becsei, ez az utolsó esélye. Ha nem leszek maximális mértékben megelégedve a beadandóval, én úgy éljek pótvizsgára küldöm magát – mondja komoran, majd kiviharzik az ajtón.
Ádámmal ülök a szobámban. Előttünk egy-egy fehér lap. Ádám feje vörös a szégyentől. Nem sírja el magát, ő nem az a fajta, inkább csak mérges. Nem szól hozzám. Csöndben rágcsálja a ceruzájának a végét. Felírom a címet. „ Feltétlen engedelmesség a tanárnak”. Idáig jutottam. Azt sem tudom, hogyan kezdjek neki. ”Feltétlen engedelmesség” Ha a tanár azt mondja, hogy maradjak csöndben, én befejezem a beszélgetést. Ha a tanár azt mondja, hogy töröljem le a táblát, én úgy teszek. Viszont, ha… Eszembe jutott egy márciusi biológia óra. Éppen a szülés folyamata volt a tananyag. Anna (az az Anna, aki szeptemberben rosszul lett, amikor a vérről tanultunk, és nem a szemüveges) hamar elfehéredett a magzatburok, méhszáj és a hüvelyfal hallatán. A szeme üvegessé vált, és a szája olyan apróra húzódott, mint egy cérnaszál. Tisztára olyan volt, mint egy zombi. Regina, a barátnője, próbálta nyugtatni, de Anna csak nyöszörgött. Az arca remegett, és izzadtság cseppek peregtek le az egyébként már hófehérré vált homlokáról. Regina jelentkezett.
– Tanárnő kérem! Ki szeretném kísérni Annát a folyosóra, szerintem el fog ájulni.
Lászlóné nemet intett. Azt mondta, hogy egyszer ő, Regina is fog szülni, sőt, bármennyire hihetetlen, Anna is. Hallgassák csak végig az órát, mert az hasznukra fog válni. Higgyük el neki, ha egyszer felnőttek leszünk, úgyis belátjuk, hogy igaza volt. Regina még kétszer jelentkezett, de a tanárnő mind a kétszer elutasította. Lászlóné csak jót akart, ebben biztos vagyok. Viszont talán, de csak talán, ha Lászlóné megengedi Reginának, hogy kikísérje Annát a folyosóra, akkor Anna nem esik össze óra közben. Talán nem veri be a fejét az asztal sarkába. Talán akkor nem kell egy hetet a kórházban feküdnie agyrázkódás miatt. Talán nem viselt volna további egy hónapig lila monoklit az orra felett, és talán most senki nem szólítaná delfinsügérnek. „Feltétlen engedelmesség”. Lassan írni kezdek. „ Fiatalnak lenni olyan érzés, mintha folyamatosan hullámvasúton ülnénk. Az érzelmeink fel- alá száguldanak, gyakran azt sem látjuk, mi a jó. Jelenleg életünk nagy részét az iskolában töltjük. A felnőttek, tanárok segítenek nekünk, hogy mindig lássuk, mi a jó. Ha nem szeretnénk elveszni a világ forgatagában, ha tudni szeretnénk melyik a helyes út, ők elmondják.”
– Én kész vagyok.- mondja Ádám és elégedetten hátra dől a székemben.
Nem gondoltam volna, hogy ő lesz a gyorsabb. Mohón nyúlok a fogalmazása után. Nem írt valami hosszú fogalmazást. Sőt mondhatjuk, igen kurtára sikeredett.
„Magam talán középre állok. Talán este van. Talán alkonyat. Egy bizonyos: későre jár.”
(Pilinszky János: Végkifejlet)
Kérdőn nézek Ádámra, de ő csak megvonja a vállát. Nem értem, de az bizonyos, hogy Kovács tanár úr nem fog örülni neki. Figyelmeztetni akarom Ádámot, de nem tudom. Olyan a tekintete, mint a kötéltáncosnak, aki először lép a magasba. Rájöttem, hogy nem tudnám visszatartani. Bennem ragad a szó. Feláll. Lassan összepakol, a fogalmazását szépen ketté hajtja, felveszi a cipőjét, elköszön, és elmegy. Egyedül maradok. Újra elolvasom, amit írtam. Nem tetszik. Összegyűrőm és egy kecses mozdulattal a kukába hajítom. Egy új lapot teszek magam elé. Egyszerűen nem jön az ihlet. Ádám. Ádámnak volt igaza. Nem szólt, figyelt. Ha óra elején kihívják felelni, akkor tudta volna az anyagot. A szülei pedig múltkor eléggé leszidták. Most már nagyon figyelt. Egy hármast simán megszerezhetett volna. Ránézek az órára. Ha egy órán belül befejezem az írást, akkor még elmehetek a parkig és visszaérek sötétedés előtt. A lap viszont még üres. Fehér fogaival rám vicsorog. „ Fiatalnak lenni olyan érzés, mintha folyamatosan hullámvasúton ülnénk. Az érzelmeink fel- alá száguldanak, gyakran azt sem látjuk, mi a jó. Nem tudom megmondani, jó e a feltétlen engedelmesség. Keveset éltem hozzá.”
Kovács tanár úr elkéri a fogalmazásokat. A hetes, Regina, gyűjti össze őket. Elhatároztam, hogy megkérem a mienket rakja alulra. Nem szégyellem, de nem akarom a tanár urat itt az órán felidegesíteni. Ádám tiltakozott ellene, de végül őt is sikerült rábeszélnem. Mindenki teleírta a lapot, csak a miénk lett ilyen rövid. A tanár úr fogja a lapokat, és berakja őket az aktatáskájába. Lassan telik az óra. Ádám nagyon nyugodt. Lazán hátra simítja a haját, és kezével valami dallamot kopog az asztalon. Én se félek. Csak egy kicsit összeszorul a gyomrom.
Apa ordít. Kettest kaptam az esszére. Csapkodja az asztalt, és azt mondja nem hiszi el, hogy volt képem ilyet csinálni. Hova akarok én eljutni? Ha majd sok év múlva a főnököm azt mondja, hogy tegyek meg valamit, nem szabad majd tiltakozni.
– Ilyen az élet babám. A főnök, az főnök. Ha meg akarod tartani a helyedet, meg kell csinálnod a munkádat. Még akkor is, ha nincs hozzá kedved.
Az pedig, hogy ezt írtam, pofátlanság, és orbitális méretű szemtelenség. Ha nem csináltam volna semmit kevésbé lenne csalódott. Így viszont, ő szégyelli magát helyettem. Apa és anya beszéltek Ádám szüleivel. Tudják, hogy tőle vettem ezt az „alternatív” ötletet. Ádámé még rosszabb. Nekem legalább több eszem volt. A közös nyári tábort villám gyorsan felejtsem el. Holnap bocsánatot kell kérnünk Kovács tanár úrtól, kézen fogva Ádámmal. Holnapra pedig újra meg kell írnom azt a fogalmazást. Most rendesen. Átolvassa. Ő is és anya is. Ha rossz, akkor visszaküldenek. Jó is, hogy az engedelmesség a téma, van mit tanulnom. Nem sírok, nem vagyok én kislány, de egy darab könnycseppnek sikerül lecsorognia az arcomon. Nem akarok csalódás lenni.
Ádám nem jön velem bocsánatot kérni. Leírta a véleményét, és nem gondolta meg magát.
– Megírtad újra?- kérdezem de ő csak megrázza a fejét.
Nem hajlandó. Ő nem beszélt az órán, nem tett semmi rosszat. Őszinte akar maradni. Megbukik.
„Magam talán középre állok. Talán este van. Talán alkonyat. Egy bizonyos: későre jár.” Én igazán jó gyerek vagyok. Tudom, hogy mindenki ezt mondja magáról, de én tényleg. Százhatvanöt centiméter magas, ötvennégy kiló, gesztenyebarna hajú és zöld szemű. Kiválóan tudok fütyülni. Bármelyik dallamot ha kell, méghozzá teljesen tisztán, akár egy fuvola. Elegánsan öltözködöm. Odafigyelek, hogy az övem, és a cipőm egyszínű legyen. Kitűnő tanuló vagyok. Tökéletes. Teszem a dolgom, nem tiltakozok ellene, sohase. Mindig vidám vagyok. A tanárok büszkék rám. A szüleim szerint álomgyerek vagyok. Kár, hogy az nem én vagyok. Néha elgondolkozom rajta. Egyszer szívesen lennék önmagam.