Komor villaépület magasodik a Bimbó utcában. Falai repedezettek, a kapuban álló két kőoroszlán a régi pompa hű emlékezői. A Schneider villa. Híres volt fényűző estélyeiről, grófok és bárók kedvelt pihenőhelye. Akár több napot is elidőztek az árnyas lombok alatt, mely végig terült a kert aljában. Tizenhét szobája, fűtött, külön inasokkal, kik lesték a vendég minden gondolatát. Az erkélyen rebegték el a kornak megfelelő divatos verseket, sóhajokat, s vallomásokat. Ma már, csupán két lélek otthona..
– Uram, a vendégek eltávoztak.
– Köszönöm Bernát. Kérem, jöjjön közelebb.
A hetven év körüli inas elindult a kandalló felé, hol ura ült egy súlyos fotelben.
– Üljön le kérem – mutatott a szemben álló fotelre.
– Bátorkodom jelezni, én még soha nem ültem le ebben a szobában, s ez a fotel volt az úr, az ön édesapja kedvenc helye. Innen nézte a pattogó tüzet.. s gondolkodott.
– Valóban? Azt hittem itt szeretett..
– Nem.. az úr ott szeretett.
– Mindegy is. Üljön le kérem. Na! Csak üljön le!
Az öreg inas a megmaradt szálfatermetével süllyedt bele abba a puha valamibe, mely oly idegennek tűnt, hogy szinte égette mindenét.
– Szép temetés volt – Állapította meg az úr.
– Igen. Az volt. – Helyeselt az inas.
– Gondolom akadt dolga velük?
– Szabad megjegyeznem, nem értem mire gondol uraságod.
– Az apámmal, anyámmal.. és vele..
– A fiatalúrra tetszik gondolni?
– Igen..
– Én uram ötvenkét éve léptem a Schneider család szolgálatába. Soha egyetlen percre sem éreztem tehernek a velük való törődést. Ez volt a feladatom.. és bátorkodom megjegyezni.. a családomnak is őket tekintettem. Miután ön elutazott iskoláit végezni, nekem jutott a megtisztelő feladat, hogy gondoskodjam róluk.
– Minden más volt.. Azok a fényűző estélyek, a lampionok a kertben.. ma meg már.. eltűnt minden. A teniszpályát felverte a gaz, a medence tele levelekkel, a falak omladoznak. Olyan ez az egész mint egy kisértet kastély.
– Amíg az úr nem volt itthon, bizony sok minden megváltozott.
– A nyugágyak megvannak még?
– Nincsenek uram. A németek elvitték a várba.
– És az a rengeteg befőtt amit az a..
– Táti..
– Igen.. Táti.. tényleg így hívták a szakácsnőt!
– A befőtteket az oroszok vitték el.. meg az ágyneműket.. meg mindent, amit csak mozdítani lehetett. Szabad megkérdeznem miért csak most jött haza az úr?
– Tudja Bernát.. az üzlet. Ha az ember nem vesz részt a világ pezsgésében, lemarad a legjobb üzletekről. Én kereskedő voltam. Bejártam a világot. Voltam New Yorkban, Osakában, Rióban. Tudja.. néha azt is elfelejtettem.. hogy mi az az otthon. Szállodáról szállodára.. Nem könnyű élet.. higgye el.. nem könnyű.
– Értem – Nyugtázta kurtán az öreg inas. – A nagyságos asszony mindig várta. S ha néha küldött egy levelet, tízszer, százszor is elolvasta.
– Szegény anyám. Jó asszony volt. Kár.. hogy alig ismertem.
– Honnan is ismerhette volna, jó ha két évente láttuk.
– Na de kérem – Kapta fel a fejét az úr – ehhez magának semmi köze.
– Bátorkodom megjegyezni, talán mégis. Én hallgattam a vágyakozását az úr után.
Az úr megköszörülte a torkát, s kissé felengedett, majd rágyújtott egy Brittanicára és megkínálta a szolgát is.
– Nagyon köszönöm, de nem dohányzom – hárította el.
– Nem? Az apám nem kínálta meg?
– Nem kérem.. A nagyságos úr tudta hogy gyenge a tüdőm.
– Értem. De nem erről akarok magával beszélni. Amint azt tudja, az üzleti vállalkozásaim csődbe mentek. – Egy levelet vett elő a frakk zsebéből – És a villát is elvették.
– Ha szabad kérdeznem.. kik?
– Két éve egy nagyobb jelzáloggal terheltem meg.. és…
– Két éve? Amikor a nagyságos asszonynak azt a bundát tetszett hozni?
– Igen. Akkor. Hogy örült neki.. emlékszik? Még a nyakamba is ugrott.
– Engedelmével azt a bundát soha nem hordta.. Tátinak ajándékozta, hogy eladhassa.. mert el kellet bocsájtani.
– De nem! Hiszen..
– Önnek örült. Várta..
– Akárhogy is, fel kell mentsem a szolgálat alól. Sajnálom. A villa már nincs többé, én magam az Anker közbe költözök.. nem áll módomban alkalmaznom tovább. De hogy érdemeit elismerjem – s egy újabb borítékot vett elő – Tegye el. Még jól jöhet.
Az öreg inas összeráncolta a homlokát és a tűzbe nézett, majd arcát lassan az úr felé fordította.
– Méltóságos úr, én úgy hiszem nem értettem mit mondott az imént.. felment? Mi alól?
– Kérem ne gyerekeskedjen. Itt egy ajánlólevél. Leírtam benne hogy kiváló, hűséges szolgáló, a Schneider család maximálisan meg volt elégedve a szolgálataival. Itt a neve. Nézze! Halas Bernát. Tényleg a Klauzál téri csarnokban találták?
– Igen.. uram.. – helyeselt a megtört inas.
– A halas bódé előtt?
– Igen..
– És a piacfelügyelő kutyája melegítette?
– Igen uram.. egy Bernáthegyi..
– Holnap ráér összepakolni. Gondolom van még megtakarítása..
– Nincs.. nekem nincs pénzem.. Én ápoltam az ön édesanyját, mikor ágynak esett. Én hívtam az orvost, s fizettem a kezeléseket. Az ön apját is, a nagyságos urat.. és a fiatalurat.. az ön öccsét, mikor ledobta a ló.. Miséket tartattam a gyógyulásukért. Hatvannyolc éves vagyok. Az ötvenkét év alatt, szinte alig költöttem magamra. Nem szerettem asszonyt, nem jártam moziban, színházban is csak akkor, ha a nagyságos úrék elvittek magukkal. Uram! Én tizenhat éves koromban szegődtem a Schneider villába. Ismertem az ön nagyapját, a vagyonszerzőt. Amikor önt hazahozták a kórházból, én már itt szolgáltam. Az ön nagyapja idején, huszonkét ember szolgált itt. Aztán változtak az idők.. jöttek a háborúk.. már csak én és Táti maradtunk.. de őt is el kellet küldeni. Én főztem a nagyságos asszonyra, mosdattam.. én takartam be.. és én csuktam le a szemét.. az apjának is.. a fiatalúrnak is.. Egyetlen szórakozásom az útikönyvek voltak. A nagyságos úr megengedte hogy a szobámban tanulmányozhassam őket. Ő tanított meg olvasni is. Negyven.. negyven éves voltam akkor. Én semmit nem láttam a világból.. csak az létezett, amit elképzeltem. Rendben! Elmegyek. Még csak annyit.. Látta a piramisokat?
– Igen – Felelte az úr.
– És a tengert?
– Melyiket? Mindet láttam.. még az óceánokat is..
– Szép lehet.. a bömbölő óceán.. azt írták róla.. ott látja igazán az ember.. milyen semmik vagyunk..
– Valóban.. de mindegy is.. Akkor holnap számíthatok rá? – Állt fel a fotelből az úr.
– Kérem üljön vissza! – Suttogta az öreg szolga.
– Tessék?
– Kérem.. üljön vissza.. Úgy. Maga elvette a családomat!
– Hát ez mégis hallatlan! – Pattant fel újra az úr – Mit képzel kivel beszél?
– Egy hálátlan gyerekkel, és egy lelketlen testvérrel.. aki nem volt képes hazatérni, hiába könyörögtek mindhárman, hosszú, fájdalmas levelek százaiban. És most.. most engem is megtagad! Tartozik nekem! Üljön le! – A fotel aljából egy pisztolyt vett elő, és az úrra szegezte. – A nagyságos úr mindig ide rejtette.. Most fél? Ne féljen.. ne remegjen.. nyugodjon meg.. és most meséljen nekem.. meséljen.. a világról…
– Uram, a vendégek eltávoztak.
– Köszönöm Bernát. Kérem, jöjjön közelebb.
A hetven év körüli inas elindult a kandalló felé, hol ura ült egy súlyos fotelben.
– Üljön le kérem – mutatott a szemben álló fotelre.
– Bátorkodom jelezni, én még soha nem ültem le ebben a szobában, s ez a fotel volt az úr, az ön édesapja kedvenc helye. Innen nézte a pattogó tüzet.. s gondolkodott.
– Valóban? Azt hittem itt szeretett..
– Nem.. az úr ott szeretett.
– Mindegy is. Üljön le kérem. Na! Csak üljön le!
Az öreg inas a megmaradt szálfatermetével süllyedt bele abba a puha valamibe, mely oly idegennek tűnt, hogy szinte égette mindenét.
– Szép temetés volt – Állapította meg az úr.
– Igen. Az volt. – Helyeselt az inas.
– Gondolom akadt dolga velük?
– Szabad megjegyeznem, nem értem mire gondol uraságod.
– Az apámmal, anyámmal.. és vele..
– A fiatalúrra tetszik gondolni?
– Igen..
– Én uram ötvenkét éve léptem a Schneider család szolgálatába. Soha egyetlen percre sem éreztem tehernek a velük való törődést. Ez volt a feladatom.. és bátorkodom megjegyezni.. a családomnak is őket tekintettem. Miután ön elutazott iskoláit végezni, nekem jutott a megtisztelő feladat, hogy gondoskodjam róluk.
– Minden más volt.. Azok a fényűző estélyek, a lampionok a kertben.. ma meg már.. eltűnt minden. A teniszpályát felverte a gaz, a medence tele levelekkel, a falak omladoznak. Olyan ez az egész mint egy kisértet kastély.
– Amíg az úr nem volt itthon, bizony sok minden megváltozott.
– A nyugágyak megvannak még?
– Nincsenek uram. A németek elvitték a várba.
– És az a rengeteg befőtt amit az a..
– Táti..
– Igen.. Táti.. tényleg így hívták a szakácsnőt!
– A befőtteket az oroszok vitték el.. meg az ágyneműket.. meg mindent, amit csak mozdítani lehetett. Szabad megkérdeznem miért csak most jött haza az úr?
– Tudja Bernát.. az üzlet. Ha az ember nem vesz részt a világ pezsgésében, lemarad a legjobb üzletekről. Én kereskedő voltam. Bejártam a világot. Voltam New Yorkban, Osakában, Rióban. Tudja.. néha azt is elfelejtettem.. hogy mi az az otthon. Szállodáról szállodára.. Nem könnyű élet.. higgye el.. nem könnyű.
– Értem – Nyugtázta kurtán az öreg inas. – A nagyságos asszony mindig várta. S ha néha küldött egy levelet, tízszer, százszor is elolvasta.
– Szegény anyám. Jó asszony volt. Kár.. hogy alig ismertem.
– Honnan is ismerhette volna, jó ha két évente láttuk.
– Na de kérem – Kapta fel a fejét az úr – ehhez magának semmi köze.
– Bátorkodom megjegyezni, talán mégis. Én hallgattam a vágyakozását az úr után.
Az úr megköszörülte a torkát, s kissé felengedett, majd rágyújtott egy Brittanicára és megkínálta a szolgát is.
– Nagyon köszönöm, de nem dohányzom – hárította el.
– Nem? Az apám nem kínálta meg?
– Nem kérem.. A nagyságos úr tudta hogy gyenge a tüdőm.
– Értem. De nem erről akarok magával beszélni. Amint azt tudja, az üzleti vállalkozásaim csődbe mentek. – Egy levelet vett elő a frakk zsebéből – És a villát is elvették.
– Ha szabad kérdeznem.. kik?
– Két éve egy nagyobb jelzáloggal terheltem meg.. és…
– Két éve? Amikor a nagyságos asszonynak azt a bundát tetszett hozni?
– Igen. Akkor. Hogy örült neki.. emlékszik? Még a nyakamba is ugrott.
– Engedelmével azt a bundát soha nem hordta.. Tátinak ajándékozta, hogy eladhassa.. mert el kellet bocsájtani.
– De nem! Hiszen..
– Önnek örült. Várta..
– Akárhogy is, fel kell mentsem a szolgálat alól. Sajnálom. A villa már nincs többé, én magam az Anker közbe költözök.. nem áll módomban alkalmaznom tovább. De hogy érdemeit elismerjem – s egy újabb borítékot vett elő – Tegye el. Még jól jöhet.
Az öreg inas összeráncolta a homlokát és a tűzbe nézett, majd arcát lassan az úr felé fordította.
– Méltóságos úr, én úgy hiszem nem értettem mit mondott az imént.. felment? Mi alól?
– Kérem ne gyerekeskedjen. Itt egy ajánlólevél. Leírtam benne hogy kiváló, hűséges szolgáló, a Schneider család maximálisan meg volt elégedve a szolgálataival. Itt a neve. Nézze! Halas Bernát. Tényleg a Klauzál téri csarnokban találták?
– Igen.. uram.. – helyeselt a megtört inas.
– A halas bódé előtt?
– Igen..
– És a piacfelügyelő kutyája melegítette?
– Igen uram.. egy Bernáthegyi..
– Holnap ráér összepakolni. Gondolom van még megtakarítása..
– Nincs.. nekem nincs pénzem.. Én ápoltam az ön édesanyját, mikor ágynak esett. Én hívtam az orvost, s fizettem a kezeléseket. Az ön apját is, a nagyságos urat.. és a fiatalurat.. az ön öccsét, mikor ledobta a ló.. Miséket tartattam a gyógyulásukért. Hatvannyolc éves vagyok. Az ötvenkét év alatt, szinte alig költöttem magamra. Nem szerettem asszonyt, nem jártam moziban, színházban is csak akkor, ha a nagyságos úrék elvittek magukkal. Uram! Én tizenhat éves koromban szegődtem a Schneider villába. Ismertem az ön nagyapját, a vagyonszerzőt. Amikor önt hazahozták a kórházból, én már itt szolgáltam. Az ön nagyapja idején, huszonkét ember szolgált itt. Aztán változtak az idők.. jöttek a háborúk.. már csak én és Táti maradtunk.. de őt is el kellet küldeni. Én főztem a nagyságos asszonyra, mosdattam.. én takartam be.. és én csuktam le a szemét.. az apjának is.. a fiatalúrnak is.. Egyetlen szórakozásom az útikönyvek voltak. A nagyságos úr megengedte hogy a szobámban tanulmányozhassam őket. Ő tanított meg olvasni is. Negyven.. negyven éves voltam akkor. Én semmit nem láttam a világból.. csak az létezett, amit elképzeltem. Rendben! Elmegyek. Még csak annyit.. Látta a piramisokat?
– Igen – Felelte az úr.
– És a tengert?
– Melyiket? Mindet láttam.. még az óceánokat is..
– Szép lehet.. a bömbölő óceán.. azt írták róla.. ott látja igazán az ember.. milyen semmik vagyunk..
– Valóban.. de mindegy is.. Akkor holnap számíthatok rá? – Állt fel a fotelből az úr.
– Kérem üljön vissza! – Suttogta az öreg szolga.
– Tessék?
– Kérem.. üljön vissza.. Úgy. Maga elvette a családomat!
– Hát ez mégis hallatlan! – Pattant fel újra az úr – Mit képzel kivel beszél?
– Egy hálátlan gyerekkel, és egy lelketlen testvérrel.. aki nem volt képes hazatérni, hiába könyörögtek mindhárman, hosszú, fájdalmas levelek százaiban. És most.. most engem is megtagad! Tartozik nekem! Üljön le! – A fotel aljából egy pisztolyt vett elő, és az úrra szegezte. – A nagyságos úr mindig ide rejtette.. Most fél? Ne féljen.. ne remegjen.. nyugodjon meg.. és most meséljen nekem.. meséljen.. a világról…
2019 Budapest