Létezik?

Budapesten járok, mert arrafele visz az utam.
A levegőben sült gesztenye illata. Mint mindig, az előrehozott karácsonyi ünnepek sürgető, élénk fényei látszanak az emberi lehelet páráján keresztül.
Este hat fele járhat.
Áldja meg a jóisten, csókolom a kezét-lábát, koldul a cigány, de én nem akarom, hogy megáldjon. Isten neve lassan olyanná válik képzeletemben, mint egy örök hivatkozás a szövegben, aminek már senki sem néz utána a lábjegyzetben, de mégis kiteszik, mert hivatkozni kell.
Továbbmegyek. Az összeköpködött aszfalt és a sötét házfalak által bezárt szögben egyenesen, üresen haladok, szinte érzelmek nélkül; megfigyelőn, hidegen, mint valami radar, követem a tekinteteket. Tetőtől talpig szövetbe, bundába, gyapjúba burkolózott alakok suhannak el mellettem.
A zebránál senki sem ad elsőbbséget a gyalogosnak, így hát engem is majdnem elütnek többször, és szentségelnek egy Ladából.
Még élek. Megyek, rendületlen. Rakom egyik lábamat a másik után.

Szembejön a piszkos kezű, melírozott hajú, negyvenes zöldséges. Szájából cigaretta lóg, füléből fülbevaló. Pöfékelés közben csak éppen annyira pillant rám, amennyire azokra a tárgyakra szokás, amelyek útban vannak, ki kell őket kerülni. A közelben egy fiatal menedzser-típusú férfi csapkodja drága autójának ajtaját. Riadt és fásult egyszerre az egész arca. Annyira mai, hogy ennél már nem is lehetne maibb, vélekedem magamban.
Ránézek. Ő ezt értetlenül fogadja, és ingerülten a telefonjába kapaszkodik. Nyugodjon meg, nem akarok semmit, gondolom, de nem hallja a gondolataimat. Kénytelen vagyok hát haladni tovább.
Büszke, bajuszos családapa vonszolja sapkás manóit és meggyötört feleségét. A többiekkel ellentétben ő legalább mosolyog. Magától pazarol rám egy pillantást.
Nem, ez a válaszom. Hinni olyan nehéz.
És tömegek jönnek. Emberek, sorsokkal, szeparált, egyéni életükkel, örömökkel, bánatokkal. Sietnek, idegesek; éppen olyanok, mint a karácsonyinak szánt, de már októberben, novemberben kiaggatott színes égők az üzletek kirakatain: szépnek akarnak tűnni, de mögöttük erőszakosan ott húzódik a semmi, a pénz, a cél nélküliség. Valahol olyan szomorúak. Előbb utóbb kiégnek. Mindenki és minden lecserélhetővé vált.
Tudom, ez egy vad világ. És tudom, vásárolni, venni, törtetni, tarolni szokás. Kell a megélhetéshez, mondják. Mégis kevésnek érzem az egészet. Mit ér az az általuk megélhetésnek nevezett valami anélkül, amiben már egyértelműen nem hiszek? Amit csak kitaláltak? Állatok vagyunk, ösztönökkel. A fajt fenn kell tartani…más nincs. S ez nem más, mint biznisz, mint önáltatás, mint remény. Aztán sokan megalkusznak ennek a jegyében. Nem értem.
Mindjárt ott vagyok, és egy jó ideig nem is gondolok a feni elméletre. Bal, jobb, bal jobb, teszem egyik lábamat a másik után, hallgatom a cipőm ütemes kopogását. Direkt máshogyan lépek, csak ne legyen már annyira rendszeres a lépésem, a fene egye meg, legyen rendetlen és szabályozatlan végre már valami!
Hiszen annyira tudtam. A zöldséges, a menedzser, az apuka. Mindig őket látom, csak más formában. Távoliak. És nem csak ők; mindenki.
Ekkor látok valakit, aki most fordul be a sarkon, és velem szemben jön. Vagyis nem az alakot látom. Nem nézem meg, milyen ruhában van, nem elemzem, ki fia borja lehet; egyvalamit nézek meg: a szemét. Ami barna. Barna szem rengeteg van. De ez a barna szem engem néz. Mintha ismerném, de nem ismerem. Várom, hogy rámköszönjön, vagy elmondja, mi van oly különös rajtam.
Nem is barna, talán inkább fekete. És ez a fekete szem mintha azt mondaná: na ugye! Autóriasztó sivít, a közeli zeneiskolából kihallatszó hangszerek disszonáns hangmasszát alkotnak; hideg van, még mindig, nagyon, és a világ borzasztó.
Ebből akkor azonban semmit sem veszek észre.
…Lehet, hogy mégis létezik?