Egyszer volt… Ötödik történet

Egyszer volt

Egyszer volt, régen volt, élt egy kislány, aki nagyon zűrzavaros időben született, mindenütt gyász, szegénység, fájdalom, de ő vidáman, boldogan élt, úgy érezte övé a természet minden kincse.
Ha a vadvirágos réten szaladgált ezernyi virág bólogatott felé, mikor a lágy szellő borzolta a haját. Minden virág a barátja, a margaréta, harangvirág, a boglárka, sárga színével, mint apró csillagok ragyogtak, mert a színét a naptól kapta. A fű közül itt ott ezerjófű kukucskált remélve, hogy a méhek őt is megtisztelik látogatásukkal. Csodálattal nézte a szorgos jószágokat, ahogy a virágport gyűjtögették. Óvatosan figyelte a tarka pillangókat, ahogy színekben gazdag szárnyaikkal virágról virágra szálltak.
Mindig elbűvölte a szikrázó kék égen lassan kúszó bárányfelhők látványa ahogy bohókásan kergetőzve fürdenek a végtelen kékségben.
Gyakran ment föl a dombtetőre, ahonnan messze ellátott, csodálkozva nézte, ahogy a messzeségben az ég a földet éri, ahol a távoli templom tornya a kékségben elvész.
Lenyűgözte a tarka mező látványa, a hullámzó búzatábla ahogy a kalászok bólogatva köszöntötték a lágyan simogató szellőt, a zöldellő vetésben pipacsok bontogatták tűzpírosan ragyogó szirmukat, versenyezve a búzavirággal, ami szépséges kékjével elbűvölte.
Teltek az évek, neki úgy tűnt ólomlábakon vánszorog az idő, de nem, valójában sólyomszárnyakon repültek az évek, a kislány felnőtt, a színek megkoptak, ahogy a haja is elvesztette színét, a múló idő fehérre festette.
A távoli tájak elvesztek a ködben, az égről eltűntek a csillagok, miket egykor olyan boldogan nézegetett, sűrű sötét lett az éjszakai égbolt. A nappali ég kékje is megfakult, Ahogy az erdők, mezők zöldje is elveszítette üde zöldjét, halványodtak a színek, majd váratlan hirtelen ködbe borult minden, sűrű szürkeség vette körül, bármerre nézett mindenütt kőd volt, a lakásban is nehezen igazodott el. Kiderült egy súlyos gyulladás az oka, hosszas kezelések, vizsgálatok következtek, a kórházban.
A reményt nem adta föl tudta, hogy nem veszíthet, de azért a félelem ott szunnyad a lelkében.
-Mi lesz, ha többé nem látok? Hogy fogok így élni?
A beteg szaruhártya, ami elzárta a világtól a gondos kezelésnek köszönhetően gyógyulni kezdett, egyik reggel, mikor kinézett kórterme ablakán, meglepődve látta az addig ködbe burkolózott fenyőfákat.
Nagyon örült, hogy visszakapja látását, tovább javult a szeme, de hosszas kezelés várt rá.
Az éles látása már nem tér vissza, a csillagok ragyogását már nem látja a távoli képek is elvesztek. Szeme előtt a betük is halványodnak, csak nagyítóval sikerül előcsalogatni a homályból, de nagyon örül, hogy ennyit is lát.
Hozhat a sors bármit, ha lecsukja szemét, még fénylenek az égen a csillagok, vadvirágos réteken megpihen a napsugár, búzatábla szélén búzavirág nyílik, lelkében még ragyognak a pipacsok égő piros szirmai.
Hiszi, mert tudja, bármilyen sötét, reménytelen helyzetből is lehet kivezető út, A reményt nem szabad feladni!