Boszorkány – HARMADIK TÖRTÉNET

Nem szeretek a sötét középkor ijesztő, sőt hátborzongató időszakára visszagondolni, mert a „boszorkány-üldözések”korszaka hála istennek már rég lejárt. Azóta bebizonyosodott, hogy csak irigy intrikák, és a klérus köpönyegforgató, népbutító politikája, ami hosszú időn át, éltette az eszmét. Jól jött ez akkor, bizonyos, hangadó, a nép vezetésére, felvilágosítására alkalmas emberek eltávolítására. Ezzel, a bűnös, megbocsáthatatlan tettel, nem is akarok többet foglalkozni. Nem az én tisztem, csak roppant kíváncsi lennék, hogy miért ezt a témát választotta nyertesünk, a Tollforgató pályázat következő fordulójára!? Valami nagy titok tudója lehet az illető, vagy csak szerette volna magát különleges színben feltüntetni az érdekes címmel. Mindegy, én vevő vagyok rá, habár mióta az eszem tudom – s az bizony, már nem ma, nem is tegnap volt, – mindig azt hallottam: „Boszorkányok pedig nincsenek!”Ő talán másképp tapasztalta meg rövidke élete során, és kíváncsivá tette, hogy mások, miként vélekednek erről?
Ha jobban belegondolok, én is találkoztam párral a közvetlen környezetemben is. Némelyik jó, a másik meg rossz boszorka. Egyik ilyen személy saját magam, legalábbis gyermekkoromban gyakran hívtak így: kis boszorkányom! Főleg a család, és a közeli ismerősök. Többen, azzal a ténnyel magyarázták gúny-, vagy mondhatni úgy is becenevemet, hogy 7.(nem várt) gyerekként születtem drága kis családomba, s ez valami oknál fogva, boszorkányságnak számított. Jaj! Szegény én. Legfiatalabb, és egyben legbetyárabb bátyám gyakran incselkedett velem emiatt. Te vagy apánk utolsó fellobbanása – ez volt a szelídebb szövege. Máskor, én voltam a lezáró csombék szülém, ama bizonyos férfiasságán, amit nagyközönség előtt nem illik emlegetni. Jó, mi? Nem akart ő bántani, csak így viccelődött velem. Igazán, csak a „kenyér-osztásnál” jelentett utolsó-szülöttnek lenni némi hátrányt, mert – kicsinek, kevés is elég – mondták -. Aki, hasonló helyzetben van, vagy volt valaha is, jól tudja ez nem mindig igaz. Szóval így vagy úgy, ki lettem nevezve boszinak, aki kemény seprőnyéllel harcolta ki az őt, megillető helyet a testvérek között. Ezt a hitet, a bután babonás emberekben erősítette az a tény, hogy sűrűn nőtt szemöldököm összeért, a bőröm pedig olyan barna volt, mint a cigánypurdéké. A zöld szemem ugyan megbontotta ezt a sötét hatást, de a benne lévő apró, piros-barna pontok – sokak szerint – már szintén az ármányság jelei voltak. Ne feledkezzek meg arról sem, hogy lélegzetelállító, boszorkányos ügyességgel hánytam a cigánykereket, és – a fiúkat is megszégyenítő ügyességgel – kézen állva jártam körbe, a kockakövekkel kirakott, picike udvart. No meg, mást ne említsek: macskát meghazudtoló gyorsassággal másztam fel a legsimább törzsű fára is. A többiek csak ámuldozva néztek, én meg büszkén düllesztettem ki, még alig domborodó mellkasomat. Szerintem, inkább egy fürge kis majom elnevezés jobban illett volna rám, de végső soron ezzel is meg voltam elégedve. A csodákat takaró, sokszor félelmetesnek tűnő megszólítás tetszett nekem. Igyekeztem megfelelni jelentésének, bárha tükörbe nézve egy mosolygós, kedves kislányarc villant elő, nem pedig rút banya. Milyen is valójában egy boszorkány? Az én képzeletemben így élt: fekete, kopott, imitt-amott szakadozott, nem túl tiszta rongyokba burkolt lény -általában, nő-nemű – mélyen barázdált homlokába húzott, szintén sötét kendőben, ami alól csak nagy, rút, bibircsókos orra bukkan elő, meg némi piszkos-szürke, zilált hajtincs. A szája sem valami gyönyörűség, szörnyen nagy és foghíjas. Hát hogy kaphatná be másképpen Jancsit és Juliskát? A legfontosabb kellék rajta, a seprűnyél, amin száguldozni szokott, kiszemelt áldozatait üldözve. Persze, jól tudom, ez csak a mesevilágban van így. Az igazi, élő boszorkányok, azok a lepcses, bajkeverő, gonosz emberek, akik nem szeretik a békességet, nyugalmat. Akkor érzik jól magukat, ha másoknak bajt, problémát okozhatnak. Sajnos, van belőlük elég.
Nem tagadom, akkor még kiabálni, replikázni én is szoktam, nem is kicsit, sőt néha (ma már szégyellem) ijesztgettem a kisebbeket. Velem is ezt tették a nagyok, én meg igyekeztem másokon gyakorolni felsőbbségemet, leverni ijedtségemet azon, akin tudtam. Ez, természetes reakció éretlen kicsiknél.
Ezek ellenére vajszívű, segítőkész gyermek, majd később, felnőtt vált belőlem, aki mindenkin igyekezett segíteni, vagy legalábbis, jó tanáccsal ellátni. Hát igen, a nagycsalád összetartó, és semmihez nem hasonlítható jellem-formáló ereje rajtam is formált. Ember lettem – talán nem dicsekvés, ha azt állítom – nem is akármilyen, a javából való.
No mindegy, eltelt a gyermekkorom, sőt a fiatalságom is. Szép lassan lekopott rólam, mint törékeny máz edényről, ez a jelző. Elfelejtettem már, hogy is neveztek régen, mikor egy osztály bulin megint felbukkant a név.
No te kis boszorka! Mire vitted az életben? Kérdezte, kedvenc magyar tanárom, aki egyben példaképként szeretett, osztályfőnököm is volt. Én meséltem, bőven akadt miről és kiről. A nagy szegénység ellenére gyermekkorom kedves, kellemes emlékekkel teli időszak volt, mindig szívesen emlékezem vissza rá. Megszépítette a szülők szeretete, gondoskodása, és a sok testvér csodálatosan színes egyénisége, hozzám való viszonyuk, a szeretet-áramlás. A folytatás már nem érdemel dicséretet.
28 évesen elveszítettem édesanyámat, két kislányom született már akkorra, mégis hatalmas tragédiaként éltem meg a hiányát. Talán azért, mert erre az időre már házasságom is romokba hevert. Nem volt segítségem, mert 72 éves apám is „becsavarodott”, szerelmes lett, és újra nősült. Hát, az a számító dög, (bocs a csúf kifejezésért, de ez illik rá) aki behálózta, az volt csak egy igazi boszorkány. Kisajátította magának, nem létezhettek többé számára a gyermekei, sem az unokák. Nagyon szeretett minket, de ez a „kedves néni” minden idejét elrabolta, és sértve érezte magát, ha velünk akarta tölteni szabad óráit, és nem rajta csüggött. Ő meg szegény, a békesség kedvéért tűrt, mint egy mártír. Közben vérzett a szíve, mert rájött, milyen önző asszonyt választott családja helyett. Bele is betegedett egy idő után, a szíve nem bírta. Aztán „elment”ő is. Teljesen egyedül maradtam lánykáimmal, mert akkorra romba dőlt, már előtte is elég ingatag házasságunk. A válásunk, úgymond békésen zajlott, már csak a gyerekek miatt is. Hárman maradtunk lányok. Az apa, a férj, kilépett életünkből. No nem a lakásból, onnan nekünk kellett távozni (ő nem volt hajlandó) szinte teljesen üres kézzel, mert a cuccot nem lett volna hová vinni. Nem akartam megosztott lakásban élni, a válás utáni terror, herce-hurca teljesen kikészített, mert azért 18 évi együttélés után nem olyan könnyű mindennek hátat fordítani. Ez bizony vitákhoz vezetett, és békés természetemmel, mindig én húztam a rövidebbet. Ilyenbe a legerősebb lélek is beleroppan, ha pedig az ember lelke megbetegszik, a teste sem marad ép. Sokféle betegség szakadt rám, és egyszer csak azt vettem észre: nincs munkám, se lakásom, és immár társam se, és igazi kórház-lakó lettem. Először összeomoltam, és hagytam magamat sodorni az árral, de hamar rájöttem: ez nem vezet sehova. Nehézkesen, és eleinte bátortalanul megráztam magam, és újra előbújt belőlem a boszorkány: a bősz, mindenkivel megküzdő, harcos amazon. Talpra kellett állnom, hisz nem csak magamért voltam felelős. Lánykáim bizalommal fordultak felém, csak tőlem várhatták sorsuk jobbra fordulását, nem hagyhattam cserbe őket. Pokoli utat jártam be, visszaidézése is fájdalmat okoz, így inkább nem ecsetelem, de végül, sikerült! Újra építettem az életem, az életünket, és itt vagyok. Van saját lakásom, már-már puritán egyszerűséggel berendezve, de otthonos és a legfontosabb dolgok mind megtalálhatóak benne. Higgyétek el! szó szerint kiizzadtam. Lett munkám, bár nem állandó, de megélhetésünk, szerény jövedelmünk általa biztosítva lett. Boszorkányos ügyességgel, találékonysággal rendeztem be új életünket. Nagy erő, kitartás kellett hozzá, hisz a göröngyös úton senki se volt, aki fogja a kezemet, talán csak távolról a család, és a jóisten.
Furcsa, hogy ezt írtam, mert nem vagyok hívő, de tagadni sem tagadom a teremtő létét. Talán egyszer megvilágosodik az agyam, és rájövök, hol lakik az igazság?
Az én esetemben hatott a varázs, nem lettem utcára kikerült hajléktalan, se becstelen, csavargó, se másokon élősködő, parazita. Gyermekeimnek is sikerült a maguk kis életét kialakítani, és szerencsére, szebbé tenni az enyémnél. Ez az igazi boszorkányság. Sokszor azért elgondolkozom: hátha valahol a világűrben léteznek csodákat tenni képes, furcsa külsejű, nálunk sokkal okosabb élőlények, vagy a sokat emlegetett boszorkányok. Azok már biztos lézer-seprűn közlekednek, és nagyon modern, „dizájnos” az öltözékük. Hát persze, hogy vannak, nem is kell olyan messzire menni értük, mert itt, közöttünk is élnek számosan.. Erről „kedvenc” vejem, nap mint nap meggyőz, amikor az orra alatt dörmögi (azt hiszi, én nem hallom)mikor belépek ajtajukon:No már megint itt van ez a vén boszorkány! Ennél többet, azt hiszem felesleges szó pazarlás lenne, róluk írni.
Itt vannak köztünk, és velük teljes az életünk..

Eger, 2013-08-17

“Boszorkány – HARMADIK TÖRTÉNET” bejegyzéshez 3 hozzászólás

  1. :DÁááááá, de jó a csattanója a történetnek. Ezek a vők, és menyek. És mi, a drága, aranyos, tündéri boszi anyósok! Szeretettel olvastalak.

  2. Drága Rika 35! Hogy írhattam volna a történetet egyes szám harmadik személyben, mikor az én személyes élettapasztalatom, és távolról sem fikció. Jól megkésve, de ezt meg kellett jegyeznem! Akkor, mikor megjelent a kritika, elsiklottam felette…ennyi.Vadvirág

Szólj hozzá!