Volt egyszer egy, az elődök által elherdált, egyre fogyó birodalmat irányító tömzsi kiskirály. Elérve a felnőttkor küszöbét, azonnal a „mindent nekem” magatartást tanúsította. Apját hosszas lejárató kampánnyal sikerült félreállítania, szegény egészen a főinkvizítor tisztségig „bukott”. Volt három fiúgyermeke és tízmillió rabszolgája, akik mind őt látták el, neki dolgoztak, még ha nem is tudtak róla. Ahogy a három herceg felnőtt, kíváncsiságból többször álruhába bújva járták a várost, vajon hogyan beszélnek a polgárok az országról, miképp vélekednek az időközben saját magát Mindenhatónak kikiáltó, és a világot irányító birodalmaknak gyakran habzó szájjal nekifeszülő, nekik őszinte fityiszt mutató király-apjukról. Sok köszönet nem lehetett eme kirándulásokban, hiába az arculatváltozás, a lényeg, az indulatos hitványságuk nem maradhatott titokban senki előtt sem.
Az udvarban esténként szokás szerint a bolond szórakoztatta a dagadt zsebű, zsíros bajszú, jóllakott urakat, ám ki hinné, de maszkja mögött mély titok lappangott, a cifra gúnya alatt egy másik én bújt meg. Munka után – miután nem tudta törleszteni a korábban felvett hiteleit, és képtelennek tűnt kifizetni a kiszabott udvari adókat – varázslóként tevékenykedett, aki mindig előre figyelmeztette a hadvezért az aktuális ellenséges támadásról. Egyszer, tán merő véletlenségből, de jövőlátó kristálygömbjében felfedezte a 20. század nagy találmányát, a televíziót. Persze fogalma sem volt mi lehetett az a szerkezet, csak annyit látott, hogy élethű, színes képek, fura öltözetű és kinézetű alakok mozognak rajta, és valami Maradjanakvelünk Béla szövegel a dobozban. Ez a külső, eddig még nem tapasztalt manipulatív inger mégis arra késztette, hogy hanyatt-homlok a királyhoz rohanjon, aki azonban nem hitt neki, jót kacagott ekkora sületlenség hallatán, még akkor is, amikor e hazugság, és a tiltott másodállás ürügyén leüttette a szerencsétlen flótás fejét, mely csörögve hullt alá.
A hitetlen, riherongy uralkodó rémséges tettére azonban sokáig nem derült fény, így ő sem tudhatta meg, hogy tévedésből az udvari bolond ruhájába beöltözött legkisebbik fiának vétette a fejét. A varázsgömbben már nem láthatta sem ő, sem a szerencsésen megmenekült sámán-bolond, amint a felbecsülhetetlen számú ellenlábas sereg a dombon dölyfösködő város falaihoz közelít. Meglepetésként hatott rájuk a roham, a várvédőket felkészületlenül találta az ostrom, maga az uralkodó is áldozatul esett a gyarmatosító, „baráti” szablyáknak. A magát fensőbbségesnek hitt nép csontjaiból készített talizmánok még évszázadokig védték a hódítókat, az oly lebilincselő tévé pedig sajnálatos módon évszázadokra elfelejtődött.
Egyszer volt, tán igaz sem volt???
