Mariska és a piros kacabajka

– Hú azt az Északi sarki jégcsapját!
Ez a felkiáltás nem akárhonnan és nem akárkitől eredt ám. Egyenest a tetőről hangzott el egy kapálódzó, piros ruhás embertől, aki történetesen a mikulás volt, teljes életnagyságában, de igen méltatlan helyzetben. Fennakadt a háztetőn, a sorban elhelyezkedő napelemek egyikén, aztán lecsúszott a bádogcsatornáig, s himbálózott egy pillanatig, majd egy hasadó hang után, a kettészakadt kabátja fent fityegett a csatornaszélen, ő pedig lepottyant a vastag hókupacba, ekkor hangzott el a dohogó felkiáltása, nem volt jellemző rá az ilyen hirtelen kifakadás, de a helyzet hozta, remélte senki sem hallotta meg.
Gyanútlan szemlélő eleresztette volna a füle mellett e hangokat, de Mariska szemfüles volt, mert ébren várta a karácsony eljövetelét, hiába mondták neki aludjon, majd reggel meglátja mit kapott, a telt alakú, örökké vidám leányka mégis éberen figyelt, mint mindig. Alkatát és vidámságát a dédmamájától örökölte, sok mindenben hasonlított rá. Rögtön felcsillant a szeme, hogy végre egyszer láthatja a mikulást, akárha titkon, meglesve is.
Zajok, neszek, prüszköléshangok lebbentek az éjben, gyanús dolog ez így Karácsony éjjelén, föntről egy tetőről hallani. Mariska rögvest felöltözött és a hátsó ajtón át kisurrant, óvatosan nehogy a szülei felébredjenek. Már elég nagy volt ahhoz, hogy tudja nincs is mikulás, de valamiért a lelke mélyén mégis azt érezte, lehet valami a dologban. Mi van, ha mégis létezik?
A sötétben, találomra benyúlt egy régi szekrénybe, még a dédié volt talán, benne az ő piros kacabajkájával, amit most hirtelen kikapott a kislány, hogy ne fázzon a hidegben. Persze nagy volt rá, mert a dédi még testesebb volt, mint ő.
Meg kell itt jegyeznem, szép darab volt ez a kabátka, vagy bekecs, mert borvörösre festett alapon, gyönyörű fényes, díszes, kézi hímzés övezte köröskörül a szélét, a fényes szálak a gyér fényben is gyönyörűen csillogtak.
Felvette és izgatottan szaladt ki a hátsó udvarra, hogy megláthassa mi adta ki, az igencsak fura zajt.
Hát, ahogy kiért az udvarra és hátrálni kezdett, hogy fellásson a tetőre, elkerekedett a leány szeme, mert olyat látott, amilyet tán soha, senki sem.
Egy rénszarvasos szán állott a havas háztető gerincén. Az állatok izgatottan topogtak ide-oda. Meglepetésében sikkantott egyet, a szíve is nagyokat koppant, mint a jégtündérek jégcipői.
A frissen esett porhóban iziben hanyatt is esett, így aztán nem kellett kitekergetnie a nyakát, hogy jól lásson. Izgalmában hirtelen nem tudott egy értelmes szót sem kinyögni, de az észkerekei sebesen forogtak, hogy mit is tegyen, mondjon, hirtelen.
De az egyik hókupac mélyéről megelőzte egy elgyötört hang.
– Jaj, édes Istenem, most mi lesz a karácsonnyal? – Lehelte a Mikulás a fagyos hó alól a kérdést, bár akkor még nem láthatta, hogy Mariska is ott van és ámulattal néz oda, ahonnan a hang tulajdonosát sejette.
De Mariska rögtön feltalálta magát és kotorászni kezdett a hó alatt.
Egy nadrágtartót megragadva húzni kezdte a testet, mire az kibukkant a felszínre.
S láss csodát, a mikulás ült ott a kabátja nélkül, mivel az fönnakadt a napelemen, a tetőn.
– Jesszusom, te mégis létezel? – Nem kitaláció, fkadt ki a kislány. – Hú, ha ezt anyuék is látnák, tapsikolt örömében Mariska.
– De mi történt veled, hogy leestél ide? – Kérdezte sietve Mariska.
A mikulás dörmögő hangon válaszolt neki.
– Hát az úgy volt, hogy egy kerge szélroham a ti házatok közelében eltérítette a szánt és már meg is történt a baj, hopp idepottyantam.
– Most meg itt állok a kabátom nélkül és nem tudom mi lesz. Szólt a pirosnadrágos.
– Mert megfázol, ha nincs rajtad a kabátod? – Érdeklődött a leányka.
– Nem is az a lenagyobb baj, hanem a kabát nélkül nem indul be a szán csak a kabátommal együtt teljes a varázslat. – Így elmarad idén a karácsony, azt hiszem, vakarta meg szomorúan az üstökét a télapó.
Mariska ezerrel futatta a szoftvereket a fejében és elhatározásra jutott.
– Hányas méretet hordasz kabátból? – Kérdezte sietve, Mariska.
– Nem is tudom, sose kellett ilyenekkel foglalkoznom, elég dolog van az ajándékgyárral is otthon. – Miért kérdezed ezt tőlem, te kisleány?
– Azért, mert kitaláltam, hogy neked adom a nagyim piros kacabajkáját, tudod az ilyen prémes hímzett kabátféle, remélem jó a méret, mama is testes volt, mint, te Télapó. – – Hátha megmenekül a karácsony ezáltal.
Mosolygott huncut szemeivel, Mariska és bizakodóan várta a választ.
– No, ilyen még nem fordult elő a történelem ben, de kipróbálhatjuk.
– Szólt a télapó.
Mariska levette a kabátot és lám pont ráillett a mikulásra a piros kacabajka.
Elégedetten fordult meg benne a fehérszakállú.
– És tényleg jó rám, örömködött, nagyon köszönöm, nekem ez óriási ajándék.
– Még sosem kaptam semkitől semmilyen ajándékot, azt a csokiskakaóját! – Kiáltott fel a Mikulás boldogan.
– Akkor rögvest elindulok, hogy el ne késsek, hogy minden gyermek megkaphassa még ma éjjel az ajándékait.
Mariska nem is fázott a kabátkája nélkül, mindent megért ez az éjszaka, még egy piros kacabajkét is, s hogy segíteni tudott és megmenthette a karácsonyt az mennyei érzéssel töltötte el.
Az meg, hogy találkozhatott az igazi mikulással csak a hab volt a tortán.

Vége.