Salánki Anikó: A zuhany hűs cseppjei
Négy éve nem volt strandon. Most ott állt tanácstalanul az ósdi szekrény előtt, ebben tartották a ritkán használt holmikat, amiket már rég ki lehetett volna dobni, de minden selejtezéstől visszarettent. – A nők már csak ilyenek, gyűjtögetők– legyintett rá ilyenkor a férje, és tüntetően kiment, sőt kivonult a garázsba. Ő meg hallgatott, a póló alját kezdte bontogatni, ahol a sárga cérna már rég elkopott. Ahogy belegondolt, hogy a szerszámos sufniban mi van, meg a műhelyben, lebiggyesztette a száját. Egyszer megmondja a magáét, gondolta harciasan. Aztán legyintett, dehogy szól ilyesmiért, minden békességben eltelt nap ajándék volt.
Valahogy elromlott az egész, és hiába próbálja felidézni, mikortól, nem jut eszébe az a pillanat.
Persze lehet, hogy fokozatosan, ahogy mind a ketten nyugdíjba mentek. Az elején tele voltak lelkesedéssel, ő főleg, de Lacin is látszott, hogy nekidurálja magát az elhalasztott itthoni munkáknak, sőt a kirándulási terveit is helyeselte. A hajnali kelések elmaradtak, bár ő még néhány hónapig óvatosan felkelt a megszokott időben, és feltette a kotyogót a gázra, hogy friss legyen a kávé. A férje meg kijött, csapkodott, hogy maradjon már békében, aludjon, ne szerencsétlenkedjen itt, nincs már hova sietni. Ez azért rosszul esett, erre az esős őszi reggelre emlékezett. Azon a hétvégén úgy volt, elmennek a megyeszékhelyre bevásárolni, megnézik a múzeumot is. Aztán csak a kisváros boltjában vettek ezt-azt, nem lett az útból semmi.
Laci azt mondta, fáradt. Lefeküdt a tévé elé, valami meccs ment, aztán elaludt.
Ő meg óvatosan a lisztet meg az olajat, és felírta, hogy édesnemes paprikát meg köménymagot is kell venni, mert elfogyott. Akkor délután kiment a kertbe, összeszedte a korhadt gallyakat, takaros kupacba rakta, a nagykapu felé vezető út mellé. Talált néhány körtét meg egy szép almát a fűben. Megmosta és beletette a régen nem használt gyümölcskosárba. A férje pont akkor jött ki, borostás arcát meggyűrte a díszpárna, ránézett a konyhaasztalra, és elhúzta a száját:
– Na, most már puccoskodásra is telik az idődből? – és bevágta az ajtót.
Nem értette, mi baja van, de úgy kezdett verni a szíve, mint amikor a lányukat baleset érte. Még szerencse, hogy Sárika megúszta, de őt azóta minden hangos szó kibillenti az egyensúlyából.
A körzetiben azt mondták, nincs szervi baja, menjen el szakemberhez. Tudta ő, mit jelent ez, buszozást a városba, ott véletlen találkozás egy pletykás ismerőssel, másnap már mindenki erről beszél. Kiváltotta a nyugtatót, átrakta egy másik dobozba, ráírta, hogy vérnyomáscsökkentő. Sokszor rosszul lett, alig kapott levegőt, úgy tűnt, minden ok nélkül. Mentőt kellett hívni, bevinni az ügyeletre, a férje úgy nézett rá, olyan sötéten, hogy még a mentősnek is feltűnt. Egy-két nap megfigyelés után hazamehetett, a férje sose jött érte, volt, hogy két órát is várt a buszra. Azt se kérdezte, mit mondtak, csak morgott, hogy már harmadik napja kenyeret eszik meg szalonnát.
Nem így képzelte a nyugdíjas éveket, legrosszabb álmaiban sem így.
Sárika Finnországban élt az olasz férjével, nem hívta ki őket, a férje meg a vállát vonogatta, amikor erre egyszer, de tényleg csak egyszer panaszkodni kezdett.
– Maradjon magának – morogta, ő meg nézte, mi lett az ő kedves-türelmes, megértő férjéből?
Az a néhány év, amit kettesben töltöttek, teljesen megváltoztatta. Nem érdekelte más, csak az ebéd, meg a tévé, néha éjfélig bömböltette, ő meg forgolódott a páros ágyban. Kiköltözhetett volna a lányuk szobájába, de az tele volt leselejtezett bútorral, csak épp dívány nem volt benne. Valahogy elrohantak az évek, meg ott volt az a járványos időszak is, mindent ő intézett, Laci még a kertbe se ment ki.
Miért is nem szerezte meg a jogosítványt?
A szekrény aljában rálelt egy dobozra, az volt ráírva: NYÁR, és odarajzolva egy nap. Egy napocska, a lánya gyerekkori rajzából vágta ki. Elsírta magát. Legfelül volt a piros fürdőruha, egybeszabott, olyan békebeli, de ahogy felhúzta a bugyijára, pont passzolt. Átvette a nyári ruhát, az alul fodrosat, betett egy törölközőt meg a fürdőruhát, egy üveg ásványvizet a csíkos szatyorba, oldalzsebbe a pénztárcát.
– Elmentem! – kiáltotta csak úgy a melléképület meg a sufni meg a garázs felé, de válasz nem jött. Kitolta a biciklit, gondosan bezárta a kiskaput és bedobta a kulcsot a postaládába.
– Megyek a strandra! – kiáltott oda a szomszédban lakó leskelődő öregasszonynak, aki feszt az ablakban ült.
A strand előtt sokan álltak, valaki megmagyarázta, hogy tíz perc múlva négy, akkor már olcsóbb a jegy. A közös öltözőben felhúzta a meggypiros fürdőruhát, nem nézte meg magát a tükörben.
A párra csak egy pillantást vetett, akik egymást kenegették napolajjal, egy idős férfi fagylaltot hozott a padon ülő kontyos asszonynak, aki megsimította a ráncos arcot.
Aláállt a zuhanynak, a zuhanyrózsából hideg víz csorgott felhevült arcára, így senki nem láthatta a könnyeit.
A nap száz ágra sütött, igazi strandidő volt.