Szabó Jolán: A fészkéből kilökött fióka
A sötétítő függöny keskeny résén bekukucskáló Nap fénye megpihen Yvonne Manceau csukott szemhéján. Felébred rá a kedvesem, óvatosan felkel, hogy megkezdje reggeli rituáléját. Amint egyedül maradok, kipattanok az ágyból, kitárom az ablakot, hogy mélyen magamba szívhassam a folyó felől érkező frissítő levegőt.
Szeretek Franciaországban élni, itt, Arles-ban, a Rhône folyó partján, a La Roquette rakparton, abban a kétemeletes ház legfelső lakásában, amelyet a Nap reggeltől estig körbejár! Egy festő számára ez a város maga a paradicsom! A közel 2600 éves település szerkezete, régi épületei megőrizték a várost alapító görögöktől kezdve az egymást váltó uralkodók, és a közel négyszáz évig itt regnáló érsekség keze nyomát. Engem mégis a valaha itt élt és alkotott világhírű festők – mint például Vincent van Gogh, Jacques Réattu vagy Pablo Picasso – művészete vonzott a városba, melyben öt évvel ezelőtt telepedtem le a párommal. Szakmai körökben „Hongrois silencieux” vagyok, azaz a „Hallgatag Magyar”! Szótlanságom eredetét, nem fedtem fel előttük. Belém ivódtak Bánáthy professzor úr tézisei, miszerint egy vérbeli festő szavak helyett a műveiben fogalmazza meg mondandóját, a választott témájával, a színek és a formák, a fények és árnyak játékával. Az igazi művész alkotása a nézők lelkében azokat a húrokat pendíti meg, amelyeket művével sugallni szándékozott. Engem kedvelt a Mester. Mit tagadjam, időnként anyagilag is kisegített. Neki köszönhetem a franciaországi tanulmányutat is, ami végül a letelepedésemhez vezetett.
Nagy zajjal becsukódik a bejárati ajtó, s a hosszú, szőke haját varkocsba kötve, a rakparton megjelenik Yvonne karcsú alakja. Megkezdi reggeli futását. Visszafelé útba ejti a pékséget, szokása szerint friss süteményeket hoz a reggelihez, amihez én készítem a kávét. Most meglepetésként reggelit én készítek, mire visszatér! Két hatalmas adag sonkával, sajttal töltött palacsintát sütök, mert nagy nap a mai! Délután két órakor lesz az okcitániai Montpellier Kortárs Művészeti Központban a 40 év alatti fiatal franciaországi festőművészek kiállításának megnyitója, melyen négy festményem bemutatásra kerül. Magyar állampolgárként rendkívül nagy megtiszteltetésnek számít. A megnyitón átadják a zsűri fődíját, és az újságírók meginterjúvolhatják a kiállító művészeket. Nehogy engem is kérdezgessenek!
Nem szeretek a családomról beszélni. M. Manceau, a párom édesapja, éppen emiatt orrol rám, mert családi viszonyaimra vonatkozó kérdéseire sohasem válaszoltam. Mit mondhatnék? Megtapasztaltam, milyen élete van a fészkéből kilökött fiókának? Vagy azzal indítanék, hogy mi Apával ketten alkottuk a családot? Vékony, barna bőrű, fekete szemű élénk fiúcskaként úgy tekintettem a magas, szőke, nagydarab, jó kedélyű Apámra, mint egy istenre. Büszkén mentem vele kézen fogva vasárnap délutánonként ünnepi ruhába öltöztetve a cukrászdába, süteményt vagy fagylaltot nassolni. Óvodásként szembesültem azzal, hogy rajtam kívül minden gyereknek van édesanyja. Amikor megkérdeztem Apától, nekem miért nincs anyukám, elkomorodott, magához ölelt: „Kisfiam, a tied fenn van az égben, az angyalok között”. Már iskolába jártam, amikor a házvezetőnőnk, Anna néni, egy délután betessékelt a nappalinkba egy nénit, akinek a bőre és a szeme színe hasonlított az enyémre. Bemutatott neki, sőt, verset is mondatott velem, hogy milyen okos, ügyes kisfiú vagyok. Attól kezdve a néni gyakran megjelent nálunk, amikor Apa még a hivatalban volt. Anna néni rendszerint nagy csomaggal bocsájtotta útjára, nekem meg azt mondta, legyen ez a mi kettőnk titka. Az maradt. Kanyarós lettem, ezért Apa hamarabb hazajött a munkából és összefutott a nénivel, aki batyuval a hátán éppen húzta be maga után a kapunkat. Hatalmas ribilliót kerekített! Kiderült, sok minden eltűnt a lakásból. Elbocsátotta Anna nénit. Engem „az én kedves kisfiam” helyett elkezdett egyszerűen Péternek szólítani. És többé sohasem ölelt magához. Ha rossz fát tettem a tűzre, úgy kezdte mondandóját: „Idefigyelj Fazekas Péter!” majd hosszan, érthetően elmagyarázta, mi lenne a helyes út. A távolságtartása okozta felhőtlen kapcsolatunkban az első törést.
A másodikra sem kellett sokat várni, mert egy hónap múlva az ország másik végére költöztünk, ahol nem találtam barátokra. Sőt, egyre csak az irigyeim száma növekedett. A tanórák után nem maradhattam az iskolában focizni az osztálytársaimmal, mert minden nap különórákra kellett járnom. Apám szerint eljátszottam a bizalmát, ezért kénytelen volt lefoglalni az időmet, hogy egyetlen szabad percem se maradjon. Beíratott a zeneiskolába, tanuljak meg hegedülni, emellett két nyelvtanárt is fogadott mellém, heti két-két alkalomra, mondván, előbb-utóbb javamra válik, ha franciául és angolul is beszélek.
A harmadik sokk akkor ért, amikor felvételi nélkül beíratott egy másik város művészeti szakközépiskolájába, ahová nem tudtam otthonról bejárni, így kollégiumba kerültem. Az első héten szembesültem két fontos dologgal. Egyrészt bármit teszek, tanáraim sohasem fognak eltanácsolni az iskolából, inkább a képzőművészet felé terelgettek. Apámnak köszönhettem, aki a tanintézmény számára megszerzett két nagy összegű támogatást. Másrészt feltűnt, hogy diáktársaim többsége szerény anyagi hátterű, ámde, összetartó, szerető családból érkezett. Megharagudtam Apámra! Nekem az anyagiak helyett apai ölelésre lett volna szükségem. Az űrt, melyet a szeretet hiánya okozott, kezdte kitölteni a festészet.
Az Apám és köztem a kapcsolat akkor szakadt el véglegesen, amikor felvettek a képzőművészetire. Szerinte a művészek többsége éhenkórász, ezért előbb tanuljak egy tisztességes szakmát. Ha nem teszem, és elmegyek az egyetemre festészetet tanulni, egyszerűen felégetem magam mögött az utat. Soha többé nem jöhetek vissza. A tanulmányaim ideje alatt havonta küld egy szerény összeget, abból éljek meg, ahogyan tudok. Torkomat szorongató haraggal és dühvel hagytam ott a családi otthont.
Fél éve azt hittem, másfél évtized múltán végleg behegedtek lelkemben a sebek, és képes leszek meghívni Apámat a mai kiállításra, utána összeismertetni a párom családjával, majd egy füst alatt megkérni M. Manceau-tól a lánya kezét. Csakhogy festés közben egymás sarkára hágva felidéződtek bennem gyerekkorom emlékei, felnagyítva a valós vagy vélt sérelmeket, felszakítva lelkemben az Apám iránt érzett régi haragom begyógyultnak vélt sebeit. Összezavarodtam. Miért nem tűnt el a haragom? Hiszen a fészkéből kilökött gyámoltalan, sebzett fióka időközben életerős, önálló életre képes férfivá cseperedett! Hosszas kínlódást lövetően úgy döntöttem, nem bolygatom a múltat.
– Szép jó reggelt, mon cheri! Csábító illatokat érzek!
Visszaért a futásból Yvonne. A konyhapultra teszi kezéből a meleg péksüteményekkel teli zacskót és odalép hozzám. Meglátva a palacsintát hátamhoz simulva átölel.
Megcsörren a telefonom. A kiállítás szervezőbizottságának elnöke szívességet kér tőlem. Egy magyar professzort kellene fogadnom a repülőtéren.
– Természetesen érte megyek! Megtudhatnám a nevét?
– Nagyon köszönöm! Egy idős urat keressen. A neve: M. Louis Bánáthy. Tíz órakor érkezik a budapesti járat. A Campanile Montpellier Centre-ben foglaltuk le a szállását. Még egyszer köszönöm a segítségét!
Nagyot dobban a szívem. Végre ismét láthatom szeretett professzoromat! Mi tagadás, még mindig nagy hasznát venném a képeim kapcsán megfogalmazódó tanító szándékú, ám kendőzetlen kritikájának.
A telefonbeszélgetés felkelti Yvonne figyelmét. Egy percig mereven bámulja kávéscsészéjét, miközben a palacsintával szórakozottan kortyolgatja a tejeskávét.
– Mon cheri, kipirult az arcod! Vajon te is Bánáthy professzor úr tanítványa voltál!? Eltaláltam, Hongrois silencieux?
– Kérlek, nézz az órára! Fél nyolc múlt öt perccel. Azonnal készülődjünk, mert lekéssük a repülőjárat érkezését.
– Ne izgulj, Péter! Megsimogatom az öreg Peugeut hátát és képes lesz egy óra alatt abszolválni az Arles és Montpellier közötti nyolcvan kilométeres távolságot!
Mesterem érkezésének hírére, kedvesem – alig húszperces készülődést követően – elém perdül:
– Indulhatunk? – kérdezi és megperdül előttem, szemet gyönyörködtető, elegáns öltözetben, tizenkét centis körömcipőben, makulátlan frizurával, szolid sminkkel az arcán, melyből gyémántként kiragyog égszínkék szeme.
Megembereli magát öreg autónk, mintha tudná, mennyire fontos számunkra a mai nap.
Pontosan érkezik a budapesti járat. Sehol sem látom Bánáthy professzor urat. Gyengéd érintést érzek a vállamon és ismerős, de kissé remegő hangon köszönt a Mesterem:
– Bonne journée, mon fils ! Már meg sem ismeri öreg tanárát?
Megfordulok. A torkomban lévő gombóctól képtelen vagyok megszólalni. Átölelem a fehér hajú, vékonyra fogyott, idős embert. Zakója vállára hull a könnyem. Yvonne menti meg a helyzetet.
Bánáthy professzor úr hibátlanul beszél franciául, mégis megkéri a páromat, hogy intézze el a szállodai bejelentkezését. Addig mi kávézunk a hallban.
– Édesapád két hónapja elment. Csak azért fogadtam el ezt a meghívást, hogy kérésének eleget téve átadjam neked ezt a borítékot.
Nekem van címezve. Azonnal megismerem Apám jellegzetes írását.
A kiállítás helyszínén Yvonne-ra bízom Mesterem gardírozását, majd kimegyek a pavilon előtti parkba és feltépem a borítékot.
„Édes Kisfiam!
Örökbefogadásodat követően elvált tőlem a feleségem. Kettesben maradtam veled, a kétéves roma kisfiúval. Megfogadtam, hogy belőled okos és boldog felnőttet nevelek. Bocsáss meg, ha időnként szigorún bántam veled. Bánáthy professzor úrra bíztalak, rajta keresztül támogattalak és kaptam visszajelzést a tanulmányi előmeneteledről. Ő fogja megmutatni neked a széfet, amit a mellékelt kulcs nyit. Abban megtalálod az örökségedet és az iratokat.
Ölel szerető Apád: Fazekas András
Kelt: Budapest, 2022. 03. 25.”
Szalad értem Yvonne. Egyik képem nyerte a zsűri fődíját. Az újságírók már kérdésekkel bombázzák a Mesteremet.
Felnézek az égre: Sikerült, Apa! Köszönöm!
Komoly, szép írás kedves Yolla, jó volt olvasnom… Puszi: Tibi