Az igazi tél

– Február utolsó napján elűztük a telet.
Tamás barátom határozott kijelentése akár nyugtatóan is hatna. Mégis…
– Valóban? – kérdezem.
– Igen. Mit gondolsz, az álarcba öltözöttek, a gólyalábasok, a helybéli kíváncsiskodók vidám serege fölöslegesen ugrándozott a főtéri játékban, a fölvonuláson?! Drága barátom, nekünk is jár a sikerélmény.
– Úgy legyen! Reménykedjünk. Azért én még emlékszem olyan márciusra, amikor a hónap közepéig itt ragadt a tél. Még hó is esett.
– Most hülyéskedsz velem?
– Nem én. Bár az már nem volt olyan igazi tél, de hideg volt. A tavasz meg csak váratott magára.
Tamás nagyot sóhajt.
– Igazi tél! Mínuszok! Nagy havazások! Lassan már nem is emlékszem rájuk.
– Hiányoznak?
– Már nem. De a mai gyerekek itt, az Alföldön egyre ritkábban láthatnak havat. Nekik biztosan hiányzik.
– Mi meg csak visszaidézzük a régieket.

Tél van és hideg. Azt mondják, januárban ez így szokás. Errefelé. De nem Floridában, ahol a hőmérő higanyszála megközelíti a 30-at Celsiusban! A jól fizetett magyar celeb csak odajár. Nagy-nagy élvezettel szét is kürtölik országnak-világnak, hogy milyen meleg a helyzet odaát, a világtenger túloldalán. A facebook tele van a képeikkel. Pöttyös bácsi a 17/B-ből csakis a nőket kémleli. A bikiniseket, meg a fölül semmibe öltözötteket. Elismeri ugyan, hogy ilyentájt a hegyek között is szépen lebarnulhat az emberlánya, de ott szerinte túlöltözött mindegyik.
Sok hűhó semmiért, ahogyan Shakespeare mester mesélné.
Robikát azonban mindez csöppet sem érdekli. Őt most csakis egy dolog izgatja, hogy a Tisza védőgátjának oldalán csúszkálhasson. Igaz, hóból közel és távol egy pehelynyit sem látni, de a gátoldal fagyott füve szinte fehérlik a dértől. És azon már siklik a szánkó. Akár a szomszéd gyerkőc feneke alatt a fóliadarab.
Lehetnek úgy 8-9 évesek. És jó barátok. Ami közös bennük, eddig még nem sok havat láttak a maga természeti valóságában életük során. Robit tavalyelőtt el is vitte a családja hó nézőbe, a Mátrába. Kékestetőre. A fiúnak tetszett a hegyvidék, a mindent belepő nagy puha fehérség, bár csalódott egy picit, ugyanis akadt olyan ember, aki rosszindulatból műhónak nevezte az egészet.
Robika azóta az igazira vár. A hóra. Először Mikulás napra, majd Karácsonyra kért a Télapótól nagy fehér hópelyheket. Sokat, hogy mindent belepjen maga körül. Nem lett belőle semmi. Aztán… épphogy csak vége lett a szünidőnek, nagy sebbel-lobbal el kezdett havazni. Nem nagyon, kicsit. Drága Holle anyó alighogy megrázta a dunyháját, máris esőt zúdítottak rá az égiek, mindjárt ónosat. Az a kevéske hó hamar el is olvadt. Ugyanúgy, mint az előző években.
Robi apukája nagy kitolásnak nevezi az egészet. Mármint a gyerekekkel szemben. Ott van előttük a téli szünidő, a szabadság áhított ideje és csak sóvárognak a hó után. Aztán, hogy gyorsan letelik a vakáció, szinte évről évre napra pontosan behavazunk. Így mondja. Amikor már kevésbé tudják élvezni a téli áldást a gyerekek.
Kissé szomorúan figyeli a srácokat, ahogy a gátoldalon fölfelé igyekeztükben, nagy elánnal húzzák maguk után a szánkót. Odafönt kilihegik magukat egy kicsit, aztán újra lecsúsznak. Elöl Robika, mögötte a barátja, a Marci fóliadarabkán. A következő körben cserélnek: Robi ül a fóliára, Marci megkapja a szánkót. Szemmel láthatóan élvezik a lesiklást, nevetgélnek. Bár ez mégsem az a felszabadult, örömteli kacagás.
– Gyerekek. Meglehet, ők még nem érzékelik: az igazi tél hideg és az a szép benne, hogy hó borítja be a tájat. Talán majd egyszer ők is megtudják – sóhajt az apa. – Lehet még belőle valami. Egyszer csak csak eljut hozzánk is az igazi tél!