Elérkezett a farsangi időszak, itt a tél vége. A hagyomány szerint a népek ilyenkor álarcot öltenek a tél elűzése érdekében, hogy megérkezhessen végre a várva várt tavasz. Általában ez jut az emberek eszébe, ha meghallják az álarc szót. Jöhetnek az álarcos bálok, kezdődhet a mulatozás.
Nekem azonban egész mást mond ez az egy, nagyon egyszerű szó. Ha jól körülnézünk a világban, mindenkinek van egy vagy akár több álarca is. Ezek az álarcok azonban kissé másmilyenek, mint a jól megszokott farsangiak. Nincsen rajtuk semmiféle cicoma, sem szín, sem dísz. Igazából a szemnek nem is annyira feltűnőek. Ha bárkivel szembetalálkozunk, nem fordul meg a fejünkben, hogy ő bizony álarcot visel, mert ezeket nem láthatjuk. Legalábbis a szemünk számára nem észrevehetőek. Ezek csak az agy és a lélek számára észrevehetőek. Nem tudom pontosan mikor kezdődik az álarcok használata, de az biztos, hogy a gyermekeknek még annyira tiszta a lelke, hogy nincs szükségük ilyesmire. Ellenben a szüleik már bizonyosan nap, mint nap használják sajátjaikat, akár többször cserélgetve őket. Egy átlagos felnőtt ember, akinek családja és munkája van, reggel, amint felkel, felkap egy álarcot és eljátsza a gondos házastárs és szülő szerepét. Reggelit készít, felkészíti a gyerekeket az iskolára vagy óvodára, tízórait csomagol, majd útnak indul. Elindul egy olyan helyre, ahol egy másfajta álarcra van szüksége, a munkahelyére. Belépve, már fel is teszi azt az álarcot, ami oda szükséges, attól függően, hogy orvosként, pedagógusként, titkárnőként vagy valami másként dolgozik. Egy biztos. Mindenhez óriási türelemre van szükség, hiszen minden munkahelyen meg vannak azok a tényezők, amik miatt idegeskedik az ember. Ha ezt kifelé nem szeretnénk mutatni, nagyon jó álarcra van szükségünk, hogy látszólagos türelmünk megmaradjon. Munka után, ha még azon szerencsések közé tartozik, akinek élnek a szülei, felveszi a gyerek álarcát és ő fogad el tanácsokat és segítséget. Hazaérve pedig újra felveszi a gondos házastárs és szülő álarcát. Ez egy átlagos nap. Máskor azonban szükség lehet másféle álarcokra is, attól függően, hogy merre jár és kikkel találkozik az ember. És hogy mikor lehetünk igazán önmagunk? Mikor vehetjük le az álarcokat? Talán soha. Talán csak álmunkban. Hiszen ezek az álarcok felelősséget adnak a kezünkbe, melyek alatt mi is ott rejtőzünk valahol, hiszen a felelősség, hogy felvesszük-e őket vagy sem, a mi kezünkben van, a mi döntésünk, tehát mégsem rejtenek el minket teljesen.
És mindezek mellett, ha még kedvünk tartja és elfér, ebben az időszakban felvehetjük az igazi, szemmel látható, kézzel tapintható álarcokat is és kicsit elfelejthetjük a láthatatlanokat, kiadva a mindennapi fáradalmakat magunkból, melyeket a többi nem látható, nem érinthető álarc okoz.
