Miért létezik az, hogy az ember unos-untalan mindig vissza-visszatér gyermekkorának fájdalmas, tragikomikus színterére? Mintha álomban, látomásban lebegne látszólag színjózanon, miközben agya fogaskerei, és szemének retinái veszettül emlékképeket vetítenek elé!
Éppen átvergődtem magamat Budaörsre – persze megint csak gyalog -, hiszen a jogsit saját felnőttes megfontolásomból nem raktam le, és azon a bizonyos vasúti alagúton, melynek olyan gusztustalan acélszürke betontömbök ágyazódottak bele a vasúti töltéseibe alig ötszáz méternyire újra Kamaraerdőn vagyok, ráadásul abban az átkozott nyári tábor területén, mely egész gyerekkoromra mint valami könyörtelen, pokoli lecke rányomta a bélyegét.
Szándékosan hétköznap jöttem kíváncsiságból errefelé, mert egyrészt utálom a tömegnyomort, mikor a buszon szabályosan szándékosan bent reked a levegő, és miközben népi magyar sajátosság, hogy mindenki a másiktól várná el, hogy nyisson végre egy istenverte átkozott ablakot, addig az utasok többsége groteszk iróniával szép csendesen, mondhatni beletörődve az adott helyzet változatlanságába fuldoklik. Míg végül egy bátor utasnak eszébe nem jut, hogy saját kezébe vegye a dolgok irányítását.
Szerda délelőtt fél kilenc lehet. A csúcsforgalom Budaörsnél sokkal kellemesebb, meglehet csupán azért, mert amikor az ember mellek útvonalra kanyarodik le, azt a legtöbb autós hanyagolja. Bár egyik unokabátyám előszeretettel megy mindenhova madárlátta, lakatlan útvonalon, mert így, mint mondja hamarabb ott van a megadott helyen, mintha végestelen végig araszolna a csúcsforgalomban!
A vártnál hamarabb érkezem a tábor elhagyatott, most gazzal, gyomnövényekkel totálisan elhagyatott, sivár, betonplaccos területére, ahol dagadék kisgyerekként annyi rettegésben, kiközösítős, pokoli tréfában volt részem.
Elhoztam a Samsung digitális fényképezőgépet, mely állítólag hihetetlenül éles, és részletgazdag felvételeket képes készíteni legyen az idő borús, vagy épp verőfényes.
Az egyik elhagyatott buszmegállóban egy ismerős alak ácsorog. Úgy tűnik, mintha szándékkal várakozna valakire, vagy valamire… Hirtelen felém fordul, és mindkettőnket azonnal, váratlan módon kólint fejbe a felismerés leleplezett helyzete, miszerint: valamikor a távoli múltban kénytelen-kelletlen közünk volt egymáshoz, és ez most úgy hat ránk, mintha hidegvizzel leforráztak volna minket.
– Szevasz! – köszön jó messziről. Markáns, cigarettafüstös rekedtes hangja Joe Cockerre hasonlít.
– Szia, reggelt! – felelem, majd következik egy bizalmatlan kézfogás két idegennek látszó férfi között.
– Mi járatban itt? – kérdése kissé meglep, de nem hagyom, hogy eluralkodjon rajtam a bepánikolás. Lélekerőt veszek magamon, és úgy csinálok, mint Steve Macqueen a Bullett c. filmben. Talán arcom vonásait is szándékosan megkeményítem, amitől a másik pasi mintha kissé távolságot igyekezne tartani tőlem.
– Hé, öreg! Minden rendben van veled?! – kérdez rá nyíltan.
– Hát… az attól függ!
– Mégis mitől? Miért jöttél idáig? Ma nincs meló?
– Miért? Neked van melód, ha már itt tartunk?! – keresztbe teszem kihívóan magam előtt kezemet, hogy érezze már nem az az ágybavizelős, halálra rémültkiskölyök vagyok, aki voltam. Most magabiztosabbnak, határozottabbnak látszom. Többé-kevésbé…
– Hé, nyugi van! Csak megkérdeztem! Vagy már azt se szabad? – emeli rám tekintetét, és igyekszik alaposan végig mérni. – Én egy elektrotechnikai cégnél melóztam, de rájöttem, hogy nem ezt akarom csinálni életem végéig! És te?
Megindulunk a makadámútszerű murvás, köves talajon. Mintha egy Mad Max-szerű posztapokalipikus vidék díszletei között barangolnánk.
– Én irodalmat és törit tanítottam Pestszentlőrincen, és Kispesten vegyesen! – jelentem ki, persze büszkeség nélkül, inkább csak egyszerű ténymegállapításként.
– Ne basz ki! A kurva életbe! Te aztán nem lettél akkor kiscserkész! – lepődik meg jócskán, ezért a csúnya szavakat használ, mint aki szándékos Turette-szindrómás. – Pedig emlékszem, hogy téged azátn minden esetben jócskán beszarattak!
– Kösz, hogy emlékeztetsz rá! ,,A seggfejek sosem változnak!” – teszem hozzá gondolatban.
– Aztán barátnő, feleség, kölyköd van-e? – kérdezget tovább, mint aki kíváncsi.
– Volt barátnőm, és persze menyasszony is!
– Azt mi nem stimmelt?!
– Megutálta, hogy a tanári szakma nem fizet annyira jól, mintha valaki stróman-üzletember, vagy tőzsdecápa. – mondom, és kicsit mintha máris megkönnyebbültem volna az igazság egy verziójától.
– Ó! – lepődik meg, mint aki sejt valamit. – Sajnálom öreg! – Gyorsan témát vált. – Most mivel foglalkozol?
– Hú! Többféle! Forgatókönyveket, regényeket, novellákat, verseket írok. Sajnos kicsi hazánkban alig-alig akadnak vállalkozó szellemű szponzorok. – fejtegetem álláspontomat.
– Hú, haver! Te aztán nem vagy semmi! Univerzális sztereóban nyomatod! Én biztos kurvára kikészülnék, ha egyszerre ennyi mindent csinálnék! – jegyzi meg. Előkap a koszos kockás inge zsebéből egy csikket, afféle sodort, füves cigarettát, majd kómotos mozdulatokkal rágyújt, és élvezi a tiltott marihuána-hatást. – Kérsz egy slukkot pajtás? – fordul felém.
– Kösz, de nem élek vele! – hárítom el, megértően. Mindenkinek másra van szüksége! Igyekszem nem ítélkezni.
– Te tudod! A többiekről tudsz valamit?
Mire elérkezünk a rozsdásodásnak indult drótkerítés határához látom, hogy régi ismerősöm már veszi is lő ütött-kopott hátizsákjából a drótvágót, melyet használni is fog.
– Te nem akarok kukacoskodni, de ez nem illegális birtokháborítás? – kérdezem, csakhogy idegességemet leplezni tudjam.
– Ne vartyogj már annyit haver! Tökre rendbe van! – azzal a drótvágóval máris csattogtatni kezdi az ódon kerítés drótszálait. – Akkor most jössz, vagy inkább hazakullogsz?! – kérdezett vissza miközben már bújt is át a kerítésen macskaügyeséggel.
– Jól van! Legyen! – adtam be a derekamat, és kissé szerencsétlen módon átvergődtem kerítésen. Mindig is utáltam, ha a ruhám, vagy a holmim koszos lesz, már kiskölyök korom óta, ezért amint négykézlábra tudtam állni máris szorgoskodó takarításra fogtam magam, míg a másik fickó csak nézett, mintha egy idiótát kellene pesztrálnia.
– Haver! Egyet se ránts! Látod én is mocskos vagyok, de ez így van rendjén! Be a mosógépbe és kész! – legyintett könnyedén, majd beljebb merészkedett a tábor kihalt, tökéletesen lakatlan területére.
A Volt egyszer egy vadnyugat kísérteties, és hátborzongató harmóniaszolója jutott eszembe. Ha ez a kis nyekergő dalocska valahol felhangzott, akkor ott emberek hullottak. A fickó megállás nélkül elkezdett storizgatni. Főként iskolás történeteket nyomatott:
– Emlékszel még amikor az öreglány parancsba adta, hogy takarítsd ki a számtech termet, míg mi fürödni mentünk? – nézett rám vigyorogva.
– Hát lehet azt egyáltalán elfelejteni! – szomorú tekintetemben nem volt semmi színlelés, bár kétlem, hogy volt gyerekkori ismerősöm ebből bárminemű következtetést le is szűrt.
– Azért kurvára szemét dolog volt a kis Vöröstől, meg a Juhásztól, amikor a medencébe akartak folytani a reggelinél! – mondta tovább.
– Hát… ja… sok pokoli fejtörést okoztak még hosszú évtizedekre…
– Figyelj haver! Nem fogok köntörfalazni! Te voltál köztünk az utolsó cserkész! Kurvára vagány voltál, már csak azzal, is, hogy bár naponta kiadósan péppé gyepáltak, te mindig felálltál, és nem ütöttél vissza!
– Azért egyszer-kétszer megpróbáltam, és látod mi lett a vége! – bermudanadrágomból kikandikáló jobb térdkalácsom feletti műtéti forradás megcáfolhatatlan bizonyítékkal bírt.
– Hú! A büdös életbe! Basszus! Ezt meg hol szerezted! – kezdte értetlenkedve forgatni a fejét.
– Elgázolt egy autó nagyokos! – vetettem oda.
– Ne má’! Hú! A kurva életbe! Aztán hogy, mint?
– Éppen a karácsonyi sulielőadáson szerepeltem volna, amikor telibe kapott egy Citroen. Csupán két sárga fényre emlékszem. Később a kórházban tértem magamhoz! Egy nap legalább négy alkalommal vitték a seggemet a műtőbe!
– Hú öreg! Őszintén, kurvára sajnálom!
– Nem szükséges! Régen történt! – hárítottam el szándékosan a bratyizást.
– De aztán visszamentél a suliba, vagy nem?! – faggatott tovább.
– Ja, hát sajnos! Bárcsak ne mentem volna, mert kezdődtek végestelen végig a rohadék szemétkedések!
– De miért nem kértél segítséget, vagy szóltál volna az ofőnek, vagy a tanároknak.
– És szerinted mégis az mire lett volna jó?!
– Igaz! Valamit jobb egyedül lerendezni!
– Végül 98 elején magántanuló lettem, és átmenetileg megszabadultam a férgek bandájától.
– Akkor egyenesbe jöttél, vagy nem?!
– Hát… a bandatagok zaklató telefonhívásokat intéztek a lakásunkra, meg tönkretették a postaládánkat stb.
– Hú, basszus! – lepődött meg. – Aztán mi történt?
– Semmi! Egyszerűen végre gimibe kerültem, és a régi rohadék figurák lekoptak az életemből egyszer és mindenkorra! De súlyos árat kellett fizetnem!
– Hát öreg! Az egyszer már biztos! Gyere nézzük meg megvan-e még az étkező! – akár egy kíváncsi gyerek máris erőteljes, határozott, menetelő lépésekkel kilépett.
A medence közvetlenül a tábori házikók mögött egy füves placcon helyezkedett el. Még a lepusztult, gusztustalan sötétkékszínű csúszda is ott árválkodott, ahonnét annyiszor a vízbe pottyantam.
– Azt a mindenit! – kiáltott fel társam. – Mintha itt kurvára megállt volna az idő. – állapította meg.
– Hát ami igaz, az egyszer igaz! – kontráztam.
Az idő mintha szándékosan gyorsabban telt és melegedett volna, mert mire negyed tizenegy lett olyan forróság telepedett a lakatlan betonplacos környékre, hogy óhatatlanul is a hűsítő árnyékos fák tövébe húzódtam, akárcsak gyerekkoromban.
– Na, mi van haver? Csak nem bírod a meleget?!
– Eltaláltad! A nagyon meleg időtől herótom van!
– Most kéne a strandon csobbanni egyet miközben dögös, bikinis macákat stírölhetünk!
– Én már a Földközi-tengerrel is beérném. Ott mégiscsak nagyon a hely!
– Igaz! A Balaton is az újgazdagok ócska játszótere lett! – jött egy újabb ténymegállapítás.
– Az is igaz! – hirtelen hányingerem támadt. Nem tudhattam, hogy puszta múló rosszullétről, vagy épp napszúrásról van szó, mindenesetre muszáj voltam lekupordni a füve az egyik óriásnak tűnő fa tövébe.
– Hú! Totál kimerültem!
– Na, ne szórakozz! Ettől a kis túrától! Gyere el velünk egyszer a szlovákiai hegyek közé! Az még csak az igazi kaland! – kontrázott.
– Talán majd egyszer… – fújtam ki a nagy levegőt, hogy némiképp megnyugodjak.
– Úgy hallottam, hogy a kis Vörös, meg a Bányai börtönbe csücsül! – tért egy másik témára.
– Igen?! – játszottam az őszinte meglepettet. Valójában legbelül kicsit még örültem is a dolognak, mert aki gyerekként alávaló szemétláda volt, az sajnos felnőttként sem változik olyan nagyot!
– Szerintem ez azért fullra gáz! Kurva szar lehet! – állapította meg miközben kikászálódott a tök üres, nagyméretű, csempézett medencéből.
– Figyelj haver! Én azt mondom, hogy kurvára megérdemelték! Olyan rohadt, gyilkos dolgokat műveltek velem egész álló gyerekkoromban, hogy mire gimis lettem totálisan be voltam szaratva! Érted?! – valósággal olyan hangosan mondtam ezt ki, hogy már-már üvöltésnek hangzott.
– Ó… értem! Az nagyon gáz!
– Még nekem mondod!
Nem akartam fölöslegesen turáztatni a fickót, de már nagyon megéheztem, így arra gondoltam egy ürügyként szolgáló kisebbfajta hazugsággal hazamegyek.
– Figyelj csak! Most jut eszembe, hogy valamit el kéne még intéznem! Úgyhogy örülök, hogy találkoztunk! Szevasz! – igyekeztem gyorsan elköszönni, csakhogy végre megszabadulhassak tőle, hiszen az ipse különben sem volt az a tipikusan könnyű eset.
– Hé, pajtás! Várj! Ne siess! Egy darabon elkísérlek, ha nem bánod! – felelte, majd azonnal mellettem termett, holott én már a kerítések környékén jártam, és éppen azon ügyeskedtem miként tudnám a legkevésbé sérülések nélkül megúszni a kerítésen való átbújást. Szerencsére a fickó pontosan látta, hol a hiba. Fogta a drótvágót, és szélesebbre tágította ki a szűkös rést.
– Te figyelj? Mi lesz, ha ezt később bárki is észreveszi?! – kérdeztem tőle.
– Az legyen csak az ő bajuk! Miért? Most se vették észre, vagy igen?!
– Nem! Persze, hogy nem! Csak hát… tudod…
– Persze haver, persze… – legyintett. – Na szed a ványadt csülködet, mert a végén még itt éjszakázunk! – sürgetett mire én kilencvenegynehány kilómmal sikeresen átbújtam a szabad levegőre. Talán a szökésben lévő rabok is így érezhetik magukat, ha beleszagolnak a szabadság mámorító levegőjébe… – morfondíroztam magamban, majd mintha magunk is Keruac *Úton* című regényének szereplői lennék megindultunk a kies, kopár, elhagyott vidéken a buszmegálló irányába.
Szerencsém volt utólag bátran mondhatom, mert arra jött a negyvenes busz. A fickó gondolt egyes, és mint akit puskából lőttek ki már rohant is a busz irányába. – Szevasz öreg! Majd még találkozunk! – vetette oda kutyafuttában.
– Szevasz, minden jót! – intettem egyet, aztán úgy voltam vele, hogy múltam egy kínos, göcsörtös fejezetét úgy ahogy tisztáztam, és letudtam, majd elindultam az ellenkező irányban hazafelé.
