Levéltánc: Negyedik történet: Őszi levéltánc

Ősszel a legszebb az erdő és a legszomorúbb is, hiszen halálra készül. A téli tetszhalálra.
Még utoljára színesbe öltöznek a falevelek, sárgába, barnába, pirosba, egy kis, maradék zölddel tarkázva cicomájukat. Így várják az ősz muzsikusát, a szelet, hogy el tudjanak még utoljára járni egy táncot, a végsőt.
Az erdei padon üldögélő öregember a lemenő napban melengette köszvényes lábait. Szerette nézni a hulló leveleket, egy kicsit a saját sorsát is beleképzelte. Ő is ilyen halkan, észrevétlenül múlik ki majd a világból. A felesége már régen elhagyta, mozgalmasabb, vidámabb életre vágyott. Számára azóta szinte teljesen bezáródott a külvilág, csak ez a kopott, erdei pad maradt neki, meg a szemlélődés. De egy pillanatig sem érezte magát egyedül. Része lett a természetnek, részese az évszakok váltakozásának. A levelek őszi keringőjéhez néha még egy-egy dalt is dúdolgatott magában.
A levelek azonban meghallották, és mindig tettek még egy fordulót az öregember előtt, mielőtt a földre hulltak, hogy pihenjenek végre a röpke élet után az örökkévalóságig.