Levéltánc: Ötödik történet: Részlet Zsófi naplójából

Amikor az ember megöregszik, sokat gondol a múltra. Leltárt készít, mérlegel, emlékezik. Az ifjúkor küszöbén még nem érzi az idő múlását, azt hiszi, ez az állapot örökké megmarad.
Ahogy elmaradnak közülünk a barátok, úgy vesznek homályba a közösen átélt csodák is.
Igazi csodák!
Fel- fel villannak egy pillanatra, aztán eltűnnek a feledés mély és sötét kútjában.
Az egyetem után , kis nyári pihenést követően jelentkeztem az első munkahelyemen.Kedvesen fogadtak, ebédet is kaptam, sőt, “lakást” is ígértek. A lakás azért túlzás, de egy ” szolgálati” szobát a Lamberg kastélyban.
A kastélyból ebben az évben költözött vissza az iskola – kényszerű szünet után- , a saját épületébe.Az előző évben az iskola kigyulladt, és leégett a tető, a rossz nyelvek szerint így akartak még egy emeletet szerezni a növekvő tanulólétszám miatt. ( A közeli bánya bezárása után a bányásztelep lakói beköltöztek a városba.)
A megújult, kibővült és megszépült épületbe az első tanítási napon költöztünk vissza, nagyfiúk vitték át a padokat, keresztül a parkon. A tanévnyitóután szomorúan vettem tudomásul, hogy a fiatalember, aki az eskütételkor megígérte, hogy itt vár rám, nem jött el ezen a napon. És később sem!
Ötven év múlva azzal védekezett, hogy készülniük kellett a bornapokra, mert ez volt az első komoly munkájuk az első munkahelyükön.
Ez akkor is, utólag is olcsó kifogásnak tűnt.
Aztán két hónap múlva, a névnapom környékén, újra találkoztunk, elhalmozott könyvújdonságokkal.
De addigra én már megismerkedtem egy másik fiatalemberrel, aki kedvelt alakja volt a város éjszakai életének. Tetszettem neki, hazavitt a szüleihez szüretre, azt mondta, ne izguljak miattuk, a véleményük miatt, mert akit ő “szeret”, azt a szülei is…
Hát szeret! – gondoltam boldogan. A főnököm szóvátette, hogy nincs jó híre a friss udvarlómnak, de én önérzetesen elutasítottam. Bolond időszak volt ez a felnőtt életem kezdetén.
Barátom nappal a szüretet felügyelte a munkahelyén, este hozzám jött a kastélyba, romantikus ősz volt, a gesztenyesor sokat tudna mesélni.
Másik barátom- ezt is ötven év után tudtam meg- , a kastély parkjában álmodozott rólam, sajnálta, hogy szeptember elején nem keresett meg, később meg már nem mert felkeresni.
Volt itt minden, kerítésen átmászás éjszaka, várakozás a sötétben, fél éjszaka üldögélés a kedves ajtaja előtt, szakdolgozatának helyesírási, nyelvhelyességi javítása, házibuli a barátainál, látogatás a nővérénél…
Aztán egyszerre elromlott minden.
A két férfi megismerte egymást, mindketten másképp reagáltak a helyzetre. Most én futottam a barátom után, akinek megingott bennem a bizalma.
Lehullott az összes levél a parkban, leesett az első hó, közelgett a karácsony.
Egyik barátom elhagyott a másik miatt, őt viszont behívták katonának.
A két szék közül a pad alá tipikus esete volt ez.
Ez az ősz megtanított arra, hogy kövessem a szívem érzéseit, ne akarjak mindenkit alaposan megismerni, aki érdeklődik irántam, és ne latolgassam, ki az érdemesebb a bizalmamra.
Ötven év után ” ki akartuk beszélni magunkat egymásból”, de ez nem sikerült. Sőt, arra is rájöttem, hogy az az ifjúkori fellángolás nem volt olyan nagy, mint amilyennek hittem, csalódás lett a kibeszélés vége. De erről másutt már írtam.
Azok az őszi sárga, hulló levelek betakarták az álmaimat, az avarban elhalkult a szív hangja, elcsendesedett körülöttem a világ, egy ideig egyedül, magányosan éltem az életem.
Aztán megjelent életemben ” az igazi”, akivel 39 éven át egyetértésben éltünk, neveltük gyermekeinket.
A ” holtomiglan, holtodiglan” eskü az Ő haláláig tartott, de emléke itt él a szívünkben.
Nem feledjük soha…
Budapest, 2023. 08.23. Kovács Zsófi