Bizony, a 80–as évek elején még fehér hollónak számítottak Magyarországon azok a kórházak, ahol apás–szülés folyt. Hogy ez szeméremből–e, avagy a szülést levezetők nyugalma érdekében volt–e így, azt nem tudom, tény mindenesetre, hogy én, – sajnos – nem élhettem át egy új élet megszületésének csodálatos pillanatait…
Manapság, amikor a kismamák választhatnak az ülve–, állva–, vízben–, vagy egyéb szülések között, teljesen normálisnak tartják az apuka jelenlétét is e csoda megtörténtekor. És ez így is van rendjén. Még akkor is, ha a dolog fizikai része egyedül a nőre hárul, de a férfi akkor is szülőnek számít. Jogilag persze…
A „teremtés koronája” legalább látja, mennyi fájdalommal, és – esetenként – szenvedéssel néz szembe a szülő nő. De ezt ők vállalják, hiszen nincs is csodálatosabb érzés, mint egy új életet a világra hozni, s azt a picinyke kis védtelen csöppséget magukhoz ölelni…
Meg gyakorlatilag a szülés nem is működik fordítva…
Én nagyon büszke voltam feleségemre, amikor rövid vajúdás után megszülte első gyermekünket, Barbarát. És nagyon büszke voltam saját magamra is, olyannyira, hogy örömömben, és boldogságomban úgy berúgtam, mint az albán szamár. De ez csak egy mellékes motívum, az biztos, hogy velem madarat lehetett volna akkor fogatni…
Már alig vártam, hogy meglássam a picinykénket.
Bizony, annak idején nem úgy volt, hogy az ember csak úgy besétál a szülészetre, és az ablakon túl gyönyörködik gyermekében, de nem ám!
A kórház egyik lépcsőfordulójában volt kirakva egy fekete–fehér képernyő, és minden délután 4 órától azon át szemrevételezhették a papák, nagyszülők, rokonok a csöppségeket. Aztán, – ha nagyon kíváncsiak voltak, – jöhettek másnap vissza.
A bemutatás a következőképpen folyt le: a kórházi asszisztens kamera elé helyezte az első picurkát, egy másik nővér pedig bemondta az újszülött nevét, súlyát, és hosszát. A jelenlévők mintegy 15–20 másodpercig gyönyörködhettek benne, majd jött a következő. Névsor szerint.
Lányom, – W–és lévén – a legutolsó volt mindennap, a bemutatottak közül. Ettől függetlenül, már az elsők közt ott toporogtam a huzatos lépcsőházban, nehogy lemaradjak valamiről, és türelmetlenül vártam, csipetkém bemutatását.
Bizonyára ismerik azt az érzést: ha valaki valamire nagyon vár, úgy tűnik, mintha megállt volna az idő.
Nem tudom, hogy akkoriban talán túlontúl sok gyermek született–e, mindenesetre ez a procedúra nem akart véget érni, én meg már tűkön ültem izgalmamban. Aztán – végre! – meghallottam a nevét!
Arra határozottan emlékszem, hogy két nagy fekete szemet láttam, de aztán semmi mást. A képernyő elkezdett hullámzani, csíkossá vált, semmit sem lehetett kivenni a foltokból. Nagyon csalódottan mentem haza.
„Na, majd holnap! Addigra bizonyára elhárítják a hibát!” – gondoltam. Mindenesetre nagyon mérges voltam, hogy a technika ördöge éppen velem szúrt ki, de ez ellen semmit sem tehettem. Azzal próbáltam magam nyugtatgatni, hogy ilyen malőr bárkivel előfordulhatott volna.
Már alig vártam a másnapot. Jó korán mentem, hogy az első sorban biztosítsak magamnak helyet, s hogy közelebbről szemlélhessem meg magzatomat…
Végiggyönyörködtem a többiek babáit, de mikor Barbarám került sorra, a képernyő pöttyös lett, majd csíkos. A sok pötty közül a szeme helyén nagyobb fekete korongok voltak, s gyengén kivehettem feje körvonalát. De csak egy pillanatra…
Magasságos ég! Vonalzóval sem lehetett volna szögletesebb fejet rajzolni! Valami nagyon kellemetlen érzés kezdett elhatalmasodni rajtam: elsőszülött gyermekünk valami fogyatékkal jött világra! Hogy ez ne lehessen beszéd–téma a többi nézelődők között, szándékosan rángatták a kamerát, vagy mozgatták a kábeleket, hogy az adás ne lehessen tiszta.
Azt ugyanis alapból kizártam, hogy két egymást követő napon, pont abban a pillanatban romoljon el a kamera. Ilyen véletlen nincs! Itt valami nem stimmel, és ennek utána is járok!
Nagyon rossz előérzésekkel kérettem ki nejemet a folyosóra.
– Mondd, szívem! Minden rendben vagy a picivel?
– Miért? Mi baja lenne?
– Nem is tudom, de a monitoron olyan kockafejűnek láttam, s gondoltam, hogy…
– Te csak ne gondolj semmi rosszra! Egészséges, szép kislányunk van, nekem elhiheted! Azzal gyengéd puszit nyomott arcomra.
Míg hazaértem volt időm gondolkodni a történteken: az ugye egyértelmű, hogy minden anya a saját gyermekét látja a legszebbnek, hiszen érette szenvedett hónapokon keresztül. Nejem megnyugtató szavai még inkább elbizonytalanítottak: csak nem gondoltam komolyan, hogy elmondja a bajt? Minek idegesítsen vele engem? Ráérek szembesülni a tényekkel holnapután, amikor kiadják őt.
Bizonyára nem hiányzik se keze, se lába, az meg, hogy szögletes a gyermek feje, talán fel sem tűnt neki a nagy örömében. De én, mint kívülálló, kevésbé elfogódottan tudok ítéletet mondani ez ügyben.
Mert a csöppség feje igenis kocka alakú volt, erre megesküdtem volna! Most már csak az a kérdés, miért?
Először arra gondoltam, hogy apósomnak – isten nyugosztalja! – volt ilyen formájú feje. Lehet, hogy az ő szülei is hasonló fővel rendelkeztek, nem tudom, de az biztos, hogy minden dolog heted íziglen öröklődik. Kibukott valamelyik ős génje, ez lett a meghatározó.
Az sincs kizárva, hogy szüléskor megnyomták a pici fejecskéjét, és attól lett olyan egyenes.
Ha a két elgondolást vegyítem, kapom meg a végeredményt: orvosi műhiba, öröklött tényezővel. Igen, ezt láttam a monitoron!
Ha holnap is berezeg a kép, a helyzet egyértelmű… De akkor nem mérgelődnöm kell, hanem köszönetet mondani a személyzetnek, hogy nem tettek ki engem kellemetlen megjegyzéseknek.
Mert hogy minden bemutatott babáról volt hangos vélemény nyilvánítás, azt mondanom sem kell:
– „Jaj, de cuki kis szöszi! Meg kéne zabálni!”
– „Nézd, hogy ásít ez a tündér!”
– „Ez aztán egy nyugodt gyerek! Hiába tették ide–oda alukál tovább!”
De mit mondanának az enyémre? „Milyen jó, hogy kocka feje van, legalább nem tud legurulni a nyakáról!?
Hogy őszinte legyek, – mindezek tükrében – nem éreztem magam igazán jól. Ha a nyers igazságra kíváncsiak, akkor be kell vallanom férfiasan, hogy kimondottan rosszul éreztem magam. Igen, ez így volt, nincs apelláta!
Érthető, hogy a következő napot úgy vártam, mint zsidók a Messiást, pedig az elmúlt két nap alatt már amúgy is eléggé feszült voltam. Alig tudtam elaludni a kétségeim, és kényszerképzeteim miatt.
Nagyon rossz előérzetekkel álltam megint az első sorba, és mondhatom, nem is csalódtam. Sajnos. Alighogy bemondták picurkám nevét, és tették volna a kamera elé, a kép beremegett, hullámossá, és morzsássá vált. Egy elmosódott kocka alakú fejen,és két fekete ugráló szemen kívül semmit sem tudtam kivenni. Pedig a szemeim majd kiestek a nagy igyekezetemben…
Higgyék el, megkönnyebbültem: ez van, ezt kell szeretni. Akkor is az enyém, és biztosan szeretni fogom.
Annak örültem legjobban, hogy nem kellett buta beszólásokat hallgatnom. Mit csináljak most? Kérdezzek rá feleségemnél nyomatékosabban? Semmi értelme, úgyis azt mondaná, mint tegnap. Talán még egy életre meg is sértődne, mivel nem vagyok megelégedve gyermekünkkel, ezzel – értelemszerűen – vele sem.
Azzal nyugtattam magam: ilyenre sikerült, és kész. Még így is szerencsésnek érezhetem magam, hogy nem nyitott szívvel, csökött végtagokkal, – ne adj isten! – gyógyíthatatlan agykárosodással jött volna világra. Ez utóbbi babákat is szeretik, s nem dobják el maguktól a szülők.
Végső soron belenyugodtam abba, hogy bár lányom kockafejű, de legalább egészséges. Ezt a született hibáját kiskorában valamelyest el lehet takarni sapkával, később pedig a haja fogja elrejteni a kíváncsi világ elől.
Viszont a szemei gyönyörűek! Még így, hullámzó, csíkos, és pöttyös kivitelben is. Nekem is nagy szemeim voltak gyerekkoromban, ezt tőlem örökölte!…
Ha mardosott is a kétség, alapjába véve büszke voltam a lányomra, erre a gombszemű kis tündérre. Meg persze, a nejemre is, aki megajándékozott ezzel az aprótalpúval…
Kár is tovább lamentálnom, holnap eljön az igazság órája, amikor is haza lehet őt hozni. Holnap jól szemügyre veszem a kis tündérkémet! Aztán, – ha bebizonyosodik a gyanúm, – sem érdekes, majd kinövi a pubertás koráig! Legalábbis egy részét.
De ahogy most kinéz! Atya úristen!
Aznap éjszaka alig aludtam. Megnyugtató mondatok százait gyártottam, amivel feleségemnek szerettem volna kedveskedni, hiszen másnap már sehogy sem titkolhatta el lányunk fejbéli fogyatékosságát…
Nagy erőlködésemben ilyen, és ehhez hasonló borzadmányok kerültek ki szürke agytekervényeimből: – „Nem is vészes, sokkal rosszabbra számítottam!”
Vagy pl.: „Inkább egy markáns, kemény arcvonás, mint egy hiányzó láb!”
Azt hiszem, még ezek voltak a leghasználhatóbb mondataim, a többiek még bárgyúbbá sikerültek.
A megadott idő előtt már az öltöztető előtt toporogtam. Bent, – az üvegablakon túl, – két anyuka adta picinyére a falatnyi ruhadarabokat. A harmadik hely üresen…
Bizonyára szerelmem is arra vár a kórtermében, hogy ezek elmenjenek, ne lehessen szóbeszéd tárgya. Ez, ugye érthető? Miért nézze mások tökéletesen megformázott gyerekeit? A kontraszt önmagáért beszélne…
Aztán megjelent kedvesem a folyosón, szorosan magához ölelve lányunkat.
„Ne siess!” – futott át az agyamon – „ezek itt, egy perc múlva elmennek, s akkor egy problémával kevesebb lesz!”
De ő jött. Határozottan, büszkén, öntudatosan. Szemében olyan elszántsággal, mintha az egész világ ellen menne…
Óvatosan fektette le a bebugyolált kis testet az öltöztető asztalra. A kis fejecskéje kapucniban, csodálatos, nagy, fekete gombszemei mosolyogva néztek rám.
– Nem is adsz egy puszit? – kérdeztem meg nejemet, hogy ezzel is pár másodpercet nyerjek. Közben azon gondolkodtam, mivel húzhatnám az időt, de hirtelenjében nem jutott eszembe semmi. Úgy látszik, leblokkoltam.
– Sietnünk kell apuci, mert már így is késésben vagyunk! – felkiáltással levette a csöppség fejéről a kapucnit. Ott feküdt előttem a maga 3 kilójával, 53 centiméteres életnagyságában, és tökéletes formában.
Ösztönösen buktak ki belőlem a szavak:
– DE HISZEN NEKI NINCS IS KOCKA FEJE!!!
Mind a hárman rám meredtek. A két nő lesújtó pillantásaival a porba aláztak engem: Egy szót sem szóltak, de szemük annál beszédesebb volt: „Micsoda seggfej lehet ez a férfi! Hogy merészel kritizálni egy életet, melynek világra jöveteléhez pont neki van a legkevesebb szerepe! Ezek szerint nem fogadta volna el a saját csöppségét, ha szögletes fejjel születik? Ilyen barmokkal van teli Isten állatkertje!”
Ilyesmit olvastam ki a szemükből. Nagyon kellemetlenül éreztem magam. Most hogyan magyarázzam el nekik négy napi vívódásomat, rossz előérzéseimet, kétségbe esésemet?
Szerencsére már indultak, de az ajtóból még megvetően, és sajnálkozva néztek rám. Majd elsüllyedtem szégyenemben.
Azonnal elmondtam feleségemnek az utolsó négy nap eseményeit, felkiáltásom apropóját, így értette meg, milyen lelki tusán mentem át.
Manapság, amikor a kismamák választhatnak az ülve–, állva–, vízben–, vagy egyéb szülések között, teljesen normálisnak tartják az apuka jelenlétét is e csoda megtörténtekor. És ez így is van rendjén. Még akkor is, ha a dolog fizikai része egyedül a nőre hárul, de a férfi akkor is szülőnek számít. Jogilag persze…
A „teremtés koronája” legalább látja, mennyi fájdalommal, és – esetenként – szenvedéssel néz szembe a szülő nő. De ezt ők vállalják, hiszen nincs is csodálatosabb érzés, mint egy új életet a világra hozni, s azt a picinyke kis védtelen csöppséget magukhoz ölelni…
Meg gyakorlatilag a szülés nem is működik fordítva…
Én nagyon büszke voltam feleségemre, amikor rövid vajúdás után megszülte első gyermekünket, Barbarát. És nagyon büszke voltam saját magamra is, olyannyira, hogy örömömben, és boldogságomban úgy berúgtam, mint az albán szamár. De ez csak egy mellékes motívum, az biztos, hogy velem madarat lehetett volna akkor fogatni…
Már alig vártam, hogy meglássam a picinykénket.
Bizony, annak idején nem úgy volt, hogy az ember csak úgy besétál a szülészetre, és az ablakon túl gyönyörködik gyermekében, de nem ám!
A kórház egyik lépcsőfordulójában volt kirakva egy fekete–fehér képernyő, és minden délután 4 órától azon át szemrevételezhették a papák, nagyszülők, rokonok a csöppségeket. Aztán, – ha nagyon kíváncsiak voltak, – jöhettek másnap vissza.
A bemutatás a következőképpen folyt le: a kórházi asszisztens kamera elé helyezte az első picurkát, egy másik nővér pedig bemondta az újszülött nevét, súlyát, és hosszát. A jelenlévők mintegy 15–20 másodpercig gyönyörködhettek benne, majd jött a következő. Névsor szerint.
Lányom, – W–és lévén – a legutolsó volt mindennap, a bemutatottak közül. Ettől függetlenül, már az elsők közt ott toporogtam a huzatos lépcsőházban, nehogy lemaradjak valamiről, és türelmetlenül vártam, csipetkém bemutatását.
Bizonyára ismerik azt az érzést: ha valaki valamire nagyon vár, úgy tűnik, mintha megállt volna az idő.
Nem tudom, hogy akkoriban talán túlontúl sok gyermek született–e, mindenesetre ez a procedúra nem akart véget érni, én meg már tűkön ültem izgalmamban. Aztán – végre! – meghallottam a nevét!
Arra határozottan emlékszem, hogy két nagy fekete szemet láttam, de aztán semmi mást. A képernyő elkezdett hullámzani, csíkossá vált, semmit sem lehetett kivenni a foltokból. Nagyon csalódottan mentem haza.
„Na, majd holnap! Addigra bizonyára elhárítják a hibát!” – gondoltam. Mindenesetre nagyon mérges voltam, hogy a technika ördöge éppen velem szúrt ki, de ez ellen semmit sem tehettem. Azzal próbáltam magam nyugtatgatni, hogy ilyen malőr bárkivel előfordulhatott volna.
Már alig vártam a másnapot. Jó korán mentem, hogy az első sorban biztosítsak magamnak helyet, s hogy közelebbről szemlélhessem meg magzatomat…
Végiggyönyörködtem a többiek babáit, de mikor Barbarám került sorra, a képernyő pöttyös lett, majd csíkos. A sok pötty közül a szeme helyén nagyobb fekete korongok voltak, s gyengén kivehettem feje körvonalát. De csak egy pillanatra…
Magasságos ég! Vonalzóval sem lehetett volna szögletesebb fejet rajzolni! Valami nagyon kellemetlen érzés kezdett elhatalmasodni rajtam: elsőszülött gyermekünk valami fogyatékkal jött világra! Hogy ez ne lehessen beszéd–téma a többi nézelődők között, szándékosan rángatták a kamerát, vagy mozgatták a kábeleket, hogy az adás ne lehessen tiszta.
Azt ugyanis alapból kizártam, hogy két egymást követő napon, pont abban a pillanatban romoljon el a kamera. Ilyen véletlen nincs! Itt valami nem stimmel, és ennek utána is járok!
Nagyon rossz előérzésekkel kérettem ki nejemet a folyosóra.
– Mondd, szívem! Minden rendben vagy a picivel?
– Miért? Mi baja lenne?
– Nem is tudom, de a monitoron olyan kockafejűnek láttam, s gondoltam, hogy…
– Te csak ne gondolj semmi rosszra! Egészséges, szép kislányunk van, nekem elhiheted! Azzal gyengéd puszit nyomott arcomra.
Míg hazaértem volt időm gondolkodni a történteken: az ugye egyértelmű, hogy minden anya a saját gyermekét látja a legszebbnek, hiszen érette szenvedett hónapokon keresztül. Nejem megnyugtató szavai még inkább elbizonytalanítottak: csak nem gondoltam komolyan, hogy elmondja a bajt? Minek idegesítsen vele engem? Ráérek szembesülni a tényekkel holnapután, amikor kiadják őt.
Bizonyára nem hiányzik se keze, se lába, az meg, hogy szögletes a gyermek feje, talán fel sem tűnt neki a nagy örömében. De én, mint kívülálló, kevésbé elfogódottan tudok ítéletet mondani ez ügyben.
Mert a csöppség feje igenis kocka alakú volt, erre megesküdtem volna! Most már csak az a kérdés, miért?
Először arra gondoltam, hogy apósomnak – isten nyugosztalja! – volt ilyen formájú feje. Lehet, hogy az ő szülei is hasonló fővel rendelkeztek, nem tudom, de az biztos, hogy minden dolog heted íziglen öröklődik. Kibukott valamelyik ős génje, ez lett a meghatározó.
Az sincs kizárva, hogy szüléskor megnyomták a pici fejecskéjét, és attól lett olyan egyenes.
Ha a két elgondolást vegyítem, kapom meg a végeredményt: orvosi műhiba, öröklött tényezővel. Igen, ezt láttam a monitoron!
Ha holnap is berezeg a kép, a helyzet egyértelmű… De akkor nem mérgelődnöm kell, hanem köszönetet mondani a személyzetnek, hogy nem tettek ki engem kellemetlen megjegyzéseknek.
Mert hogy minden bemutatott babáról volt hangos vélemény nyilvánítás, azt mondanom sem kell:
– „Jaj, de cuki kis szöszi! Meg kéne zabálni!”
– „Nézd, hogy ásít ez a tündér!”
– „Ez aztán egy nyugodt gyerek! Hiába tették ide–oda alukál tovább!”
De mit mondanának az enyémre? „Milyen jó, hogy kocka feje van, legalább nem tud legurulni a nyakáról!?
Hogy őszinte legyek, – mindezek tükrében – nem éreztem magam igazán jól. Ha a nyers igazságra kíváncsiak, akkor be kell vallanom férfiasan, hogy kimondottan rosszul éreztem magam. Igen, ez így volt, nincs apelláta!
Érthető, hogy a következő napot úgy vártam, mint zsidók a Messiást, pedig az elmúlt két nap alatt már amúgy is eléggé feszült voltam. Alig tudtam elaludni a kétségeim, és kényszerképzeteim miatt.
Nagyon rossz előérzetekkel álltam megint az első sorba, és mondhatom, nem is csalódtam. Sajnos. Alighogy bemondták picurkám nevét, és tették volna a kamera elé, a kép beremegett, hullámossá, és morzsássá vált. Egy elmosódott kocka alakú fejen,és két fekete ugráló szemen kívül semmit sem tudtam kivenni. Pedig a szemeim majd kiestek a nagy igyekezetemben…
Higgyék el, megkönnyebbültem: ez van, ezt kell szeretni. Akkor is az enyém, és biztosan szeretni fogom.
Annak örültem legjobban, hogy nem kellett buta beszólásokat hallgatnom. Mit csináljak most? Kérdezzek rá feleségemnél nyomatékosabban? Semmi értelme, úgyis azt mondaná, mint tegnap. Talán még egy életre meg is sértődne, mivel nem vagyok megelégedve gyermekünkkel, ezzel – értelemszerűen – vele sem.
Azzal nyugtattam magam: ilyenre sikerült, és kész. Még így is szerencsésnek érezhetem magam, hogy nem nyitott szívvel, csökött végtagokkal, – ne adj isten! – gyógyíthatatlan agykárosodással jött volna világra. Ez utóbbi babákat is szeretik, s nem dobják el maguktól a szülők.
Végső soron belenyugodtam abba, hogy bár lányom kockafejű, de legalább egészséges. Ezt a született hibáját kiskorában valamelyest el lehet takarni sapkával, később pedig a haja fogja elrejteni a kíváncsi világ elől.
Viszont a szemei gyönyörűek! Még így, hullámzó, csíkos, és pöttyös kivitelben is. Nekem is nagy szemeim voltak gyerekkoromban, ezt tőlem örökölte!…
Ha mardosott is a kétség, alapjába véve büszke voltam a lányomra, erre a gombszemű kis tündérre. Meg persze, a nejemre is, aki megajándékozott ezzel az aprótalpúval…
Kár is tovább lamentálnom, holnap eljön az igazság órája, amikor is haza lehet őt hozni. Holnap jól szemügyre veszem a kis tündérkémet! Aztán, – ha bebizonyosodik a gyanúm, – sem érdekes, majd kinövi a pubertás koráig! Legalábbis egy részét.
De ahogy most kinéz! Atya úristen!
Aznap éjszaka alig aludtam. Megnyugtató mondatok százait gyártottam, amivel feleségemnek szerettem volna kedveskedni, hiszen másnap már sehogy sem titkolhatta el lányunk fejbéli fogyatékosságát…
Nagy erőlködésemben ilyen, és ehhez hasonló borzadmányok kerültek ki szürke agytekervényeimből: – „Nem is vészes, sokkal rosszabbra számítottam!”
Vagy pl.: „Inkább egy markáns, kemény arcvonás, mint egy hiányzó láb!”
Azt hiszem, még ezek voltak a leghasználhatóbb mondataim, a többiek még bárgyúbbá sikerültek.
A megadott idő előtt már az öltöztető előtt toporogtam. Bent, – az üvegablakon túl, – két anyuka adta picinyére a falatnyi ruhadarabokat. A harmadik hely üresen…
Bizonyára szerelmem is arra vár a kórtermében, hogy ezek elmenjenek, ne lehessen szóbeszéd tárgya. Ez, ugye érthető? Miért nézze mások tökéletesen megformázott gyerekeit? A kontraszt önmagáért beszélne…
Aztán megjelent kedvesem a folyosón, szorosan magához ölelve lányunkat.
„Ne siess!” – futott át az agyamon – „ezek itt, egy perc múlva elmennek, s akkor egy problémával kevesebb lesz!”
De ő jött. Határozottan, büszkén, öntudatosan. Szemében olyan elszántsággal, mintha az egész világ ellen menne…
Óvatosan fektette le a bebugyolált kis testet az öltöztető asztalra. A kis fejecskéje kapucniban, csodálatos, nagy, fekete gombszemei mosolyogva néztek rám.
– Nem is adsz egy puszit? – kérdeztem meg nejemet, hogy ezzel is pár másodpercet nyerjek. Közben azon gondolkodtam, mivel húzhatnám az időt, de hirtelenjében nem jutott eszembe semmi. Úgy látszik, leblokkoltam.
– Sietnünk kell apuci, mert már így is késésben vagyunk! – felkiáltással levette a csöppség fejéről a kapucnit. Ott feküdt előttem a maga 3 kilójával, 53 centiméteres életnagyságában, és tökéletes formában.
Ösztönösen buktak ki belőlem a szavak:
– DE HISZEN NEKI NINCS IS KOCKA FEJE!!!
Mind a hárman rám meredtek. A két nő lesújtó pillantásaival a porba aláztak engem: Egy szót sem szóltak, de szemük annál beszédesebb volt: „Micsoda seggfej lehet ez a férfi! Hogy merészel kritizálni egy életet, melynek világra jöveteléhez pont neki van a legkevesebb szerepe! Ezek szerint nem fogadta volna el a saját csöppségét, ha szögletes fejjel születik? Ilyen barmokkal van teli Isten állatkertje!”
Ilyesmit olvastam ki a szemükből. Nagyon kellemetlenül éreztem magam. Most hogyan magyarázzam el nekik négy napi vívódásomat, rossz előérzéseimet, kétségbe esésemet?
Szerencsére már indultak, de az ajtóból még megvetően, és sajnálkozva néztek rám. Majd elsüllyedtem szégyenemben.
Azonnal elmondtam feleségemnek az utolsó négy nap eseményeit, felkiáltásom apropóját, így értette meg, milyen lelki tusán mentem át.
S míg a taxihoz mentünk, kislányunk fekete gombszemei mosolyogva néztek ránk…
Kedves Tibor!
Nagy érdeklődéssel olvastam kitűnő írásodat, igazán szórakoztató volt.
Szeretettel gratulálok: Viola 🙂