Levéltánc: Tizenegyedik történet

Nem tudnám pontosan megmondani, mikor történt. Az évek csak úgy elvonulnak az ember felett egymás sarkára hágva, nehéz számon tartani az időrendet. Elfogadtam, hogy lassan a mesék világába merül a múltam, hol volt, hol nem volt … . Lehet, hogy hozzá is költök már az emlékekhez dolgokat amik meg sem történtek, csak én hiszem.
Emlékszem, abban az évben különösen szép volt az október, november pedig tartotta magát az indián nyár elvárásaihoz, kellemes, enyhe volt az idő. Bágyatag fényével naponta kicsalogatott a házból a közeli parkba. A lábamat nehezen emeltem még a törés utóhatásaként, de az út rövid volt, így könnyű sétának minősült, és határozottan megérte a fáradtságot. Nem a séta volt a fő cél, hanem a hosszas bezártság után a kintlét, a levegőzés, és hogy emberek közt legyek.
A parkhoz vezető út enyhén lejt, egyik oldalán drótkerítés mögött Idősek otthona áll, másik oldalán kezdődik a park, nagy füves terület, fák, bokrok, virágágyások, sétányok és a játszótér. Szép, rendezett udvar mélyén áll az Otthon, az ott lakó idős emberek kijárnak a parkba. Az ő sétájuk is rövid, keresztül az udvaron, át az úton és mindjárt ott egy kis tér,ahol virágok, élősövény, fű-fa, minden van, és félkörbe állított padok, melyek szembe néznek az épülettel. Az a térkővel kirakott, meghitt része a parknak, mintha az Otthonnak lenne fenntartva, többnyire a lakói használják.
Azon a novemberi napon ketten már ültek ott, két öregember. Gondoltam, jól jönne nekik egy öregasszony társasága, ezért feléjük vettem az irányt. Egyikük jól megtermett, enyhén túlsúlyos, előtte járókeret, másikuk keszeg kis ember, világoskék szemű, mint egy sovány, öreg gyermek, mellette a padnak támasztva a sétabotja. A közelükben álló pad egyik feléről lesepertem a piros, barna, sárga faleveleket, melyeket a föléje magasodó platán eregetett szabálytalan időközönként, és leültem.
– Jó napot kívánok – köszöntem -, hogy tetszenek lenni?
A kisebbik ember válaszolt elsőként:
– Jó napot. Jól, jól vagyunk, köszönjük szépen.
A másik öreg előrehajolt ültében, bélelt papucsa fölött a nadrág alól kifehérlett a kötszer, azt nézte figyelmesen.
– Hmmm. Hogy jól vagyok-e? Cefetül fáj a lábam, látja? – mutatott a lábára. De csak jó sokáig fájna még! – nézett fel rám nagy, dióbarna szemével, mely fátyolos fényű volt az elszenvedett fájdalomtól, és mosolygott.
Lehajtottam a fejem, a térkövek között terjeszkedő élénk zöld színű mohát néztem és azon tűnődtem, milyen témát kezdeményezzek, hogy eltereljem a figyelmet, mindnyájunk figyelmét a nyilvánvalóról. Az ember megöregszik, és, mintha ez önmagában nem lenne elegendő, egyre újabb-és-újabb gondokkal találja szembe magát. Csetlik, botlik,itt fáj, ott szúr, zsibbad, vagy nyilallik. Bekenjük, bekötjük, áztatjuk, bedörzsöljük, végső soron lenyelünk néhány pirulát. Ez van. De minden idegszálunkkal kapaszkodunk az életünkbe, ami néha érthetetlen is lenne, ha egyáltalán eszünkbe jutna ezen gondolkozni. Azt hiszem ez egy másik énünk, ez az öregkori – jutok a végére a magammal folytatott eszmecserének -, a “kirakat-énünk” visszavonul az alapszintre, és az ösztön-énünk veszi át a stafétát. Élünk, ösztönösen.
Fújdogálni kezdett a szél, fel-fel libbentett egy-egy falevelet a földről, az alig kapaszkodó többieket a fáról sodorta le. A sovány öreg megigazgatta fején a sapkát, a társa is feltette a magáét, ami addig a padon hevert. Az Otthon felől idős nő közeledett. Aprókat lépett, nagyon figyelte az utat a lába alatt. Kezében sárga ajándéktáskát hozott. Köszönt, leseperte a pad másik feléről a leveleket és leült mellém. A táskát kettőnk közé tette. Odanéztem, könyv volt benne.
– Mit tetszik olvasni – kérdeztem a táskát nézve?
Kivette, megmutatta: Danielle Steel egyik regénye volt.
– Születésnapomra kaptam múlt héten a fiamtól – mondta. Keveset olvastam még belőle, de tetszik. Romantikus. Mindig hozok olvasnivalót magammal, ha van itt valaki, inkább beszélgetek, ha nincs, olvasok. Már szemüveg sem kell hozzá – kuncogott öregesen.
Belecsodálkoztam egy pillanatra a sötétkék szempárba, melyet nem fakított ki az idő. A szemhéj megereszkedett, körülötte a ráncok mélyek, a fénye fiatalos volt.
– Persze – mondtam -, ha szeret olvasni az ember, akkor jól telik az idő.
Időközben erőre kapott a szél. Neki-nekilódult, kergette a felhőket, melyek addig alig mozdultak, lustán hevertek az ég kékjén, megannyi fantasztikus alakzat.
– Azt hiszem készülhetünk hazafelé – mondta a testesebbik öreg -, kezd lehűlni az idő, tán esni fog.
– Na, ez a mai rövid levegőzés volt -, szólt hozzá az idős nő is, aki alig tíz perce érkezett.
Míg ott mocorogtunk, készülődtünk, körbenézegetve számtalanszor, nehogy ottfelejtsünk valamit, a szél megrohamozta a parkot, nagy kupac levelet kapott fel, röptette a fejünk felett, majd földhöz vágta és ott forgatta, mint egy aprócska forgószél. A szárazak zörögve futottak a betonúton és a térköveken, a színesek is libbentek egyet-egyet, úgy sodródtak. Majd újra nekilódult, és mert úri kedve úgy tartotta, megint felkapott egy kupacot, rövid ideig röptette, lecsapta, pörgette, sodorta. Táncrendet szabott a faleveleknek és fújta hozzá a talpalávalót. Ámulva néztük mind a négyen a színes kavalkádot.
– Fut-fut-felszáll-repül-leszáll-pörög, fut-fut-felszáll-repül-leszáll-pörög -, vezényeltem a földről felkapott ággal a táncot, és nevetnem kellett, mert, lám, megöregedtem, de még életemben nem láttam ilyen pazar előadást az ősz színpadán.
Hirtelen elcsendesült minden, csak a felhők kezdtek gyorsabban siklani, a szél az égi régiókba költözött. A nap csak ritkán tudott rápillantani a földre, tényleg hideg lett, indulni kellett.
– Ott repül két angyal is -, szólt az idős nő. Táskával a kezében a pad mellett állt és az eget nézte.
A fehér felhőbe két sötétszürke szivárgott bele és emberhez hasonló formát öltve repültek, vagy szaladtak – ki hogyan értelmezte – szembe velünk.
– Azok csak olyan véletlen képződmények – szögezte le a magasabbik öreg. Járókeretére támaszkodva állt, indulni készült.
– Tudom én azt – válaszolt az idős nő mosolyogva. Csak úgy mondtam.
Az alacsony, sovány öregember még ült. Ezt hallva izgatottan kezdte forgatni a fejét, tenyerével árnyékolta a szemét, úgy nézelődött. Majd kijelentette:
– Márpedig angyalok azok. Úgy mesélték az régi öregek, amikor így mutatkoznak, azt jelenti, eljöttek valakiért, hogy a mennybe kísérjék.
Eléggé ledöbbentünk, de nem szóltunk egy szót sem.
“Legyen neked a te hited szerint.”- került elő egy bibliai idézet a fejemből, némiképp személyre szabva.
A járókeretes öreg nézte egy ideig figyelmesen a társát, majd elnevette magát.
– Hát, én olyat még nem hallottam, hogy az angyalok tipegőbe lennének öltözve. Márpedig ezek úgy néznek ki, mintha overall-t viselnének. Ezek a felhőangyalok.
A kis termetű öregre való tekintettel nem kacagtunk, csak jóízűen mosolyogtunk.
Így ért véget az a novemberi rövid levegőzés. Jó hangulatban váltunk el, de arra már nem emlékszem, találkoztam-e utána is ugyanezekkel az emberekkel. Régen volt … , tán igaz sem volt … .