Levéltánc: Második történet

Amikor Jutka átrágta magát a levéltár kincsesbányájának irathalmazán a családfája után kutatva, amelyiken a levelek valósággal táncot roptak, és távozni szándékozott a fénytelen, ablak nélküli szűk világból, a vén hivatalnok megállította egy pillanatra:
− Csak egy perc, kis hölgy!
A lány felvette fekete blézerét, melynek zsebéből a kis asztalra csusszant egy képeslap, éppen az öreg bőrös, paprikás tokaszalonnájára, aki a pápaszemével vetett rá egy röpke pillantást. Meghökkent:
− Hohó! Ez ám az égi jel! Ez itt pontosan az istenháza, ott a régi temető mellett, amit az elébb mondtam vót önnek… nohát – nyújtotta át a lapot.
− Kérdezni is akartam, mi ez a kápolna?
− Á, tekergős története van ám annak.
Jutka tűkön ült már, de ez a mese sokat ígérőnek tűnt, végig akarta hallgatni. A tisztviselő nem túl lendületes és épületes beszédjéből azért kihámozta a kis szentély megható keletkezésének történetét. Az építési dátum a 19. század közepére esett. Egy roppant fa állt akkoriban ott, „embernyi levelekkel”. És ez lett a végzete, mert amikor letépkedték egyikét-másikját, vagy vékonyka ágait csonkították meg, a kivénhedt fa minden alkalommal „sírni” kezdett. Valamiféle vizet csepegtetett szépen lassan, éppen azokon a felsértett helyeken.
− Csodájára is jártak a könnyező fának a világ minden tájáról – formálta az öreg a kezével a golyóbist −, jöttek a népek, fehérek, feketék meg sárgák csapatostul, lovon meg gyalog is. Az élelmes helyi vásározók oszt rögvest elkezdték kis flaskákba mérni majd eladni, mint a Szűzanya könnyeit, hadd vigyék jó hírét a falunak. Na, erre lett csak igazi zarándoklat hozzá, nemsokára már annyi adomány gyűlt egybe, hogy felépítették a fa mellé ezt a templomot, pont úgy, mint a kis Jézus születési barlangja fölé… vagy istálló vót? Mit tudom én.
Merészen Jutka füléhez hajolt:
− De én azért megsúgom magácskának, hogy is vót: csak egy kis forrás tekergett alatta, azt a kevés vizet meg felszívta a fa az ágaiba, az ám. Persze kiszáradt mára mán. Bezzeg a feleslegessé lett templomot mégsem bontották le, jó sokat kaszálnak rajta némelyek még ma is… tudom, amit tudok.
A lány ámulattal hallgatta:
− Honnan veszi mindezt, papa? − tudakolta végül.
− Hát eszt mindenki tudja mifelénk. Terjed, akár a pestis. Amúgy pedig odafirkálták a falra. Kegyed is megláthatja, ha bír olvasni! Mindig nyitva van az, bár most mindent feltúrtak ottan – válaszolt rekedten.
− Úgy lesz, köszönöm a tanácsot!
− Ez maradt még nekünk ingyér, a jó tanács, a válság, no meg azok a finom bogyók.
– Milyen bogyók?
– Azért mégiscsak maradt nekünk egy fánk. Éppen a kis templom mellett áll, túlnőtte még annak a keresztjét is, na, annak olyan édesek a bogyói, hogy szerencsétlen kofák a piacon hoppon maradnak, mikor azok teremnek, mindenki oda jár flamózni. Olyan cukrosak azok a hatalmas kékségek, mint az a két mézzel teli bödön volt a babám ágyában – somolygott.
Jutka maga mögött hagyta a központba tömörült kapkodást, egy nyárfasor mutatta a legrövidebb utat a sírkert felé. A buja szél mintha új erőre kapott volna, a nap már lebukott a távoli csipkézett hegyormok mögé, ártatlan, narancsos fény söpört végig a tájon, a hegygerincen izzó lávaként gurult lefelé. A lány mégsem törődött a nem mindennapi látvánnyal, megbabonázta a fa, nyugodtan lengedeztek rajta a levelek, a temetőben kísértetiesen rezgett a párás levegő, félénken lapult a kitörni vágyó vihar előtti csend. A lány úgy érezte, minden látott, mindent érzett, visszament hát a kisvárosba.
Másnap aztán a reggeli csipák kitörlése után hiába leskelődött az ablakfüggöny mögül, az egyhangú, álmos településre valamiféle szenny ereszkedett, ködlepelbe burkolózott szégyenlősen. A közeli hegyek felől az örvénylő sűrű porfelhő a gyanútlan házak tetőcserepeit, az omladozó tornyokat is bevonta, lassan szétfolyt az utcákon, könyörtelenül rárakódott az autókra, a babakocsikra, a nyiladozó árvácskákra, a száradó ruhákra, a zsalugáterek lécein fekete homokréteg csikorgott. A faleveleket, a csivitelő madarak szárnyait vékony szürke lepellel borította be, a korai napfény sejtelmes párába olvadt. Orrfacsaró szag terjengett, a kellemetlen szellő a szúrós, szitáló szutykot a polgárokra szórta, az inggallérokon nyirkos porpamacs szürkéllett, nehezen viselték, hangosan krákogtak, szédelegve szentségeltek magukban. A szemcsék behatoltak a legkisebb pórusokba, befészkelték magukat a legapróbb zugokba is, eltömték még az eszmék szabad folyását is. A belvárosi parkot mégis perzselő szenvedélyek uralták: a padon a fiú és a lány forró csókban egyesült, színes szalag fonta körbe remegő testüket, észre sem vették a hajnal első pírját, miközben körülöttük a por lassan teljesen belepte a parkot, a várost, a világot.
Jutka sokáig az imaház közelébe sem merészkedett. Aztán a napok múlásával egyre többet gondolt vissza a kis kirándulására, szinte mágnesként vonzotta a régi temetőkert, maga sem értette hogyan, egyszer csak ott termett. Sok minden megváltozott arrafelé: A legnyugtalanítóbb megrázkódtatást mégis a legendás „ringlófa” okozta, kopár lombkoronáján csupán néhány zöld levelet ringatott már csak a hullámszerűen érkező őszi szél.
Ágai láthatóan teljesen elszáradtak, elkorhadt a törzs is, kétségtelenül a haláltusáját vívta. Jutka hangokat hallott, valamiféle jajgatást, a beteg növény reménytelen harcát az elmúlással. Mintha meg is dőlt volna kissé. Fellázadt a szél, a kavargó levegőben felvonyított valahol egy rekedt hangú eb, szélroham söpört végig az erdőn: megroppantak a növények, a forgatag az utolsó két levelet is lekaszabolta a különös fa csúcsáról, kísérteties, imbolyogó táncot lejtettek a földet érésükig. Ott vergődött magányosan, teljesen kopaszon, felette villámok hasították a ropogó eget, záporhullám zúdult a templomra, a vértől pirosló fakereszt ledőlve szakította át a vékony fedélt, bömbölt a föld, recsegett a gigászi fa, kiszállt belőle a lélek. A keservesen bongó bronzharang végleg elnémult, visszaadta a csendet a csendnek, mert a lehulló levél belep ugyan sok-sok szemetet, a becstelen még korántsem vész a semmibe, nem tűnik el örökre.