A vörösboros birkapörkölt

Dél-Budán épült. Egyszerűen csak Söröző volt a neve, noha finom borokat, ill. akkortájt ritkaság számba menő szeszesitalokat, úgyis, mint Vilmos körte vagy Unicum volt mindennap kapható benne. Meg néhány egyszerű étel, mint a rántott hús vagy a sült csirke. De a slágerük a vörösboros birkapörkölt volt, hiszen a 70-es években Budapesten csak nagy nehézségek árán, megfelelő protekcióval lehetett beszerezni birkahúst. Jöttek is a vendégek szép számmal…

Ő hétfőn jött. Már nyitáskor az ajtóban toporgott, mintha attól félne, a többi vendég eleszi előle az ételt. Halk szavú, 5o körüli, jól szituált úriember aranykeretes szemüveggel, nyúlszőr kalappal. Körbe jártatta szemét a helyiségben, s bár a látványkonyha előtti magasított székeken senki sem ült, ő a sarokban levő boxban foglalt helyet. Míg az ételt melegítették, megivott egy sört…
– Ízlett az étel uram? – kérdezte őt a pincér, mikor az üres tányért elvette előle.
-Dicséret a szakácsnak. Bár a birkapörkölt lehetett volna egy kicsit forróbb is. Ezzel vette a kalapját.
„Panir” a szakács bírta a bírálatot. A következő napokban beüzemelte a tányérmelegítő-gépet és attól fogva forró tányérra szervírozta az ételt. A következő héten a nyúlszőr kalapos vendége elfogyasztotta a birkapörköltjét burgonyával, megitta a sörét.
– Most hogy ízlett az étel uram? – kérdezte a pincér tőle.
– Kellemesen forró volt, az izével is meg vagyok elégedve, bár a vörösbor nem igazán érződött. De ennél rosszabbat sose egyek, a viszontlátásra!
„Panir” nem az az ember volt, aki megijed a saját árnyékától, vételezett még néhány üveg bort a raktárból és várta vendégét. Szakmailag ugyan nem korrekt, hogy a hús vörösborban úszik, hiszen ez nem birkahúsos borleves, de „Panir” fejébe vette, ő bizony egyszer le fogja szüretelni a nehezen érő dicséretet. Mert a szakmai elismerés neki sokkal többet jelentett, mint a havi fizetése.
A következő héten szinte már „besózva” várta kliensét, aki pontosan meg is érkezett. Nyitás előtt pár perccel. Ügyelt arra is, hogy az étel jó forró legyen, nehogy ugyanazt a hibát még egyszer elkövesse.
Az úr evett-ivott, majd a pincér szokásos kérdésére azt válaszolta:
– Ilyen jó birkapörköltet életemben nem ettem. Látom, hogy Önöknél adnak a vendég szavára, ez örömmel tölt el engem. Most valóban nem spóroltak a vörösborral, de bizonyára ismeri a mondást, miszerint sokszor a kevesebb a több. Fele ennyi borral is remek lett volna a pörköltjük, de köszönöm, hogy figyelembe vették a kérésemet… Jut eszembe: egy picit több csípős paprika sem ártott volna belőle… Akkor a jövő heti viszontlátásra, minden jót!
„Panir” kissé elgondolkodott a dolgokon és megvolt a következő hétre a terve: egy kis Erős Pista, fele annyi bor, forrón tálalva, gond egy szál sem, végre learathatja a hőn áhított dicséretet. Nem mintha ettől több lenne a fizetése, vagy korábban mehetne nyugdíjba, egyszerűen sportot űzött abból, hogy addig jár a vendég kedvébe, míg meg nem dicsérik. Ő egy ilyen túlérzékeny lelkű, a szakmai elismerésére sokat adó ember volt…
A következő hétfőn időben ott toporgott az ajtó előtt a vendég. „Panir” már melegítette is a pörköltöt. Hogy biztosabb legyen a dolgába, szép nagy adagot tett a tányérra, s várta a hatást…
A kedves vendég most is nagyon meg volt elégedve mindennel, megköszönte, hogy egy kicsit csípősebbre készítették számára, de gyorsan hozzátette: Zalában, ahonnan ő származik, még ennél is csípősebben és tűz forrón készítik ezt az ételt. És „természetesen” nehéz siklósi vörösborral, nem ilyen könnyű homokival, mint az itteni. De nagyon köszöni a fáradozást és természetesen jövő héten is tiszteletét teszi a sörözőben. Minden jót kívánva távozott.
Ezzel „Panir”-nál „kiverte a biztosítékot. Ő, aki a látvány-konyhája előtt ücsörgő vendégeit friss viccekkel, adomákkal, igaz,- vagy rém- történetekkel szórakoztatta, aki minden kedves vendégével külön megbeszélte, melyik fűszerből mennyit tegyen étkébe, aki leste kuncsaftjai minden óhaját, úgy érezte: ez az idegen, aki rendszeresen – a tőle 10 méterre lévő – boxba ül, háttal neki, s vele csak a pincéren keresztül kommunikál, ez az ember nem a barátja. Inkább az ellensége, sőt: az esküdt ellensége.
Arannyal élve: mint komor bikának, olyan volt a járása, úgy járt-kelt reprezentatív, modern, minden luxust kielégítő konyhájában. Magában beszélt, haragossá, és ingerlékennyé vált, alig lehetett hozzá szólni. Úgy érezte, koszos csizmával másztak az önérzetébe, s míg ő kedves vendégei kegyeit kereste, ez a tudálékos senkiházi minden alkalommal rúgott bele egyet. Aztán, – ez már a műszak vége előtt volt – felderült a képe: megvolt a következő terve.
Alig várta a következő hétfőt. Az adag birkapörköltbe 2 púpozott kanál Erős Pistát kevert. Hagyta, hadd forrjon az étel jó nagy lángon a serpenyőben, miközben a tányért egy másik gázláng fölött forrósította.
Mikor már tűzforró volt a tányér, rátette egy kerek fatálra, (hogy szinte füstölt), beleöntötte a lobogó pörköltet és a mikróban fölforrósított burgonyát, majd várta a hatást.
A kedves vendég – szokásától eltérően – kért egy egész kiskosárnyi szeletelt kenyeret, majd még egy korsó sört. Később egy nagy adag uborkasalátát, majd még egy sört, miközben szorgalmasan törölgette izzadt homlokát.
A pincér érdeklődő kérdésére nem válaszolt, vette a kalapját és elment.

És nem is jött többé…