Őszi eső: Tizenegyedik történet: A puszta

Hogy miként történt, nem lehet tudni, mégis megesett, hogy véget ért a nyár. Mintha titokban, alattomosan csapta volna a hóna alá az ősz, hogy aztán szürke ballonkabátja alatt végérvényesen eltüntesse. Még nevetett is mellé, harsány, hideget hozó szél-ajkaival.
Az apa csak a fejét vakarta. Szégyellte magát erősen, amiért hagyta veszni a sok szép nyári napot, hétvégéket, amikor is alkalom lett volna kirándulni, erdőt járni, madarat hallgatni, őzet lesni, tücsköt, békát fogni. A fia kérte szépen eleget, míg máskor már-már elviselhetetlenül nyaggatta, de végül minduntalan bele kellett nyugodnia, hogy hol ezért, vagy hol azért nincsen az apjának ideje elvinni őt abba a messzi távolba, ahol egykoron felnőtt.
Mint mindig, ezúttal is az apa rontott el mindent. Mindent a felnőttek tesznek tönkre. Kezdte ezúttal azzal, hogy lefekvés után megannyi történetet mesélt a maga gyerekkoráról, amikor még nem dobozban élt az ember, hanem olyan házban, amihez kert volt, ólak voltak disznóval, kecskével, mindenféle csipogó, kukorékoló, hangoskodó szárnyassal. Aztán mindezen túl, nem kellett sokat szaladni, s az ember ott találta megát a határban, ahol ugyan nem volt sok fa, de a pusztának épp olyan gazdag élővilága volt mindig is, mint az olyan vidékeknek, amelyeket a Jóisten teletűzdelt fákkal, bokrokkal.
Szóval az apa elmesélte azt is, hogy nyarak teltek el azzal, hogy a nádasban kifigyelte, hová fészkelt a tőkés réce, megnézte miként halászik a kócsag, a gém. Tette mindezt muzsikaszóra, mert a fülébe dalolt a nádirigó, a fülemüle. Hamar megtanulta a kakukk szavát is, ami olyan pocsék madár, hogy ellopja más fészkét. Amaz meg olyan oktondi, hogy még akkor is eteti képzelt fiókáját, amikor a bitorló háromszorosan is túlnőtte. Elmondani nem lehet azt, látni kell, olyan vicces. Nagy élet volt arrafelé, mindig akadt a zsebben damil horoggal, aztán ha volt idő, egy darab kenyérrel meglehetett kínálni azt a horgot, hogy aztán egymásba kapaszkodva lendüljenek a kanális mélyére. Kapott azon a keszeg, a kárász, meg néha a csúfondáros paptetű is. Aztán, amikor szorongatott az idő, vagy éppen nem kaptak a halak, kis kerülővel kitért a csordakúthoz, ott oltotta szomját annak hűs vizéből. Végig lehetett nézni a delelő gulyán, csak éppen zavarni nem lehetett azt, mert nagy szarva volt a magyar szürkének, és tűrt, de csak darabig. Megtanította ezt igen korán a gulyás, aki mindezért felelt. Szava elég volt a kölyöknek. A fokost és a karikást meg mintha csak azért hordta volna magával, mert anélkül a pusztát járó emberek pőrék. Cimboraságba kerültek ők ketten így igen hamar, bár sok beszédük nemigen volt egymáshoz, mert az ott élők legédesebb kenyere a csönd. Meglehetett azt tapasztalni bizony, hogy a sok felesleges beszéd nélkül is lehet komaságot kötni. Mondjuk emberséggel, mert lerí az mindenkiről hízelgés nélkül is, miként látja a másikat. A gulyás megtűrte maga mellett azt a kölyköt, ha úgy volt kedve, tanította erre, arra, vagy éppen vágott neki egy szelet kenyeret szalonnával, hagymával. Ha meg éppen jó alkalom volt slambucra, akkor ehetett abból. Utóbbi azért jó, mert nem kell hozzá, csak tészta, krumpli és szalonna, mégis csuda finom.
No, de mást is mesélt még az apa. Például azt, hogy hiába lehetett csaknem a háta mögé látni a sík pusztának, egy földben tátongó lyuk is kellő izgalommal szolgált. Sose lehetett tudni, mi ugrik ki belőle, ha nyakon öntötte az illető vízzel; ürge, hörcsög, tücsök, vagy éppenséggel egy gyerektenyérnyi pók. Mert, ott még az is volt, s éppen nem zavart senkit sem.
Az eget is folyton telerajzolták a madarak. Ősszel és tavasszal leggyakrabban. „V” betűket véstek a kékségbe a vadlibák, meg a mindenféle kacsák. Tavasszal üdvözölni lehetett őket, ősszel meg búcsút inteni nekik. A legszebb mégis az volt, amikor a darvak keltek útra. Hangya nincs annyi egy bolyban, mint daru a pusztán, amikor ezek a szép, nagy madarak készültek az utazáshoz. Beszédüket hamar meglehetett tanulni; annyit mondtak csak, hogy grúsz-grúsz, igaz, ezt jó sokszor.
Szóval ezeket mindet elmesélte az apa, meg még többet, cifrábbakat, nem csoda, hogy izgalomba jött a fiú újra és újra, s oly messzire kívánkozott a betonnal kirakott otthonából. Hányszor, de hányszor beleképzelte magát az apja fiatalkori önmagába, látni akarta, érezni a puszta megannyi szépségét, része akart lenni, ha egy hétvégére, akkor egy hétvégére, ha csak egy délutánra, hát annyira.
– Elmegyünk, elmegyünk! – ígérte meggondolatlanul folyton az apa, de kifolyt a kezéből a nyár. S amikor tényleg erősen restellte magát a fia előtt, félni lehetett tőle, hogy mindenre késő van már.
Eljött az utolsó hétvége, amikor még jó időt lehetett volna kifogni, de az időjósok, mint mindig, ezúttal is tévedtek. Az apa nagyon megharagudott rájuk.
Hej! Ki kellene ezeket mindet kergetni a pusztára, hogy az ott élők megtanítsák nekik a csíziót! Azok kiolvassák a fecskék röptéből, a hangyák járásából is az időt, ezek meg fel vannak szerelkezve mindenféle műszerrel, aztán folyton becsapják az embert! – dohogott, miközben a kora reggeli órákban nézte, ahogy az ablakot veri az eső. Talán, mégis inkább csak magára haragudott jobban.
Addigra felébredt a fiú is, felöltözött, kis kezéből csüggedten lógott a vándortarisznya.
– Megint nem megyünk! – mondta köszönés helyett, s oly bánatosan nézett az apjára, hogy a szív belefájdult abba a tekintetbe. Az apa szája szólásra nyílt, de elakadt a szava, mielőtt egyetlen szót is kiejtett volna. Mit mondhatott volna? A kifogásokat elmondta elégszer. Néztek így egymásra egy pillanatig, aztán a fiú megfordult, felakasztotta a fogasra a tarisznyát, s visszament a szobájába. Az apa szíve, mintha sziklatömbből lett volna, úgy elnehezedett. Csak nézte a kora őszi esőt, amely vádlón csapkodta az üveget.
Aztán hirtelen eszébe jutott valami, amibe bele lehetett kapaszkodni ebben a kutyaszorítóban, ami enyhet adhatott a szomorúságra. Kiment a kamrába, keresett, kutatott, mígnem megtalálta, amit akart; a nagy ívű papírokat. Akkor már derűsebb lett, s tele lehetőséggel kopogott be a fia szobájába. A gyerek unottan nézett rá, majd kicsit megélénkült, amikor látta, ahogy azokat a nagy papírokat az apja sorra felragasztgatta a falakra, egyiket a másik után, mintha azokkal akarta volna kitapétázni a szobát. Hanem amikor ez megvolt, az apa zsírkrétát vett elő, s nagy, erős mozdulatokkal megrajzolta gémes kutat, s a delelő gulyát. Olykor hátrapillantott, s fürkészte a gyerek érdeklődő pillantását. S a fiú arcán megjelent valami halvány mosolyféle. Az apa gondolta, most van itt az idő valami viccesre, s egy nagy kalapú, kackiás bajszú embert rajzolt az állatok mellé.
– Ő a gulyás! – ismerte fel a gyerek, s akkor már nevetett. – De miért van olyan nagy pocakja?
– Hát, a bográcsot is tenni kell valahova, tudod, amiben a slambucot főzi – mondta az apa furfangosan, s már ő is nevetett. – Hanem oly sokat meséltem már, gyere, segíts megrajzolni a pusztát.
S a fiú menten krétát ragadott, s a másik falra hosszú, zöld vonalakkal megrajzolta a nádast. Az apa innen tudta, hogy ha egyszer elkerülnek oda, pecázni mindenképpen kell majd. Aztán a fiú a pókot is megrajzolta, s az apa belevéste az agyába, hogy vödröt is kell, vigyenek. Meg kell majd keresni a régi távcsövet is, mert a harmadik falra a madarak kerültek fel, ahogy hasítanak a zavartalan kék égben.
Aztán telt az idő, egyre kevesebb lett a falakon a csupasz papír. Dél sem volt, s az egész puszta beköltözött a fiú szobájába. Elégedetten néztek körbe, közben az apa mesélt, mint mindig, a fiú meg kérdezett, mint soha annyit még. S az apa mesélt, a puszta mesélt, meg dalolt, süvített, és olykor csörgött, csattogott.
Ezernyi arca volt, annál is több meséje.
Az ajkak kiszáradtak egy jól sikerült nap végén.
A papírok ott ragadtak a falakon, ahogyan a puszta a gyerek szívében, s az apa tettre kész karjaiban, aki, miután kilépett a fia szobájának küszöbén, rögvest pakolni indult. Eldöntötte, hogy ha törik, ha szakad, de másnap mindenképpen elutaznak, s megnézik mindazt, amiről aznap csak beszéltek, vagy amit lerajzoltak.
Ha törik, ha szakad…
A puszta egyébként is mindig gondol a hazatérőre.