Őszi eső: Hatodik történet: Őszi eső és a pocsolya

Édesanyám mindig kezén fogva vezetett, ha mentünk valahova. Szerettem fogni anyu kezét. Olyan finom, puha és meleg volt. Ilyenkor csak mi voltunk, ketten. Egészen addig, amíg szembe nem jött valaki. A szabály az volt, ha megszorítja a kezem, köszönöm kell. Nem értettem miért, ha nem ismerem a nénit vagy a bácsit, de anyu azt mondta, ő ismeri és így illik. Ha kicsit beszélgetett vele, nekem nem volt szabad beleszólnom, mert azt meg nem illik. Így csak a cipőmet vagy a földet bámultam és a gondolataimba merültem.
Szép, őszi délelőttön sétáltunk édesanyámmal Apaj egyetlen kövesútján, ami tele volt kátyúkkal. Elsős lehettem. Az eső már elállt, gyönyörű pocsolyákkal simította le gödröket. Anyu megállt, egy nénivel beszélgetett miután én is köszöntem neki. Előttem egy pocsolya hívogatott, hogy finoman, óvatosan tegyem bele a lábam. Először csak a tetejét érintettem meg a cipőm orrával. A víz körkörösen fodrozódott. Az ősz gyenge napsugarai csillogva fogócskáztak a hullámokon. A cipőm egyre mélyebbre merészkedett, egyre mélyebb köröket kavarva. A víz hűsítette a zokni által melegen tartott lábamat a cipőn keresztül. Kicsit erősebben rúgtam meg a vizet. Felfreccsent. Anyu észrevette, mivel foglalom el magam. Azonnal odébb húzott és persze leszidott, hogy vigyázhatnék jobban is az új cipőmre. Nem mertem elmesélni neki, mi minden rejlik egy ilyen pocsolyajáték mélyén, de elhatároztam, ha már olyan nagy leszek, hogy anyu nem fogja a kezemet, én minden pocsolyába belelépek. Mi az, hogy belelépek! Egyszerűen beleugrok és nézem, merre freccsen szét! A szebbnél szebb tócsák jöttek velünk szembe és senki sem lépett bele. Egyik felnőtt sem használta ki ezt a lehetőséget, pedig nem volt mellettük az anyukájuk, aki rászóljon. Nem értettem.
Később megvalósítottam az álmom iskolába menet. Már felsős voltam. Arra persze nem számítottam, hogy a tócsa mélységét ránézésre nem lehet megállapítani, így belefolyt a cipőmbe a víz. Egész délelőtt kellett hozzá, hogy megszáradjon a zoknim és ne fázzon a lábam. Akkor is megérte. Még pár próbálkozásom volt, mire rájöttem, mégsem éri meg. Rossz órákon át vizes zokniban ülni, viszont, ha csak óvatosan nyomom a cipőm a mélység felé, még pont meg tudom állítani, mielőtt elérné a peremét, ahol beszökik a hideg folyadék.
Nem tudom, mikor szoktam le a pocsolyajátékról. Talán akkor, amikor már nem csak a peremén folyt be a víz a cipőmbe, hanem itt-ott a repedéseken keresztül is. Úgy látszik régebben jobb minőségű cipőket gyártottak, mert azokon nem voltak repedések. Lehet, hogy a felnőtté válás egy mérföldköve, amikor az ember már nem lép bele minden tócsába?
Első gyermekem születése kellett ahhoz, hogy megértsek néhány dolgot. Anyu egy apró, de lényeges pénzügyi tanáccsal látott el: „Egy szülő cipője lehet lyukas. Egy gyereké soha.”