Különös ajándék – MÁSODIK TÖRTÉNET

A sarki cipészműhely aprócska ablakain keresztül, időtlen idők óta meghitt fény szűrődött ki a szűk sikátor rideg, sötét utcájára. Senki sem tudta mikor épült. Mindig ott volt, virágmintás poros függönyeivel, pókhálóval átszőtt, évek óta érintetlen kirakatával. Ütött-kopott, halványzöld ajtajának nyitására csilingelő csengőjével, ami egyre ritkábban szólalt meg. Az elhasználódott cipők szemétbe kerültek, javításukkal az új generáció már nem foglalkozott. Az idősebbek is lassanként lemorzsolódtak. Eltávoztak az élők sorából, vagy nem mozdultak többé már ki a négy fal biztonságából. Az öreg Géza bácsi az üzlet bezárását fontolgatta. Úgy gondolta hűséges kitartással vitte tovább az örökölt cipész szakmát. Becsülettel végezte aprólékos munkáját. Szívós kitartással görnyedt nap, nap után, hosszú órákon keresztül a csípős ragasztó fullasztó párájában az elnyűtt lábbelik fölé. Hajdanán az ifjúság bizakodó szertelenségével robbant be az apró helyiség csillogó szerszámai közé. Velük együtt ő is megkopott. Barna haja galamb fehérré vált, háta meghajlott, kezének remegése már zavarta munkájában. Senkinek sem tett szemrehányást, amiért vele valószínűleg megszakad egy hosszú láncolat. A lázadást hiábavalónak tartotta, szelíd nyugalommal vette tudomásul a sors rendeltetését. Mindezek ellenére időnként szomorkás mosoly jelent meg ritkás, de gondozott bajusza alatt megbújó száján. Régi vágású arca ilyenkor merengő, majdnem töprengő kifejezést öltött. Sűrű szemöldöke árnyékából kitekintő világoskék, tiszta nézésű szeme elhomályosult. Szó sem volt önsajnálatról, a végleges eltűnésre ítélt szakmát sajnálta. A kézművesség emberközelségét, a munkához való valódi kapcsolat bensőséges hangulatát, amit a gépek személytelensége sosem pótolhat.
– Legalább az emléke megmaradna valamilyen módon! – Sóhajtott fel ilyenkor. Lassan, mégis csak rakosgatni kezdte kedves szerszámait az előkészített faládákba.
– Te meg mit csinálsz? – Vonta kérdőre, rá jellemző erőteljességgel az éppen betoppanó Etelka néni. Fekete, testhezálló szatén ruhája nyakát általa horgolt fehér csipke gallér díszítette. Ez előnyére lágyította amúgy szigorú vonásait. Nyugdíjas történelemtanár benyomását keltette, holott zöldségesként dolgozott egész életében. Hideg, nyirkos vásárcsarnokban árult sértett önérzettel. Pedagógusi ambícióit Géza bácsin élte ki, nem múlt el nap, hogy be ne nyitott volna a sarki cipészműhelybe egy illatos teára. Utolsó kuncsaftként megakadályozta az üzlet bezárását. Valósággal testével védelmezte, mindez idáig el is érte a célját. Éppen ezért az engedetlenség látványa kihozta sodrából. Ennek hangot is adott, felemelte ízületi gyulladásos mutató úját.
– Na-na! – Fenyegetőzött, mint a rosszalkodó gyermeket ért volna tetten. Az öreg cipész enyhén elpirult, abbahagyta a pakolást és szabadkozni kezdett.
– Etelkám, megértheted a helyzetemet, te vagy az egyetlen munkaadóm, mi értelme ezért nyitva tartani. Házhoz is elhozhatod a cipőidet, nagyon szívesen megjavítom őket.
Az asszonyra hatottak az érvek. Látszólag egyetértően bólogatott magas kontyot viselő fejével. Mégis orrára csúszott szemüvege alól gyanakodva fürkészte.
– Sok mindent vártam volna tőled, de az meglep, hogy ilyen érvekre hivatkozol. – Szólalt meg váratlanul.
– Elvégre költői lélek vagy, nem hidegfejű üzletember. Világ életedben álmodozó voltál, ne is tagadd. Most meg vénségedre kezdesz logikusan gondolkodni?
– A pénz az nagyúr! – Vetette közbe a férfi egy halk sóhajtás kíséretébe.
– Na, tessék! – Csapta össze a kezét Etelka.
– Már érveid sincsenek. Még, hogy a pénz nagyúr! Fúj! – Húzta el a száját. Gyere, inkább üljünk le, egyelőre hagyd abba a pakolást.
– Nézd, milyen szépen esik a hó.
Az öregember engedelmesen odacsoszogott, az időközben egy székre telepedett nőhöz. Helyet foglalt ő is egy vele szemközti régi fotelban, majdnem elveszett öblös belsejében. Egyre sűrűbben kavarogtak a pelyhek a decemberi fagyos szélnek köszönhetően. Hógolyózó gyerekek szaladgáltak az üzlet ablaka előtt. Arcukon öntudatlan korszakukra jellemző, szertelen életöröm vidámságával. A két idős ember szótlanul figyelte őket.
– Nem eszik olyan forrón a kását! – Szakította meg a csendet Etelka, majd hangosan felnevetett saját baklövésén.
– „Lám milyen tapintatos úriember, nem figyelmeztet, mint én őt a közhely használata miatt, pedig biztos, hogy észrevette, mert látom rajta. Mindig nagy kópé volt az öreg, ez tagadhatatlan.” – gondolta, miközben megérintette barátja kezét.

Másnap feloszlottak a szürke csapadékfelhők. Ezzel egyenes arányban öt fokot süllyedő hőmérséklet, Géza bácsit, kis cserépkályhájának begyújtására késztette. A szokottnál korábban ment be műhelyébe, mert mégiscsak folytatta a megkezdett pakolást. Igaz, csupán csak az apróbb tárgyakat rejtette el a ládák mélyére, míg a nagyobbakat látványosan a polcon hagyta. Etelka mindig kilenc után érkezett, de most hiába várta a szokott időben. Már ebédjét melegítette, a lencsefőzelék édes, savanyú illata betöltötte az apró helységet. Váratlanul megszólaló telefon hangjára ijedten összerezzent.
– „Ő lesz az!” – Villant át rajta.
– Haló! – Szólt bele a kagylóba.
Egy rekedtes, majdnem közönséges, enyhe tájszólással beszélő női hang érdeklődött kiléte iránt.
– Aha, szóval maga az? – Reagált a Géza név hallatán, majd hirtelen sírva fakadt. A férfi nem tudta eldönteni, valójában zokog, vagy nevet. Mintha túrós palacsintát emlegetett volna, hogy szegény Etelka mennyire szerette. Ezért sütötte neki, még mazsolát is tett bele. A továbbiakban még zavarosabban folytatta mondandóját, hogy ez az élet rendje, hiszen kilencven éves volt. Halála előtt még hallotta dúdolni, mire bevitte neki a forró finomságot már elaludt. Higgye el aranyoskám mosolygott, ajándék ez az élettől, ilyen könnyen átmenni a túlvilágra különösebb felhajtás nélkül. Ez csak a tiszta embereknek jár, Etelkám az volt, hiszen ismerte maga is jobban, mint én. Mi negyven évig húztuk együtt az igát, de ön volt a bizalmasa és barátja. Ezt elhiheti nekem, mert nem kenyerem a csűrés csavarás. Végül közölte a temetés dátumát, majd elbúcsúzott. Az öreg cipész ilyen körülmények között szembesült barátnője halálával. A szertartáson rajta meg a telefonáló kövér, pirospozsgás arcú, fejkendős parasztasszonyon kívül senki nem vett részt. Etelka ismerősei sorra eltávoztak mellőle, férjhez soha sem ment, csupán Böskével, volt kollégájával és a vele tartotta a kapcsolatot. Összekulcsolt kézzel álldogáltak még néhány percig, miután betemették a koporsót. A friss fekete földhalmon az asszonyság hivalkodó, kocsikerék nagyságú tűzpiros rózsa koszorúja mellett, szerényen feküdt az ő három szál tulipánja. Lejárta a lábát a cirmos virágokért, mert tudta, hogy ez Etelka kedvence. Mindig azt mondogatta, olyan magától érthető növény. Akkor nem tudta mire mondja ezt. Ahogy ott feküdt az egyszerű, tiszta, kedves csokor a méltóságteljes koszorú mellett, megértette értelmét, mert tényleg olyan magától érthetőnek látta. A temetés után bement a műhelybe, közben újra eleredt a hó. Sűrűn záporoztak a fehér kristályok. A helyiségben jó meleg fogadta, a villany felkapcsolása után ötven év helyszíne tárult elé fájdalmasan. Mintha Etelka is ott ülne a sarokban, szúrós tekintettel figyelné szemüvege alól. Leült az íróasztalához, belelapozott regisztrációs naplójába, régen meghalt kuncsaftok nevei sorakoztak egymás alatt. Mindre egytől egyig emlékezett, hiszen személyes kapcsolat volt köztük. Végül, csak a szigorú, de titkon lágyszívű asszony maradt. Most már ö sem jön soha többé. Lassan kihúzta a fiókot, kivette belőle a szamárfüles dossziékat. Váratlanul egy apró bíbor színű doboz akadt a kezébe.
– „Mi lehet ez?” – Ámuldozott. Forgatta újai között a már megkopott skatulyát. Óvatosan felnyitotta a tetejét, barátnője antik bross melltűje tárult elé. Rengeteget beszélt róla, egyetlen vagyonaként emlegette, még az ükanyjától szállt rá. Egy iratcsomó alól kikandikáló levelet is felfedezett, izgatottan olvasni kezdte. Megszólítás nélkül, rögtön a mondandóval kezdődött.
– Azért őrizgettem hosszú éveken keresztül ezt a melltűt, hogy olyannak ajándékozzam, aki méltó módon hasznosítja értékét. Te az-az ember vagy Gézám? Ha úgy gondolod, hogy igen, fejezd be a pakolást! Holnap sétálj el az önkormányzatba, amúgy is rád fér egy kis mozgás. A cipészmúzeum létesítéséhez szükséges papírok már készen várnak, neked csak alá kell írnod őket. Ugye megteszed ezt nekem, nem kevésbé magadnak. Rendben van, most már megnyugtat az a gondolat, hogy még jó pár évig fennmaradhat az a kis sarki cipészműhely, ahová tizennyolc éves koromban az első tűsarkú cipőmet hoztam javításra. Ölel utolsó kuncsaftod Etelka.