Különös ajándék – KILENCEDIK TÖRTÉNET

Vártuk a telet, a hóesést, hogy a nehezen lélegző, szomjas, kemény rögöket végre belepje a puha, meleg takaró, és védelmet nyújtson az alatta szunnyadó magvaknak, a biztonságos átteleléshez.
A megfakult, szürke ég is havat ígért. A karácsony ott lapult a bokrok alatt, mindenkit megbizseregtetett a közelgő ünnep varázsa.
Kisunokám, a napokban töltötte be a második életévét, még sosem látta ezt a természeti csodát, az égből hulló fehér, kristályos pelyheket. Előző évben nem sok esett, de egy évesen, még úgysem emlékezett volna rá. Együtt éltem lányomékkal, így minden egyes rezdülését közelről figyelhettem. Szinte újra éltem fiatalságom mellette. Az egész család kíváncsian várta, hogy a csöppség miként fogadja, a felnőtteknek is igen nagy élményt nyújtó eseményt. Mit csinál vele? Mi lesz az első szó, ami elhagyja ajkát a csodálkozástól. Nehezen indult nála a beszéd, alig pár szót tudott csak mondani. Inkább mutogatott, de mindent megértett, ez látszott értelmesen csillogó barna szemein, s azon, amilyen ügyesen teljesítette, ha valamit kértünk tőle. Szaladt, mint egy szilaj kiscsikó, s ha megdicsértük, féktelen öröm ömlött el vonásain, boldogan kacagott és tapsikolt. Tündéri volt. Szeretetem, szinte kicsordult szívemből. Már az is nagy ajándék volt számomra, hogy a közelébe élhettem.
Kicsit türelmetlenkedtünk a kezdetleges beszédkészsége miatt, az orvos viszont megnyugtatott: ne aggódjunk! Sok kis gyerek van, akit annyira leköt a mozgás, a látás, a körötte lévő furcsa, és érdekes tárgyak világa, hogy egyéb érzékszerveit alig használja. Majd beindul az, nem sokára magától. Nem szabad erőltetni, csak úgy, mint a bilizést sem. Minden menni fog, ha eljön az ideje. Mi, türelmesen vártuk az újabb és újabb szót, ami majd elhagyja ajkát. Az a pillanat, mindig örömujjongást váltott ki. A várva várt, mama szó is késlekedett még, pedig a legtöbb gyerek, azt az első közt mondja ki. De hát ő, ő volt, nem más.
Egyik este, lefektetéskor, épp elhúztam a szobája ablakán lévő, macis éjjeli függönyt, amikor megláttam a lassan pilinkéző, szállingó fehér pamacsokat. Egész aprók voltak, és kristályként csillogtak a sötétben. Leérve, porcukorként lepték be az alvó tájat – Jaj, csak kitartana reggelig! – gondoltam, hogy csöppségem is friss tisztaságába láthassa. Éjszaka többször felébredtem, és mindig kíváncsi aggodalommal néztem ki, esik-e még? Gyönyörűen hullott, és már a magasabb helyeket is kezdte belepni. Igaz, jó sok munkát is ad, lehet söpörni a járdát rendületlenül, de mi ez a gyerekek határtalan öröméhez képest? Reggelre vastag, puha lepel borította az egész környéket, de már nem esett. Vejem, szorgalmasan lapátolta el az útról, az akadállyá növekedett kupacokat. Aztán elindultak munkába, s mi ketten maradtunk. Reménykedtem, hogy a nap folyamán lesz még hóesés, és kicsim is megláthatja, miként hull le a tájra e csoda-lepel. Reggeli után sétálni indultunk, jó melegen felöltöztettem. Imádott futkosni, kószálni, már nem maradt meg a kocsiban. A szánkót vittem magammal, de nem akart rá felülni, élvezettel tapisgált a ropogó hóban. Megcsodálta kis csizmája nyomát. A kesztyűt is gyorsan ledobta, és havat merített markába: Jaj! Hided – hagyta el az első rövid mondat a száját. Minden bokorhoz odaszaladt, megrázta, és csiklandósan nevetett mikor belepte kis alakját a por hó. Ujjacskáival morzsolgatta, majd megszagolta, és kíváncsian megkóstolta, de rögtön ki is köpte, még tiltakozni sem volt időm. Különben is tudtam, minden gyerek így tesz, a hóval való első találkozáskor…szükségük van az újdonság megismeréséhez minden érzékszervükre. Én meg csak magyaráztam, hajtogattam, hogy hó! De nem szólt semmit. Pirosra csípte a hideg kis arcát, és apró kezeit, de nem érezte, taposta, gyúrta, beletúrt, visongva dobálta a levegőbe. Fantasztikus volt nézni, hogy milyen felszabadultan örül. Szaladgált körbe, nagyon tetszett neki a lábbelik nyomát formázó puha réteg. Később elfáradt, és akkor már készségesen ráült a szánkóra. Jól körbecsavartam, és mentünk még egy kört a háztömb körül, hadd nézze meg még egyszer a fehérbe borult házakat, fákat. Majd lassan elindultunk hazafelé. Ekkor eredt meg újra a hó, persze kint kellett még maradnunk, olyan izgalommal figyelt az égből pilinkéző pelyheket. Nem lehet leírni azt a boldog rácsodálkozást, ahogy fogadta a hóesést, még a szája is tátva maradt. Csak amikor beleröpült egy-két huncut pihe, csukta be, és nevetett csilingelve. Egyszer csak megszólalt – mama! Hav, s ezt elmondta többször is, kis kezén egyensúlyozva a rászálló pelyheket. Elöntötte szemem a könny, hát kimondta, egyem a kis szívét, kimondta a bűvös szót. Szépen és érthetően ejtette ki, mint aki már régen gyakorolja. Nem, haj kicsim, javítottam ki, – elfúló hangon – és ő figyelmesen kerekítve csöppnyi ajkait: Hó! Mondta utánam, és többé nem tévesztette el. Kifáradva, a nagy élmény után olyan mélyen elaludt, hogy még anyukája érkezésekor is alig nyitogatta pilláit. Mikor kipattant az álom szeméből, megjött a szava. Próbálta magyarázni a délelőtti élményét, és csodálkozva hallgattuk, hogy egész szép, kerek mondatokat is sikerült kimondania.
Ez, felér egy csodával, s annak a pillanatnak varázslatos emléke, egy életen át elkísér. Főleg a mama szó, édes kiejtése volt fülemnek angyali zene. Nem tudtam betelni vele, ő meg aranyosan, pajkosan hajtogatta, ha kértem, ha nem. Mama, mama, mama!
Ennél szebb, különlegesebb ajándékot,még nem kaptam senkitől, ezt hozta magával az első hó élménye. Azóta is nagyon szeretem a téli hóesést.
Ami, még érdekes, hogy, az eset után, pár napon belül egyre többet kezdett beszélni, szinte hibátlan kiejtéssel. Áradt belőle a sok mondanivaló, és kérdés. Csak csacsogott, csacsogott megállíthatatlanul, néha próbára téve türelmem, de nagyon boldog, és büszke voltam az én, kis okos, kíváncsi unokámra.

Szólj hozzá!