Szarvasbőgésen

Szarvasbőgésen

Az a tanév is nehezen indult. Akkor régebben.
Már az augusztus is kivette Marika néni erejét. Hát még a szeptember!
Tanmenetek, munkatervek, statisztikák, felmérők íratása, javítása és a többi felsorolhatatlan tennivaló irdatlan sok volt. Nem is csoda, hogy alig maradt ereje Marika néninek, hisz akkor derült ki egy kis kórházi tartózkodás, infúziók tömege után, hogy Marika néni jól belekanalazott. Vagyis éppen hogy nem, mert valami kórság miatt olyan gyakran kellett „királyilag” gyalog járnia, hogy vas, meg vér alig maradt benne.
Kiderült, hogy mindenféle dologra érzékeny lett. Réges-régen a tesójára volt érzékeny, mert gyerekkorukban gyakran piszkálta, s Marika néni kicsit nagyon kényeskedve, affektálva – Na, haggyál mááár! – nyávogással mutatta ki érzékenységét. Meg aztán arra is háklis volt, ha a gyengébbet, elesettebbet bántották. Főleg, ha állatot. Ezért is volt majd’ 10 évig vegetáriánus, de aztán se sok állat halála száradt a lelkén. Most meg a glutén, laktóz és hisztamin érzékenységét derítette ki egy nagytudású doktor. Ezzel a Jóisten Marika néni gyenge pontjára tapintott.
Tudja ám a Teremtő, kit mivel büntessen! Na jó, inkább így: próbára tegyen.
Ugyanis Marika néni a világon a legjobban főzni utált, most meg ezek a nyavalyák csak úgy orvosolhatók, ha semmi bolti, éttermi, kifőzdei, menzai kosztot nem eszik, hanem maga kotyvaszt. Figyeli, hogy mit szabad, mit nem enni, inni. Sorscsapás a négyzeten! Ja, nem. Köbön!
Szóval ilyen kemény hetek után Marika néni két kolléganő-barátnőjével megtanácskozta és –Megérdemeljük!- felkiáltással eldöntötték, hogy szeptember utolsó hétvégéjén ki fognak kapcsolódni. Mivel már Széchenyi Zsigmond a nagy vadász is megmondta, hogy:-„Nincs szebb erdő az ezüst törzsű, szeptemberi bükkösnél és nincs szebb vad a benne orgonázó magyar szarvasbikánál.”- a három hölgy úgy döntött, hogy itt az idő: kikapcsolódásilag bőgést fognak hallgatni.
Az újságok is tele voltak azzal, hogy az erdészeti társaságok az ország különböző területein szerveznek ún. vezetett túrákat, így az érdeklődők bepillantást nyerhetnek a hazai gímszarvasok életébe.
Ám Marika néniék nem akartak szervezett túrán bepillantani, majd ők egyedül, vagyis hárman. A földrajzos kartársnő: megtalálta interneten a tuti helyet, letelefonálta.
A magyaros: kocsit organizált a férjétől. (Jó beszélőkéje volt.) Nem lesz semmi baj, majd óvatosan vezetek. Ezzel azonban volt egy hangyányi gond, mert a jogosítványa meglehetősen friss volt és például egy komplett lengyel, fekete bőrruhás motoros csoport figyelmét felkeltette az a tolatás, amit bőgésre menet egy pihenőben prezentált. Volt olyan fiatalember, aki már mozdult, hogy segítsen a hölgynek, de aztán nem volt szükség rá, mert több autós is szerencsére épp akkor indult útnak és elegendő tér lett a tolatásra. Nem egy kicsi kocsinak, de egy teherautónak is! A Zemplénbe vezető úton is csak egyszer volt egy aprócska, említésre sem méltó eset. Egy irdatlan nagy kamion előzékenyen elengedte Marika néniéket, mire a sofőr-barátnő sehol egy felhő, szép napos időben elegánsan bekapcsolta az ablaktörlőt. Marika nénit csak nem hagyta nyugton a kíváncsiság és rákérdezett: -Miért kellett ablakot törölni?- -Ja, nem azt akartam, csak villogni akartam köszönetképpen a reflektorral, de így sikerült.-
Ezek után a hegyek között, a fenyőfák árnyékában csodálatos utazás következett. Csak egy kicsit tévedtek el, de egy domboldalon a nagy semmiben, az Isten háta mögött álldogáló birkapásztor nagyon készséges volt és útba igazította az eltévedteket.
Szépséges szombat délelőtt helyett szépséges szombat délután érkeztek meg a barátnők a faluba. A célállomásra. Igen ám, csakhogy -mint kiderült- a szomszéd faluba sikerült megérkezni, ahol szintén volt Fő utca, de ott vadászlak állt- enyhén ittas, magyar nótákat elég hangosan éneklő zöld ruhás emberekkel – az alatt a szám alatt, ahol Marika néniék a kiadó szobát egy pici házacskában lefoglalták. Hamar kiderült, hogy ezek a kis falvak olyan közel épültek egymáshoz, hogy nem csoda: összekeverhetők. (Pláne egy nem kimondottan rutinos sofőrnek.)
Még egy pici utazás. Megérkezés, kicsomagolás. A házinéni kedvesen javasolta, hogy a domb tetején álló házának kertjében kényelmes szalonnasütési lehetőség van, s onnan nagyon jól lehet hallani a szemben levő dombon hadakozó szarvasbikákat is „-…és ha szerencséjük van kedveském, látni is lehet őket. Nem kell oda felmászni, mert az nagyon veszélyes.”
A hármak felcuccoltak, elhelyezkedtek, vártak. Semmi. Sokáig semmi. Tűzgyújtás, szalonnasütés. Marika néni kis csinos gluténmentes, kenyérnek alig nevezhető valamire csöpögtette a szigorúan füstölés nélküli (hisztamin!) szalonnáját. Eszegettek, aztán iszogattak. Kivéve a gyevi bírót, vagyis Marika nénit, alkohol tilos a hisztamin miatt. De így is jól érezte magát. Kellően fáradt volt, meg aztán nem otthoni környezet. Jó volt, amíg valaki mintha fát vágna. Meg dudálna. Nagyon hangosan! Meglepően, félelmetesen nagggyon hangosan!
Hoppá! Ez az! A bikák! Kezdik! Valahonnan bal oldalról, vagyis észak felőli dombról lehetett hallani. Odáig nem lehetett ellátni, csak a szemben levő domb oldalára, egy tisztásra. Mintha ott! Valami mozgás. Igen! Látod? Hol? Ott, ni! Ja! Igen, azok a barnák. De ezeknek nincs agancsuk! Biztosan ők a nőstények, akikért a párbaj folyik.
Ekkor a házinéni is előkerült, házi sütivel kínálkózott és megjegyezte a másik dombra pillantva: -Na, a polgármester ma se zárta még be a teheneit, pedig már mindjárt besötétedik.-
Utószó: a három barátnő mentségére legyen mondva: nem volt köztük biológia szakos.

Szólj hozzá!