Baljósan derengett a pinceodú, ahogy a horrorfilmekben szokott. A szegényes fényben, a rozsdabarna lámpaernyő karimája alatt megigézve táncoltak a legyek.
A gyilkos egy lócán gubbasztott a fal mellett, és könnyezett. Kezei úgy hevertek csupasz térdkalácsán, akár két szendergő véreb. Orrát a mindent átitató doh facsarta – no meg a villanykörtének vágódó légyszárnyak kozmás szaga. Végül dörgölt egyet a szemén, s a könyve után kapott…
*
Harmincesztendős múlt karácsonykor.
Amikor először ölt, még feleennyi idős sem volt. A bűn, mely vágyai tökéletes kielégülését hozta, később mardosó szégyennel töltötte el. Bár a tetemet elásta a kert sötét földjébe, hónapokon át rettegett, és hangosan zokogott, ha senki sem látta. Tudta jól, hogy vétett a Biblia ellen, s vezeklésül öklével verte boltozatos homlokát. Iszonyodni kezdett a tükröktől. Milyen ember ő? Ember-e egyáltalán, vagy inkább az átöröklés szörnye, félkegyelmű, aki nem is felelős istentelen tettéért?…
Mikor azonban a lelkifurdalás semmivé foszlott, megint ébredezni kezdett benne a leküzdhetetlen, pusztító erejű kívánság. Az önvád monológjai már nem segítettek. Ölt. Újra és újra. Sorozatgyilkossá lett, akár kölyökkora bálványai: Hasfelmetsző Jack vagy a bostoni fojtogató.
Áldozatai egytől egyig fiatal lányok voltak, az ártatlanság klasszikus szépségeszményei: álomszőkék és babaarcúak. Néhány év óta már nem is számolta őket.
A tett előtt olvasgatott, mindig ugyanazt a könyvet, a Les 120 Journées de Sodome-ot, Sade márki tollából. (Az életben két dologért lelkesedett csillapíthatatlan szenvedéllyel; ezek közül az egyik a szókimondó irodalom volt.)
*
Most is suhogva forgatta a lapokat tömpe ujjaival, melyeken a körmöket rendesen tövig rágta. Noha betéve tudott minden fejezetet, torka elszorult az izgalomtól, s halántékán egy megbokrosodott ér lüktetett. Hébe-hóba nyalt egyet cserepes szája szélén.
Következő áldozata már a lámpa fényfoltjában feküdt kiterítve. A gyilkos elégedett volt magával: bűvészzsineggel egy öreg rugójú vaságyhoz kötözte a lányt; képzelt sikolyainak flastrom állta útját.
Elolvasta a befejező mondatot is, összecsukta a könyvet, s a cementpadlóra dobta. Aztán zsákmányára meredt, percekig le nem véve róla vérben forgó szemét. Lenyűgözte a szétterülő hajsátor, a hattyúnyak, a darázsderék és a hosszú combokon szemérmetlenül feszülő szoknya. S e sok gyönyörűség mind az övé… azt tehet velük, amit csak jólesik.
Mint régi, szeszélyes királyok, akár meg is kegyelmezhetne, de legbelül tudta, hogy nem fog. A babák arra valók, hogy végzetükkel megváltsák őt a hiábavaló szenvedéstől. Nincs irgalom, csak a kéj árhulláma van, a mindent elborító, sodró kábulat.
Elővette a pengét: a lámpa gyér fénye megcsillant az acélon. Itt az idő… Lélegzete hörgéssé torzult, miközben előrehajolt, tenyerében a halált szorongatva. S amint belemarkolt a selymes hajba és fölemelte a fejet, hogy a nyak megfeszüljön élesre fent borotvája előtt, a lány odaadóan hunyta le festett szemét…
2
A gyilkos sose vette emberszámba azokat, akik álszent papolással fehérre színezték a feketét, vagy jóvá a rosszat. Ő világéletében a konokságig hallgatag volt. Ha hosszas faggatózásra meg is nyilatkozott, harapófogóval kellett kihúzni belőle a leghazugabb szavakat is. Okosabb volt hát a szófukart játszania.
Amióta csak az eszét tudta, a forró gondolatok mindig fázósan buktak ki száján az elmondható féligazságok hűvösébe.
*
Három hónappal később újra mocorogni kezdett benne a vágy. Ünnepi ruhát öltve kritikus szemmel nézegette nyakkendőjét a mennyezetig érő tükörben, amelyet merő dacból vásárolt. A tükör (emeletnyi különbséggel) épp a pince bejárata felett függött. Hajszálpontosan tudta mindezt, tisztában lévén a legapróbb részlettel is, hisz még zöldfülű mérnökként – türelmetlenségtől sarkallva – maga tervezte az egész épületet. A babaházat, ahogy bűntanyáját emlegette – Ibsen után szabadon.
Mellesleg ki nem állhatta a nagy norvég nőpártinak érzett műveit.
– Akkor már százszor inkább Strindberg, a másik skandináv! – hajtogatta nemegyszer baráti társaságban, két kártyacsata közt.
Ez volt a kedvenc vesszőparipája. Ám most nem hódolhatott neki: újabb lakó után kellett néznie.
Kilépett a vakító napsütésbe, s lábai emlékezetére bízta magát; álmában sem vétette volna el az utat. Az ismerős fák komoran bólintottak felé, mikor vasalt talpú cipőjében elcsattogott alattuk.
A játékbolt ezúttal is tömve volt. Sorstársai, az elveszetten bolyongó vasárnapi apák között alig tudott odavergődni a pulthoz.
– Egy aranyhajút kérek! – mondta pókerarccal, de azért rekedt hangon az eladónak.