Mosoly

A minap, miután lányom végzett a munkahelyén, értem jött, hogy együtt bevásároljunk a helyi kicsinyített hipermarketben. A pénztárnál, a tenyeremen visszajáróként négy darab százforintos csörgött.
– Gyere, fosszuk ki a Tecsót! – mondtam, ahogy az üzletet egymás között nevezzük, s mutattam az érméket és már indultunk is.
Csemetém hihetetlen érzékkel van megáldva, mert míg mások bosszúsan, hiábavalóan próbálkoznak a bevásárlóközpontokban elhelyezett plüssfigura játék automatáknál, ő nagyon ritkán jön el onnan üres kézzel. Így aztán célirányosan a bejárathoz közel elhelyezett üvegkalitkában ránk váró puha, színes állatok felé toltam a bevásárló kocsit.
Nem voltunk egyedül, az orrát az üvegnek nyomva szemével a kínálatot pásztázta az a fiú, aki az édesanyjával előttünk fizetett a pénztárnál. A korát nem lehetett meghatározni, inkább az anya láthatóan eltelt éveiből következtethettünk rá, hogy rég felnőhetett. Arcából, mozgásából azonban látható volt, a felnőtt testbe zárt már soha fel nem növő gyermeki lélek.
Valamit magyarázott az édesanyjának, amit csak ő értett miközben az üvegfal mögötti figurákra mutogatott. Aztán meglátta, hogy megálltunk és pár lépést téve közelebb engedett minket.
– Melyiket kéred? – nézett rám Bogi, miközben egy százast vett el felé nyújtott tenyeremről.
A családban többféleképpen becéznek, s ezek között leggyakrabban a Nyúl szerepel így én egy meglehetősen nagy rózsaszín nyúlra mutattam.
Lányom szeme meg sem rebbent, bedobta a pénzt, még láttam, hogy elindította a kart s a manőver többi részéből kimaradtam, mert egy ismerős köszönt rám. Fogadtam, s ahogy visszafordultam lányom éppen felém nyújtotta a nyuszit. Nem tudom milyen arcot vághattam, mert elnevette magát, s csak ennyit mondott:
– Csak fizika, és matematika kérdése.
Én még mindig a nyúlra meredve álltam, annyira hihetetlen volt, hogy a kezemben tartom mikor odajött hozzánk a fiú anyukája s megkérdezte lányomtól, megpróbálná-e a fiának is kiemelni a kiválasztott macit? Mondván, hogy ő nem érti a gép működését.
Újra csörrent a százas a gépben, de a mackót szorosan fogták társai s a gép villái üresen csattantak. Az asszonynál nem volt több százas, megköszönte a próbálkozást és el akartak indulni, de Bogi megkérte, hogy várjanak még. Tenyeremről elvett egy másik pénzdarabot, de a második próbálkozás is kudarccal végződött. Összenéztünk, s bólintottam mire lányom fogta a nyuszit, s a fiú felé nyújtotta:
– Sajnálom, hogy nem tudtam kivenni a mackót, de ha ez is jó…
A fiú lassan nyúlt a plüssállatért, talán nem akarta elhinni, hogy az övé lehet s mikor a kezében volt egy hirtelen mozdulattal magához ölelte és egy olyan mosoly jelent meg az arcán, amilyenre csak a még őszinte, ártatlan gyermekek képesek.
Az anya olyan hálásan mosolygott ránk, hogy a lelkünk belesajdult, majd zavarba jőve százforintos után kutatott a pénztárcájában.
– Hagyja csak! – mondtuk szinte egyszerre, s ő újra csak megköszönte majd a fiára nézve bizalmasabbra halkította a hangját:
– Ma biztos, vele fog aludni – mondta.
Elköszöntünk, és egyszerre hagytuk el az üzletet. Mi a parkoló felé indultunk az autóhoz, ők elindultak a járdán gyalog. Mielőtt beültünk az autóba, még visszanéztem. A fiú válla fölött két rózsaszín nyuszi fül integetett vidáman, a lépései ütemére.
Ahogy bezáródtak az autó ajtói, mintha elvágták volna véget ért a katarzishoz hasonló érzés. Bogira néztem, s láttam, hogy könny ül a szemeiben.
– Basszus! – tört ki belőlem, s potyogtak a könnyeim. Majd kis idő múlva mikor némileg megnyugodtunk újra összenéztünk.
– Láttad azt a mosolyt? – kérdezte a lányom kissé még mindig zaklatottan.
– Az a mosoly ezer nyulat megért – mondtam, majd felemeltem tenyeremet. Ő belecsapott, mint mindig, ha valami jól sikerül s elindultunk hazafelé.