Anyuka ment elől karjait kitárva ölelte magához régen,- a menekülés óta- nem látott édesanyját, majd édesapját, és testvérét.
Libasorban a gyerekek. Mindenki, mindenkit megölelgetett
Elsőre volt nagy öröm, csókolózás,” hogy utaztatok?”
Könnyű kis ebéd., majd a gyerekek körülnéztek az udvarban, addig a szülők aggódva figyelték, hogyan lesz., ki hol fog aludni.? Sok, sok kérdés, amit az idővel majd megoldanak.
Hát megtörtént otthonról haza jöttek! Hálát adtak a JÓ Istennek, hogy fedél van a fejük fölött, mert nagytata a Vasúttól kapta ezt a kitelepített svábok kis házát ahová költözhettek.
A szobában a szülők, alszanak, tervezgették…
Hideg van már így ősz tájban, a befűtés próbát, gyors oltás követte, mert a füst nem a kéményben, de a vaskályha minden résén a szobába ömlött.
A konyhában két magas lábakon álló ágy, egy heverő, most fejtől, lábtól aludtak benne, mindenki összekucorodott és örültek, hogy meleg van., senkinek nem jutott eszébe nyújtózkodni.
Magyarországon vagyunk sóhajtották a szülők., és imára kulcsolták kezüket. Könnyeiket senki se látta, csak egymás arcáról féltő szeretettel törölték föl.
.Leggyakrabban elhangzó mondat Mi lesz? Hol kezdjük.?
.Megmentett ingóságaikat a magyar, – román határnál az orosz katonák lekapcsolták és mindenük odaveszett. Csak a négy gyermekkel, egy száll ruhában, érkeztek. Pedig ígéretet kaptak mindent, elhozhatnak, csak induljanak. Jóakaróik figyelmeztették őket, meneküljenek, míg nem késő! És tessék! Itt vannak, de minden nélkül, csak mi rajtuk volt, szegényen.
Legelőször, legyen úgy ágyunk, hogy tudjunk kinyújtózkodni, szólt apuka.
Tatával hozzá is fogtak fából összeszögeltek 3 db priccset, amibe szalmazsák került, ezeket napközben az ágyak alá tolták.
Apuka kora reggelenként elindult a városba., a menekült ügynél állt sorba órákon át .Ígéretet se kapott, mert amikor megtudták, hogy kereskedő volt,:” úgy! Szóval burzsuj? Jöjjön vissza holnap!” Ez így ment heteken, hónapokon át.
Egy reggel a hiába való sorba állás után, lesétált a Duna part felé a Körúton, nem nézett, nem látott, súlyos gondolataiba mélyedt.
Jól öltözött úr jött vele szembe, egy kereskedőt ismert fel benne, leemeli a kalapját”: Ni, csak! Üdvözlöm D.ÚR?!”
Tudja-e éppen a minap emlegettük, hogy az utoljára rendelt, kifizetett só szállítmányát nem teljesítettük. Uram csak a háború miatt!” Természetesen azonnal rendelkezésére áll., azonnal leszállítjuk a megadott címre.
Apuka nem akart hinni fülének, ilyen nincs. Az élet ismétli önmagát?!
Látod, látod, – mondja Irén -: mindig mondtam a jó Isten velünk, van. Milyen is a sors?! Megint megsegített az ÚR? Imám meghallgatásra talált: azonnali segítség!
A sót abban az időben úgy szállították, mint nyáron a jeget,. Hosszú szögletes rúdban. Letörtek belőle egy-egy darabot, és már volt is minden cserébe, még cukor, és bab is.
„Ilyen nehéz időkben ez a só aranyat ér!” Mondogatta nagymama, és neki mindig igaza volt.
Igen, anyuka imája már akkor is meghallgatásra talált, amikor a hazafelé tartottunk a menekülésből megérkeztünk Máramaros- Szigetre.
Hiába reméltük se lakás, se élelem. Édesapa sem tért még vissza háborúból. Nagy csalódás érte, tudomásul kellet vennie semmink, sincs
.Mit tegyen?! Sziget fő terét körbejárta, már nem is tudja hányadszor, gondolatai tologatva, és várandósságát maga előtt.
A tér közepén, padokon a városba betért oláh, bocskoros parasztok, pihentek, várakoztak nagy ráérősen, ki-mire.
. Épp a fűszerüzlet előtt ment el, összefutott a nyála, a kiáramló illatokra. Gondolta lesz, ami lesz, bemegy,- de előbb szemügyre vette a cégtáblát.
Ez R. üzlete, a zsidó kereskedőé, olvasta el, és ismerősnek tűnt a név. Nagyot gondolt, kér hitelbe valamicskét, legyen, mit adjon enni a gyermekeknek. Bátorságot vett magán és benyitott.
„Jó napot kívánok,” köszönt hangosan, kellemes hangon.
Az üzletvezető felkapta fejét és meglepetten ismerte fel a szép kreolbőrű fekete hajú, sötét szemű hölgyet:„Kezét csókolom D.né nagyságos asszony! Mit parancsol? Gyorsan folytatta is: Éppen a minap beszélgettünk az én Sárámmal mi is történhetett, hogy nem jelentkeztek, pedig hittársaim mondták visszatértek. Aggódtunk a jótevőnkért, és családjáért, Ellenőriztük a főkönyvünket és tapasztaltuk, hogy bizony az utolsó szállításokat nem egyenlítettük ki. A háború! Ugye a háború…- magyarázta, mély levegőt véve.
Beinvitálta anyukát az irodába. Hellyel kínálta.: Nagyságos asszony megengedi, akkor én most leszámolom önnek azt a tartozást, Már számolta is a nagy köteg pénzt az asztalra….
De nagyságos asszony?! Vette észre a kereskedő, hogy rosszul van anyuka. Mi történt?! Sára hozzon egy pohár vizet a nagyságos asszonynak! Úgy, úgy igya csak szépen, lassan, és most meséljen mi történt magukkal?
Híre ment az elhurcolásunkkor, hogy ennivalót küldött be kisfiával a borsai lágerbe, és kiszolgálta a zsidókat az üzletükben. Falhoz akarták állítani a nyilasok, épp jókor ért haza az ura, hogy megmenekítse,. a falu kiürítése után mi történt? .Merre menekültek.?
És anyuka, akadozó szavakkal, kékes karikás szemekkel nagyokat nyelve a jó kis füstölt libacomb illatát, elmesélte a menekülést.
A kereskedő bólogatva hallgatta, majd meghívták egy kis üzleti ebédre.
Ebéd után azonnal elkísérte R.úr a zsidók Egyletébe.. Ott elmesélte a kereskedő, hogy ki is ez az asszony.
Utalnának ki egy olyan zsidó házat, aminek a tulajdonosa már biztosan nem tér vissza a deportálásból. Így is lett.
Felajánlották még a házhoz tartozó kis élelmiszerboltot, és hitelbe adott árukészletet. „Nagyságos asszony, csak dolgozzon, majd ha egyenesbe jön, mindent, elszámolunk. Tegyen mindennel saját belátása szerint, sajátjaként.” Mondták.
Milyen hasonlatosság 1944 –és 2 évvel később most ugyanaz az égi segítség. Csodaszámba ment, ez a tisztesség!A sors ismétli magát? Szinte hihetetlen!
Így lett miből egyen a család, mert már nagyon szégyellték, hogy a nagyszülők etetik őket.
Anyuka belefáradt a „semmittevésbe”! Elege lett, hogy csak az ígérgetéseket kapta apánk, munka helyett, hiába a négy gyermek. Már újra a nincstelenséggel küzdöttek. Egy reggel bement a Munkaügyis fő elvtárshoz Veres Péter titkárságára, vitte magával gyermekeit is, akiket, lent a portán leültetettek.
A titkárnő kérésére, csak annyit volt hajlandó mondani személyes ügyben keresi a minisztert. Olyan meglepetést keltett magabiztos fellépésével,hogy sorra megnyilltak az ajtók előtte. A miniszter mindjárt fogadta is a határozott szépasszonyt.
Hellyel kínálta és megkérdezte milyen ügyben, keresi őt? Anyukámból kitört az elkeseredés:. Miniszter Úr! A férjem több mint egy éve nem kap munkát! 4 gyermekünk van, most már nem bírom tovább! Ha nem segít, itt várakozó gyermekeimmel innen a Dunához megyek és egyenként dobom őket a folyóba, majd magam is utánuk ugrom!
Csendesen, csendesen gyermekem! Nyugtatta az idős elvtárs. Becsöngette a titkárnőt, hozzák fel a gyermekeket, és hozasson reggelit, addig utána nézek, mit tehetnék, szólt.
Megkérdezte még, mihez ért a férje?
Szakképzett kereskedő, polgári, 4 nyelven beszél! Szinte kiáltotta édesanyám.
Nyúlt a telefonért, pár pillanat múlva felírta a munkahely címét, ahol apuka már másnap munkába jelentkezhetett.
Volt otthon nagy öröm, igaz csak raktári segédmunkásnak vették fel apámat, de biztosított volt a fizetése, és az üzletigazgató jóérzésű ember volt, a szalámi végeket, a maradékokat hazavihették a nagycsaládosok. Annyi selyemcukorkát hozhatott haza, ami a papírzsákba ragadt, és törmelékes volt, hogy bőven elegendő volt nekünk, gyerekeknek. Pár hét múlva ellenőrzés volt a nagy élelmiszerüzletben egyenesen a minisztériumból. Hívatták az áruház igazgatót. Az ijedten jött be a raktárba, azt gondolta volna, ott aztán hiba nem lehet.
Azt kérdi az ellenőr: Ki takarít, rakta rendbe a raktárakat? Ijedten válaszolja a vezető. Hát az a D. nevű ember, akit a miniszter elvtárs helyezett ide. Fiam jöjjön csak ide! Szólította meg apukát. Mi a végzettsége, hol tanulta a kereskedelmet?! Ő elmondta, és már izgult, hogy valaki másnak kel az állása.
Na mától fogva maga vezeti a csemege osztályt, a fizetését duplájára emeljék, adta ki az utasítást.
Már beérkeztek, hazájukból,- haza érkeztek.