Hét krajcár

A kisfiút elvitte, az ex-férj hétvégi láthatásra, így volt ez már három hosszú éve. A szombati és vasárnapi napok, valamint az ünnepek nagy részét együtt töltötték vidáman, nagy egyetértésben. Igazi békesség mégsem volt. A gyermek egyre rosszabbul tűrte ezt az életformát, az ide-oda huzigálást, s az ezzel járó vitákat, hogy apja csak vendég a házban.
– Most nem mehet veled, mert beteg. Vagy máskor: későn hoztad haza, legközelebb nem viheted el. Mi történt a ruhájával? Egyáltalán evett rendesen ez a gyerek, vagy csak a Tv előtt ültetek egész nap csipszet, édességet majszolva? Nem tudsz rá vigyázni? Már megint tiszta horzsolás, karmolászás az egész karja, lába, stb.
Ment mindig a morgás, és ez mindenkit felzaklatott, de valahogy nem tudtak rajta változtatni hiába szenvedtek tőle. Nagyon hiányzott a gyermeknek az apa. Minden alkalommal boldogan ment vele, és kész cirkusz volt a hazatérés. Az volt a vágya, hogy nála éljen, és az anya legyen az, aki látogatja őt. Szerencsére, a lány más volt, nem ragaszkodott annyira az apjához, inkább anya-párti volt. Két nő – jobban megértették egymást. Marci, nyolcadik életévébe lépett, bár még nem volt határozott elképzelése mit is akar valójában, de szíve mélyén érezte így, neki nem elég jó. Nem lehetett figyelmen kívül hagyni a fiú kimondatlan kívánságát, annyira érződött, hogy itt, velük nem igazán boldog. Az ugyan Marcit is elgondolkoztatta, hogy akkor a nővérével is – akit nagyon szeretett – ritkábban fog találkozni, de még ez sem tarthatta vissza. Mikor az asszony, fájó szívvel rákérdezett: mit szeretne? Menni, menni! El innen, ebből a rossz szagú szegénységből, csak ez járt a kis fejében. Tudta, hogy Ágit, az iskolában minden nap láthatja, beszélhet vele, és ez megnyugtatta. A kocka el lett vetve. Otthon, sok mindent nélkülöznie kellet, nem kaphatott márkás cuccokat, a kaja is legtöbbször pocsék, sőt kevés volt. Még számítógéppel sem játszhatott, mivel nem volt. Nem telt rá nekik. Nagy csábításnak tűnt, hogy mindezek, a számára fontos, erősen hiányolt dolgok, a jól kereső apjánál rendelkezésére álltak. Az asszony végül beadta a derekát, ha a fia ettől vidámabb, kiegyensúlyozottabb lesz. Ő nem állhat az útjába, de titokban a szíve majd megszakadt érte. Úgy érezte, örökre elveszíti. A lánytestvér, Ági is sírt, mint a záporeső, el sem tudta képzelni, milyen lesz ezen túl, az élet öccse nélkül. Amíg, az otthon élt sokat civakodtak, de sosem volt komoly harag közöttük. Jó testvérek voltak. A fiú azonban más volt, mint ők. Nehezebben tűrte a nélkülözést. Talán, mint általában a sok évvel fiatalabb testvért, őt is elkényeztették szülei, s az idő múlásával elégedetlensége is nőtt Végül, egy szép nap Misi átköltözött apukájához.
Így, anya és lánya, kettecskén maradtak, és lassan ezt is megszokták. A nő-páros: Anna és Ági mindig mindent megbeszéltek, megosztották a házimunkát. Sok időt töltöttek együtt, mint két jó barátnő. Pénzük persze nem lett több, és továbbra is nélkülöztek, szűkölködtek. Szerencsére a kislány nagyon megértő volt, sosem panaszkodott. Ritka ez, a mai „tizenévesek” között. Osztálytársai közül, sokan csúfolták, hogy milyen régi módi, kopott ruhákba jár, uzsonnája is csak zsírral megkent – néha több napos – kenyér volt,- anyukája megszórta egy kis piros paprikával, hogy jobb ízű legyen – de nem törődött velük. Szúrós szemmel, lekicsinylően végig mérte a gúnyolódókat, és faképnél hagyta őket, de belül azért fájt, nagyon is! Azok meg lassan rájöttek nincs értelme piszkálódni, mert lepereg a lányról, legalább is kifelé azt mutatta. Egy idő után, lassan ellenségekből barátokká váltak, igazi kebel barátokká, akiket a gondok összekovácsoltak. Ez a fordulat akkor következett be, amikor jobban megismerték. Addig nem is sejtették, milyen nehéz körülmények között él a társuk. Akkor viszont nagyon elszégyellték magukat, és bocsánatot kértek, legalábbis a jobb érzésűek, némelyikük csak simán eloldalgott,s irigyen figyelte távolról az eseményeket. Ági nem volt haragtartó, így aztán több lánnyal is sikerült összemelegednie. Ezek után gyakran játszottak, és tanultak együtt, megosztották titkaikat. Így sokkal könnyebb volt elviselnie, hogy sok – a másoknak természetes – minden napi használati tárgyakról, különböző foglalkozásokról,és kikapcsolódást jelentő szórakozásról le kellett mondania. Tudta, anyukája szinte a lehetetlent is elköveti, hogy szebb, könnyebb legyen az életük, de hiába, csak ennyire tellett. Az egyetértés, és a mély szeretetből fakadó vidámság uralta napjaikat. Gyorsan telt az idő, de a kistesóját, továbbra is nagyon hiányolta. Amióta Marcika elkerült otthonról, az apa nem küldött tartásdíjat, mondva: egy-egy gyermek van mindkettőjüknél, tehát nem jár semmi plusz a másiknak. Nagyon büszke volt, hogy ilyen éles látású, és nem hagyja magát „megrövidíteni”. Arra, egyáltalán nem gondolt, hogy a volt neje sokkal kevesebbet keres nála. Ráadásul, legtöbbször egy nagylánynak – Ági már 13. életévét taposta – jóval több minden kell, és drágább a ruházkodása, az iskolába járatása. A nőknek, különben is sok egyébre van szükségük, amire egy kisfiúnak egyáltalán nem. A napi gondok ellenére, egész vidáman, elégedetten, békességben éltek. Ha valamelyikük olykor mégis búnak eresztette a fejét, a másik kedves mosolyával, szerető ölelésével megvigasztalta. Az anya nem akart pereskedni, félt a herce-hurcától, meg attól is tartott, hogy a fia még jobban eltávolodik tőle és igazából, rávaló sem volt „etetni”a pénzéhes ügyvédeket. Azt nem vette volna a lelkére, hogy rossz színbe tüntesse fel a férfit. Úgy gondolta, egyik gyerekével sem teheti meg, hogy apjukat lejáratja előttük, bármennyire is megérdemelné. Így aztán maradt minden a régiben, és egyre nehezebben, szinte csak napról-napra éltek. Sok, elkeserítően szegény család története látott már napvilágot, de: A hétkrajcár című, Móricz Zsigmond által írt, megrázó novella, állt legközelebb a szívéhez. Sokszor átolvasta, még felnőtt korában is. A két csemetéje szintén betéve tudta, annyiszor elmesélte nekik. Nagyon együtt érzett a szereplőkkel. Azt a lelkierőt szerette volna magáénak tudni, amilyen az elbeszélésben, az anyának volt. Csodálta, és közben, magában elítélte – néha fennhangon – és igen csúnyán szidta, azt a kíméletlen világot, amelyik így bánik dolgos, becsületes munkásemberekkel. Arra azonban álmában sem gondolt, hogy ők is kerülhetnek hasonló helyzetbe. Pedig ez történt. Egy reggel arra ébredtek, nem jut se kenyér, se tej az asztalra, de még pár szem krumpli sem volt otthon, amit megsüthettek volna. Kevés cukor árválkodott a kicsinyke spájz polcán, egy gyűrött, kissé piszkos zacskóban, egyéb semmi. Pedig a hajában sült krumpli nagyon finom étek, még vaj nélkül is. Ezt minden szegény ember tudja.
– Ez, így nem lesz jó! Mégsem járhat a kislány éhesen iskolába.
Ő konyhán dolgozott, mindenesként, és ott jól lakhatott. Napokon át kibírta, ha otthon nem volt mit enni. Próbálta kimenteni az élelmet, hogy hazavigye Ágikának, de azt nem engedték. Bosszankodott is eleget miatta.
– Nem mindegy nekik, ki eszi meg? Ha már úgyis neki szánták, mit törődnek vele, kinek adja?
Ám nem volt mit tenni. Azt nem merte megkockáztatni, hogy esetleg kirúgják.
– Nem esek kétségbe! Nem esek kétségbe!-
Hajtogatta magában. Mindig van kiút! Jobban szét kell néznem a lakásban, – gondolta – valahol csak lapul néhány huncut pénzdarab a ruhák zsebében, vagy a szekrény-fiókok mélyén. Néha csak úgy bedobta a visszajáró aprót egy üres szilkébe – még nagyanyjától tanulta, s arra számított, most majd ez a kis tartalék kisegíti. Az nem lehet, hogy teljesen kiürült a kassza! Az igazi tragédia lenne. Fizetést, csak négy nap múlva kap, addig is élni kell valamiből! Milyen jó lett volna most az a gyerektartás, amit, annak idején nem harcolt ki, ezzel is kímélve a gyerekek érzékeny lelkét. Sokszor nem tudja az ember, mikor tesz rosszat azzal, hogy elnéző. Ezért, tartják úgy, hogy a pokolba vezető út is a jóakarat kockáival van kirakva.
– Csak fel ne ébredjen a gyerek, amíg itt keresgélek – gondolta szorongva.
Elég, ha ő aggódik, és úgyis megtalálja az elbújt pénzecskét.
– Nem lesz baj! Biztatgatta magát.
A szilke mélyén mindössze két árva tízes leledzett.
– Ó! Ez is több mint semmi, két kifli már majdnem futja belőle – Lelkendezett.
A bukszáját is újra kiforgatta, annak egyik sarkából, egy apró, tízes pénzérme került elő. Ho, ho, ho! Nevet fel.
– Megvan a kiflicskék ára, persze csak tegnapi, szikkadtra telik ebből, de az is nagyon jó. Majd ő megkeni finom, kicsit cukros vízzel, s attól megpuhul, olyan lesz, mint a friss. Na ugye megmondtam? Akad itt még több is!
Újra lázas keresésbe merül. Egymás után forgatja ki a hevenyészve összetákolt fogason függő, ócska kabátokat, szvettereket, és lám! Az egyik gyűrött zsebben, egy gyönyörű „zöldhasú” bankó mosolyog rá. Mit mosolyog? Nevet, kacag, s vele az anya is, bár közben könnyei potyognak.
.- Csak még pár forint! Uram! Hallgasd meg kérésem, még legalább fél liter tejecskére való kellene! Száz miatyánkot is elmondok érette, és ígérem ezen túl templomba is, rendszeresen eljárok – legalábbis a vasárnapi misére – csak segíts!
Hol van ilyenkor az Úr? Hová vetheti – a hívők által sokat emlegetett – jóságos tekintetét, ha nem egy ilyen szerencsétlen, kétségbeesett személyre? Csak meghallja tán a segélykérő szót! Körbe néz, s az ócska, már használaton kívüli varrógépen áll meg riadt tekintete.
– Ó! Igen. Abban a kis, lommal teli fiókban lennie kell! Biztos vagyok benne, hogy több is lesz benne!
Remegő kezekkel kiborítja tartalmát, s aranyként cseng-bong, a kopott, repedezett konyhakövön, az elguruló fém ötös, és kíséretében, még egy áldott húszas is. Fülének mennyei zene.
– Ez már igen!
Tovább matat, de nem kerül elő több pénz.
– Jó, jó, legfeljebb csak 3 dl tejet veszek kimérve, ha egy kis vízzel felhígítom, kétszerre is elég lesz Ágikámnak, de ahhoz is hiányzik még egy húszas.
Már nem igazán van hely, ahova be nem kukkantott volna. A kicsiny lakás, különben is mindössze két helyiségből áll, azaz a csöpp kamrával együtt háromból. A konyhán kívül egy parányi szoba, ahol épp a lánygyermek alussza édes álmát. Ő, a tűzhely melletti ócska, roskatag pamlagon szokott pihenni, aludni. Nyikorog, meg az elszabadult rugók is nyomják, szúrják, soványka, kiálló bordáit, de jobb, mint a földön, de még mennyivel jobb! Tudja, mert volt benne része lány korában, még az apai házban. Bezzeg amíg egy család voltak, az más volt. Elmúlt, nincs értelme visszasírni. A kétszobás lakást még akkor le kellett cserélni, mikor Marcika az apjához költözött. Bizony, az már nem ma volt. Tanácstalanul topog, szeme egyre riadtabb, s az arcára, mint égő lázrózsa ül ki az igyekezet pírja. Mintha szédelegne is, de egyre jobban.
– Jaj! Ez az éles fájdalom a fejében, és a bal válla, elnehezült karja körül!
Nem figyel rá, annál jobban siet, nem hagyja abba a keresést. Végül, a rajta lévő, pettyes ruha zsebéből kerül elő a hiányzó pénzdarab.
– Jaj de buta vagyok, hogy ez eszembe sem jutott!
Marcikának tartogatta, ha látogatni mennek. Persze még hiányzott belőle egy kevéske, hogy a kisfiú kedvenc csokiját megvehesse rajta, de most még ennél is fontosabb célt szolgált… volna!
Megfogja, de remegő kezeiből kiesik a pénz, és hiába kap utána, az csak gurul, gurul, a kopott kövezeten, és végül eltűnik, mint egy csalóka látomás, vagy álomkép. Nehézkesen térdre ereszkedve keresi, de könnyektől elhomályosult szemmel nem látja, sőt már nem is érzi, azt sem, hogy mindene fáj, mintha késsel hasogatnák. Elsötétül előtte a világ, mikor zsibbadt feje a kemény, hideg kőre koppan. Jó nagyot, de már nem számít. Akkorra, az a kis, hős szív is felmondja a szolgálatot, és örök nyugalomra tér. Soha többé nem dobban senkiért, és semmiért. A felkelő nap benéz a pici ablakon, aranyló fénybe vonja a csöppnyi, felforgatott holmiktól rendetlen, mégis olyan otthonos konyhát. Hivalkodóan, meleg, sárga sugárba öltözteti a mozdulatlan testet, ami mellett, közvetlenül a cipője alól, megvillan a gyilkos pénzdarab.
Odabent a lány még békésen az igazak álmát alussza.
Nem tudja, hogy a lassan eluralkodó hajnal, szomorú árvaságot hozott rá.

Eger, 2013-07-29

“Hét krajcár” bejegyzéshez 10 hozzászólás

  1. Szerintem a címnél fel kellene tüntetni hogy: parafrázis – legalábbis én így szoktam. Szerintem jól átültetted a mai világba a történetet.

  2. ,Kedves Lambrozett, és egyben Sheldon!
    Már nem az elsők vagytok, akiknek megírom, hogy ez bizony Móricz Zs. adaptáció, de annyira mások a szereplők, a történések helye, ideje, módja, hogy nem mertem az elbeszélés mellé odaírni. Talán, mégis azt kellett volna.
    A másik, hogy el sem tudtam képzelni, hogy valaki, a mi szerzőtársaink közül nem ismeri Móricz Zsigmondot, és az ő megható, szívhez szóló novelláit. Lehet, hogy naivság volt részemről, de én a "nagy magyarokon": Móra, Móricz, Jókai, Petőfi, Ady, Arany, Gárdonyi Géza művein nőttem fel. Ma nem olvassák a fiatalok, nem tanítanák őket az iskolákban? Ez, bizony szomorú, és nagy hiba. Elnézést kérek az illetéktelen vélemény-mondásért, de így érzem.
    A hibákról, csak annyit…hogy bizony hiába olvassa át többször is az ember, van amelyik felett elsiklik, (hamarabb fárad, ellanyhul a figyelme) pláne már az én koromban ez egyre jellemzőbb…sajnos! Nekem például a kezem is elég buta, (több műtétet végeztek rajta, és az idegek nem igazán "éledtek" meg, a fájdalom annál inkább) így elég gyakran melléütök, máskor lecsúszik az ujjam a billentyűkről, vagy nagyon megnyomom, ill. nem ütöm le eléggé, és már kész is a hiba. Mivel a billentyűzetet nézem, észre sem veszem a bakit. Tudom, ez nem ment fel . Csak valamikor az volt a "módi", hogy a kiadók is "átfésülték" az írásokat helyesírás szempontjából, így nem igazán jelenhettek meg hibásan. Persze, tudom erre a HM-nek nincs elég embere, lehetősége, ezért maradjunk annyiban: minden igyekezet mellett hibázhatunk, hisz emberek vagyunk. A jövőben igyekszem jobban odafigyelni. Mást nem tehetek.
    Tisztelettel és szeretettel V.V.Rózsa 😐

  3. Hiába néz kevés a pénz kenyéren méz az égben élsz…:(

  4. Drága Rózsa!
    Remélem szólhatok pár szót. 🙂 Ugye nem fogsz megorrolni rám? Nekem a cím elolvasása után fura gondolatok kavarogtak a fejemben. Ezzel a címmel Móricz Zsigmond műve van kristálytisztán előttem, s…miután mégis meggyőztem magam az elolvasásáról… a tartalom is hasonlatos ahhoz. Szerintem más címen kellett volna "tálalnod", jelezve, hogy mi alapján készült. Valóban nem mindenki ismerheti AZT a művet, hisz nincs már rálátásom a mostani iskolai kötelezőkre vagy ajánlottakra. 🙂
    A helyesírási odafigyelésről: persze, hogy hibázhatunk, elüthetünk, ez természetes. De…miután letisztáztuk, akkor ildomos lenne átnézni többször is, hogy hol vétettünk. Ha az ember közszemlére teszi a produktumát, akkor (én úgy vélem)…ez a minimum. 🙂 Bocsáss meg, ha olyat mondtam, amivel nem értesz egyet, de nekem ez a véleményem. Szeretettel voltam. Éva

  5. Drága Sheldon!
    Kiemelhetted volna mindet, legalább könnyebben javítanám. Ez, nem olyan hiba, ami a helyesírás nem tudásából fakad, csupán figyelmetlenség, vagy az ujjam nem nyomta le elég erősen a billentyűt, és így elmaradt a betű duplázása. Mindegy, felesleges magyarázkodni. Nekem csak az a furcsa, hogy Ti, akik megjelentetitek az írásműveket, ilyen szempontból egyáltalán nem ellenőrzitek, hisz még az is tévedhet, elütheti a szót, aki jó helyes-író. Az időbeli kifogásod nem teljesen fekszik, hisz direkt kezdtem a múltban történtekkel az egészet, aztán elérkeztem oda, ami már a mában játszódik le. Lehet, hogy itt-ott kicsit bekevertem, ezért elnézést kérek. Persze, ha jobban belegondolok, a hibák javítására, idő nem lenne, s talán valójában nem is tisztetek.
    Azért köszönöm véleményezésed, és igyekszem tanulni belőle.
    Üdv.V.V.Rózsa:(

  6. Kedves Hajnalka!
    Köszönöm, hogy felhívtad figyelmem a hibára. Újra olvasva azt a részt, nekem is feltűnt, és furcsa volt, hogy eddig nem vettem észre. Majd javítom az alapkidolgozáson, és javíttatom adminnal is. Köszönöm azt is, hogy olvastál. V.V.Rózsa

  7. Kedves V.V. Rózsa!

    Ne légy türelmetlen. Még csak 11-e van! Megrázóan szép az írásod. Ezért is tudom, hogy lesz itt hozzászóló!. Én is olvastam már az írásod. Akkor arra volt csak időm. Én is valami ilyesmit tapasztalok a környezetemben amiről Ferenc beszélt. Nincsenek filléres gondok, mert mint olyan, a fillér sem létezik. Legalábbis itt a "falun". De van csere-kereskedelem. Én adok tojást, te adsz karfiolt, duplán aminek az egyik felét tovább adom kis uborkáért mert az enyém még nem érik…stb. Igaz mi is, illetve én is tudom mire megy el a pénzem, de mégse éhezünk. Kicsit jobban ügyeskedünk a konyhában, a varrógépnél és kikerül ez is meg az is. Persze tudom én, hogy semmit azt nem lehet elcserélni semmire se. Nem mondom, hogy örömmel olvastam a történeted, de tetszett a kidolgozás, a téma választás és egész az elejétől a végéig izgatottam vártam a végkifejletet.

    Szeretettel: Jártó Róza

  8. Ferenc kedves!
    Ez a novella, Móricz Zsigmond azonos című elbeszélése nyomán készült, mintegy adaptációként. Változtatni – szebbé tenni a végét – ezért nem is lehet, de nem is akartam. Különben, meg nem csak az öregek halnak meg, se ma, se régebben, se holnap.
    Hogy neked nincsenek filléres gondjaid, annak örülhetsz, mert abból fakad (elvesztett egészség, megromlott, szétbomló házasság, magány, depresszió, öngyilkosság)…és még rengeteg minden, sorolhatnám vég nélkül. Nem a pénz hiánya teszi ezt, hanem annak következményei. Pl: munkanélküliség, hajléktalanság, fullasztó magány. Aki, nem élte még ezt át, nem tudhatja, és csak a felszínen dúló gondokat észleli, a nagyon nagyokat, s azt tartja igazi problémának, de a nagy is sok "kicsiből" tevődik össze. Nem szeretnék erről vitát nyitni, annál inkább sem, mert ha más megközelítésből is, de mind a ketten ugyanazt mondjuk. Köszönöm, hogy olvastál.
    V.V.Rózsa 🙁

  9. Kedves fikarcc!
    Biztos nagyon fiatal vagy, azért nem ismered ezt, a világirodalmi remeknek elismert (valamikor tanították is irodalomórákon) novellát, amely Móricz Zsigmond tollából került ki. Ez mindig foglalkoztatott engem, és "adaptációként" próbáltam megbirkózni vele. Nem állítom, hogy nagyon jó, de az mindenképp segített, hogy kiírtam magamból…mert bizony ez az élet, és nem csak a múltbéli, hanem a mostani is. Szomorú, de igaz. Sajnos, egyre több mai családnál fordulnak elő filléres (krajcáros) problémák, amik tragédiákhoz vezethetnek, pl: hajléktalanság, éhezés, koldulás, rokkanttá válás… s mindezt, a munkanélküliség válthatja ki, meg az hogy nem igyekeznek megelőzni a betegségeket, s idő előtt "lerobbanunk", használhatatlanokká válunk. Hisz nincs mindenkinek segítője, "amerikás nagybácsija", sem gazdag szülők, nagyszülők. Kívánom, ne ismerd meg soha! de tiszteld, értsd meg a sors kárvallottait, akiket nem mindig saját hibájuk: lustaságuk, élhetetlenségük, vagy összeférhetetlenségük juttat oda, ahova kerülnek: a társadalom peremére. Tapasztalatból írom, és ha megszíveled köszönettel tartozom. Javaslom, olvasd Móriczot, és Móra Ferencet. Gazdagabb lesz a lelkivilágod, és jobban meg fogod tudni becsülni életed és -talán – segíteni a rászorulókét.(?)
    Szeretettel V.V.Rózsa |)

  10. Talán furcsa, rendbontó, ha én magam szólok hozzá a saját írásomhoz. Hogy miért teszem? Mert nem értem, és ezért bántónak is találom, hogy közel 40-szeri megnyitásnál (lehet, hogy elolvasás nem történt) egyetlen ember sem vette a fáradtságot, hogy véleményezzen. Abból lehetne tanulni, ötletet meríteni, ki mit lát jónak, illetve min lehetne változtatni, hogy még jobb, ütősebb legyen a novella…mert én úgy gondolom, nem rossz ez a történet. Évekig készültem rá, hogy megírjam, mert érzéseim – az életünk alakulásával egyetemben – mindig felszínre hozták, és aktuálissá tették, az ugyan nem túl vidám, vagy szórakoztató, de életből merített szomorú témát. Tudom, nem mindenkinek van erre ideje sokszor kedve, vagy ereje (itt nem csak az én írásaimra gondolok) hogy ezeket böngéssze nap mint nap … és ennyi! Pedig a szavazás is így lehetne igazságosabb.
    Nem lehet senkit véleménye megírására kényszeríteni, buzdítana, ha ő maga nem akarja, nem látja szükségét.
    Köszönöm, hogy olvastatok, és ha szavaim nyomán csak egy "kritikussal" is több lesz ezen az oldalon, már megérte.
    Szeretettel V.V.Rózsa:(

Szólj hozzá!