Tappancs

„Debreczeni Tappancs”. Ezt írta be az első oltási könyvbe az állatorvos, még 2000 májusában, amikor először vittük a kötelező oltásra a kutyánkat. Az orvosnak a szeme se rebbent, mikor ezt az adatot így diktálta be az akkor tizenegy éves fiam.
Pár hónappal előtte került hozzánk a kutya. Mikor meghallottuk a vinnyogását a kapunk előtt, avval a szándékkal mentünk ki, hogy elzavarjuk.
Pár nappal előtte néztünk meg az ismerősünk vemhes német juhász kutyáját és abból az alomból akartuk a mi kis házunk őrzését rábízni egy kutyusra. Ez az elhatározásunk addig tartott, amíg megláttuk Tappancsot.
Egy csodaszép, fekete-fehér vakarcs nézett ránk esdeklően. A fiam igazán szófogadó gyermek volt mindig. Most mégis valami tűz villant meg a szemében. Lehajolt a kutyusért és behozta a lakásba.
A szobában a konvektor előtt az alig két éves Cirmi cicánk élvezkedett’. Mikor ez a kis szőrmók’ meglátta, odarohant hozzá, szinte eszelősen bújva a cicához. Nem is csoda, hogy anyjának nézte, hisz Cirmi pont olyan fekete-fehér foltos volt, mint ő. Cirmi felborzolva a szőrét hatalmas pofonokkal állította meg ezt a kis szerencsétlent. Az meg lefeküdve a cica előtt, az első mancsait a fejére téve keserves sírásba kezdet.
Épp közbe akartunk lépni, amikor meglepő dolog történt. Cirmi odament Tappancshoz és átölelve, mosdatni kezdte. Mint egy cicamama az ő kis cicuskáját. Kissé meghökkentő volt a látvány, mert az alig pár hetes kutyus nagyobb volt, mint a kifejlett Cirmi. Ez a kis butus meg boldogan bújt az ő mostohaanyukájához.
Mondanom se kell, innentől elválaszthatatlan lett a két állatunk. Tappancs mindig tudta és el is fogadta, hogy a mama’ kérése parancs, bármekkorára is nőt időközben. Ha Cirmi azt akarta, hogy ő egyen először a kutyatálból, akkor Tappancs félre állt és türelmesen megvárta, hogy az ő mamája jóllakjon. Én és a fiam sosem szóltunk közbe, ha láttuk, hogy Cirmi épp „szívatja” Tappancsot. Mert ilyen is volt.
Ennek a szép és jó kutyának három „Isten” létezett. Cirmi, a fiam és én. Egy járókelő még fényképet is készített, amikor a cica a kutya óljában élvezkedett’, mancsait és fejét kinyújtva a bejáraton, miközben ez a nagy mamlasz kutya előtte feküdt a földön.
Persze, csak azért, mert Cirmi mama ennyire élvezte a kutya szeretetét, még nem azt jelentette, hogy ez érvényes volt a föld többi macskájára is. Hihetetlenül haragudott Cirmin kívül minden macskára. Nemhogy az udvarba, még a környékünkre se nagyon mertek jönni a cicák. Ahogy minden élet, egyszer csak Cirmi élete is véget ért. Több mint tizennégy évet volt közöttünk.
Tappancs még sokáig kereste a mamáját. Mi is azt gondoltuk, ha egyáltalán gondoltunk erre, mi hárman, Tappancs, én és a fiam örökre együtt maradunk.
Mint minden élőlény, a kutyák is megöregszenek
Két napja vettük észre, hogy valami nem stimmel a kutya körül. Miután megugatva végig üldözött egy kerékpárost, a kerítés mellett egyszerűen összeesett.
Kihívtuk az állatorvost. Mikor megmutattuk azt az oltási könyvet, ami 2000. május-i dátummal volt ellátva, az orvos csak csóválta a fejét.
– Nagyon öreg ám a Tappancs. Elaltassam – kérdezte.
– Miért is? Mert öreg – néztem rá felháborodottan.
– Nem, dehogy, csak épp nincs orvos, aki talpra állítaná a kutyát.
Végigtapogatta a csontjait, de a mi kis társunk nem reagált, illetve hagyta. Ami azt mutatta, hogy nincsenek fájdalmai.
– Ha így van, hogy nem szenved, akkor éljen. Én itt leszek mellette, amíg kell – szóltam.
Kaptam egy névjegykártyát a telefonszámmal, fizettem és evvel el is ment az orvos. Én meg puha pokrócot tettem a kutya vackába, ami az előszobában volt. A kutya lassan, dülöngélve, odament és lefeküdt ahol eddig csak kánikulában vagy téli hideg éjszakákon volt szabad aludnia.
Már a fejét sem emeli fel. Ha szólok hozzá, a pillája még meg-megrezdül.
Még most, amíg talán meghallja, akarom elmondani neki, hogy első pillanattól, hogy rátaláltunk ő családtag volt nálunk, hogy nélküle a mi családunk nem az lenne, ami lett.