Úton: Hatodik történet: Útfélen

Úton – útfélen
A peremkerület keskeny, zegzugos utcái között kanyargó hajnali buszra mindig sokan várakoztak. Sofőrje nem volt már fiatal, hosszú évek tapasztalatával vezette a járművet. Ha munkájáról beszélt enyhe túlzással állította, hogy akár bekötött szemmel is képes lenne a végállomásig eltalálni, annyira ismerte a leágazásokat, megállókat. Sosem volt balesete az elmúlt harminc év alatt. A hajnali utasok többségét szintén ismerte látásból, akik reggelente az ő járatával igyekeztek a munkahelyükre. A lány közéjük tartozott. Szokásos elmormolt üdvözlő szavak, rövid kézfelemelések a felszállás pillanatában, erre korlátozódott a kapcsolatuk. Egy napon dupla műszakot tett le a, saját körútján kívül az esti utolsó járaton beteg kollégáját is helyettesítette. Nem volt utasa egészen a textilgyári megállóig. Ott szállt fel a lány bágyadt köszönő mosollyal, és azonnal az első székre huppant le. Fáradt lehetett, fejét álmosan hajtotta hátra. A sofőr többször felejtette rajta a tekintetét. Nem olyan szemmel nézte, mint ahogyan egy csinos lányt bámul meg a férfi, inkább sajnálattal. Gyereknek látta. Így eshetett, hogy a pirosra váltó jelzőlámpánál padlóféket kellett nyomnia. A lány feje előrebillent, ijedt tekintetük találkozott a visszapillantó tükrében. A sofőr azonnal a leállósávba kanyarodott, megállt, bekapcsolta a vészvillogót.
– Bocsánat! – fordult hátra.
Érezte, az arcába kúszó vér melegét. Elvörösödött. Magára lett dühös, amiért elbambult.
– Jól vagy? – kérdezte aggódva.
A lány rövid, rekedt hangon nevetett, a nyakát tapogatta:
– Semmi baj. Kicsit fura menyasszony lennék gipsszel a nyakamon…
– Férjhez mégy? – vidámult fel a sofőr – Az nagy dolog – bólogatott, és a járművet újra indította. Az ilyenkor szokásos lapos viccet engedte el:
– Jól meggondoltad magad?
Mosolyt várt, de helyette észrevette a felhúzott vállat, a széttárt kezet.
– Tehát, muszáj? – kérdezte kissé csalódottan. Valahogy ez a lány nem olyannak tűnt…
– Nem, dehogy! Nem vagyok úgy – hadarta az, és hallhatóan zavarba jött. Sóhajtott, majd habozva válaszolt: –… csupán… ez látszik a legjobb lehetőségnek.
A sofőr megütközve hallgatta. Mi az, hogy „a legjobb lehetőség”?!
– Manapság az emberek már nem szerelemből házasodnak? – kérdezte kissé cinikusan.
Nem kapott azonnal választ. A lány végül megszólalt de alig lehetett értetni, hogy mit motyog:
– No, persze… az átlag… Nincs sablon… kinek ez jut, kinek az. Egyiknek minden … a másiknak semmi.
Hangjában keserűség vibrált.
– Hány éves is vagy – pillantott a tükörbe a sofőr összehúzott szemöldökkel, kutató tekintettel –, tizennyolc?
– Tizenhét.
– Nem tévedtem sokat – nevetett a férfi erőltetetten. – Nem gondolod, hogy még megtalálhatnád az igazit? Minek sietni…
– Nincs időm keresni.
– De miért?
Valóban érdekelte.
– Olyanok… a családi… körülményeim – buktak ki a lányból a szavak. – A nevelő szüleim választották a…. jövendőbelim.
– Az baj – dörmögte a sofőr együttérzőn.
Járta a szokásos körútját. A lány nem jött. “Nászúton lehet…” ezzel érvelt magának, ha néha eszébe jutott. Nem tudta kiverni a fejéből. Képtelen volt asszonyként, vagy nőként gondolni rá, számára egyszerűen „a lány” maradt. Hiába nyugtatta magát: „eh!, egyetlen utas a több ezerből…”. De… a tekintete, a hanghordozása annyira ismerősnek tűnt! A szelíd mosolya, a mozgása annak a nőnek az emlékét idézte fel benne, aki miatt tizennyolc éve hajlandó lett volna felrúgni a házasságát, ám az egyik pillanatról a másikra kilépett a kapcsolatukból, eltűnt. Nem ment utána, mert úgy vélte, talán szakítani akart vele, és csupán nem volt mersze ezt közölni. Bizonyára nem is akarta volna, hogy megtalálja, ezzel áltatta magát az elmúlt évek alatt, ha elmosódott alakja előbukkant elméje rejtett zugából. És most megjelenik ez a gyerek, aki rá emlékezteti. A szeme… a szeme fogta meg leginkább. Napokba telt, mire rájött. A fürdőszoba tükre előtt borotválkozott éppen, és már tudta: mintha önmagával nézne farkasszemet, amikor annak az arcába pillant.
Pár héttel később ismét ott várt a lány a buszra, de már nem egyedül. Mellette egy cingár, jól öltözött férfi toporgott. A lány kialvatlannak tűnt, hidegtől elgémberedett ujjaival reszketve húzta elő a tárcáját, amit a lökdösődő emberek között fásultan próbált a felmutatás után a táskájába visszanyomni. A sofőr a végállomásnál átnézte az utasteret. Ilyenkor ha valamit találnak leadják az igazgatóságon. Az egyik ülés alatt női tárca hevert. Tulajdonosát azonnal felismerte a benne lévő bérlet képéről. Még egy régi fotó volt az oldalsó fakkban. A szelíd mosolyú nőt – aki ölében a két év körüli lány gyermeket tartotta – szintén… Kisiskolás, gömbölyű betűkkel ezt írták a kép hátoldalára: Anyám 1978.

Néhány nap múlva a lány a zsúfolt utastérben a fülke mellett állt meg, fejéről a mellette elhaladó lesodorta a stólát. A sofőr azonnal észrevette a vékony arc bal felét borító lila véraláfutásokat, egy férfikéz hosszú ujjainak a nyomát. Az is feltűnt neki, hogy a lány már nem a textilgyárig utazik, a leszállást követően a nagyobb forgalmi bekötő út felé indul el arra, ahol a kamionosok pihenni állnak meg…

A buszmegállókban várakozó emberek lehetséges kapcsolatáról sok mindent ismer fel a tapasztalt sofőrszem. A reggeli simulásokból, a rideg, éppen csak futó, arcra imitált csókokból… A pár esetében efféle intim mozdulatot sosem észlelt. Akár két idegen is állhatott volna ott egymás mellett, de még inkább két ellenség. Mert a cingár rendszeresen kikísérte a lányt a megállóba, akinek arcán sűrűn virítottak a bántalmazás nyomai, azok a hosszú ujj helyek, amelyek reggel megsimogatták, mielőtt felszállt a buszra. A sofőrben egyre nagyobb ellenszenv gyűlt az ismeretlen férfi iránt. Azon kapta magát, hogy azt az utolsó simogatást is undorral nézi, ahhoz hasonlítja, mint ha valaki a kutyáját simítja. Látta a lány ijedt mozdulatait, a félrekapott fejét, a védekező karemelését, mindent jól látott… Sosem pillantott vissza az kísérőjére a szerelmesek cinkos mosolyával, amely két ember összetartozását fejezi ki. Láthatóan minél előbb szabadulni akart a férfi közelségéből, aki – miután a busz kifordult a megállóból – hanyag lazasággal pár hosszú lépéssel befutott a szemközti talponállóba.
A lány leszállás után néhányszor kezét felemelve tartotta, míg a busz el nem hagyta a megállót. A sofőr ilyenkor egész nap ezt a képet látta maga előtt. Segélykérést vélt a mozdulatban.

A hetek szaladtak…

– Itt vannak az anyakönyvi okmányok hiteles másolatai.
A magánnyomozó, az asztalra papírokat rakott ki.
– Barna Éva meghalt 1978. június 4-én. Halálának oka… csontvelőrák. A gyermek a zsámbéki nevelőotthonba került, majd nevelőszülőkhöz 5 éves korában. Most tizenhét éves, ha jól számolom – igazította meg a szemüvegét. – Utolsó lakcíme…

Késő ősz volt. Akkor éjjel hideg eső esett. A hajnali fagy síkosra lehelte az utakat. A járdasziget körül szaporodó tócsák tetején reggelre vékony jéghártya képződött. A busz közeledett a megállóhoz. Az utasterében tartózkodók összehúzták magukat kabátjukban, és egymásnak, vagy az ablaknak dőlve szunyókáltak. A buszmegállóban várakozó fiatal párt a sofőr messziről felismerte a rájuk vetülő lámpa fényében. Valamin vitázhattak azok, mert a lány nagyot lökött a férfin, aki kezeivel malomkerék mozdulatokkal hadonászott. Hiába kalimpált, egyensúlyát nem tudta visszanyerni, és hanyatt zuhant az úttestre. A busz lassított, ám a jéghártyán tovább csúsztak a kerekei… A huppanásra az utasok felriadtak, kíváncsin kapták fel a fejüket, nyakuk nyújtogatták:
– Mi történt? – kérdezgették.
A sofőr kinyitotta az ajtót, fehér arccal szállt ki, nem nézett a kerekek alá. A lány a megállóban állt. Öklét a szájába kapta, tekintete riadt volt, mereven bámult előre.
– Megcsúszott… talán az új csizmája vasalása miatt. Olyan fém… izét… rakatott rá – suttogta elcsukló hangon. Valahol felsikoltott egy mentőautó szirénája.
A sofőr bólintott.
– Így történhetett – mondta rekedten. – Minden rendben lesz…
Megfordította a lányt, hogy ne lássa a busz alatt heverő testet. Magához vonta, védelmezőn tartotta és még egyszer a fülébe súgta:
– Most már minden rendben lesz!