Romantikus találka – MÁSODIK TÖRTÉNET

Behunyom a szemem a belvárosi forgatagban: többet látok így az utcából, a környezetből, még az emberek gondolataiból is, mindaddig, amíg egy elém ugró fa meg nem állít. „Kapaszkodj belém!” – súgja egy vággyal teli hang a kéreg alól. Kopott válltáskák húznak el mellettem, hallom háborgásukat régimódi diplomatatáskám láttán: „könnyű neki, igaz csinos, ám szögletes és dölyfös, hát mit húzza fel a számzárját, kicsit szerényebben viselhetné a szerencséjét”. Lerázom magamról a támadást, mint tollpihét a lyukas paplanról. Behúzódom egy kapualjba.
A közeli sarkon Kriszta fordul be. A gyomrom twistet jár. Zizeg a rózsaszín szegfűket körülölelő csomagolópapír a kezemben. Nem lehet nem felismerni, pedig csupán egyetlen egyszer láthattam ez idáig. Visszapörög a hétvégi buli, az első találkozás. Csupa lúdbőr a testem. Egyik lábamról a másikra állok, feszülten gyűrögetem izzadt ingujjam. Ujjongó lélekkel, diszkréten igazgatom hajam, talán mégiscsak jobb lenne láthatatlanná válni? A lány egyedül lépdel a töredezett aszfalton, még aligha lát. Bizonytalanságom hatalmas kérdőjellé duzzad, mintha egy kristálygömbbe néznék, csak homályosan látom a jövőt, a kapcsolatot, mely meghatározhatja a jövendőt. Ahogy közeledik felém, bíborszínbe fordul az alkony, a vadgesztenyefák friss levelei között a narancsos napsugár mutat irányt. A lány mellém ér, tekintetem lassan vetkőzteti le. Érzek benne egy cseppnyit a tétova, búsan mosolygó, búcsúzó naplementéből.
Szívem hevesen zakatol, nem gondoltam volna, hogy ilyen fiatalon is mennyire nehéz kinyögni néhány értelmes szót, nemhogy pár jópofa mondatot. A találkozóra más is szemet vet: egy könnyű, tán isteni fuvallat fellebbenti pöttyös szoknyáját, kivillan kreol bőre, formás combja. Szolid mosoly ömlik szét kerekded, csinos arcán, ujjaival megérinti derekam, mikor köszönésképpen lágy puszit nyom orcám mindkét felére. Leheletében keveredik egy ismeretlen koktél és a mentolos rágó íze;gyanítom, lezser viselkedése hamisan cseng, ám bizton összeköt minket egy kapocs: a várakozás és a megbocsátás köteléke. Tekintetünk megdermed a fülledt levegőben, hogy egyetlen pillanat múlva szemérmesen pislákoló örömlángok olvasszák fel. Gyógyító energiájú indigókék selyemblúza békét, elégedettséget tükröz, átsejlenek rajta formás dombjai, szája körül rejtett derű rezeg. Arcán apró gödröcskék formálódnak nevetéskor, ágyba hívogató szemei akár az égen is ragyoghatnának, mégis valami titok lappang mögötte, viselkedéséből hiányzik minden morális fölény.
– Ha úgy alakulna, hogy randevúra hívnálak, igent mondanál? –puhatolom félszegen.
– Ha úgy alakulna…
Pislogni se merek, nehogy eltűnjön ő, mint egy csalfa tünemény. Legyőzve a némi homályos hárítást, végül beleegyezik egy kis ligeti sétára.
– Hogy vagy? – kérdezem, miután lehuppanunk egy félhomályos rozoga padra, akár kotlós a tojásaira. – Ezt ne vedd többnek egyszerű udvariatlanságnál, amellyel a való életben szoktuk pótolni a mondatok hiányát.
– Kösz, jól. Hogyhogy itt?
– Erre jártam…Na, jó. Azért, mert megtudtam, itt laksz. Jól telt a napod? – tudakolom bugyután.
– A szokásos… Képzeld! Mikor hazaértem a buliból, már vártak az emeletről, tudod, akikről beszéltem. Klassz pantomim-csapatot alkotnak, az egész család ilyen, még a tévében is szoktak szerepelni. Felmentem hozzájuk egy cseppet mozogni. Huh, szinte lebegtem a kihagyott hétvégi alvás után.
Kihasználva a múlékony csendet, végigmustrálhatom minden porcikáját, cinkosom a hárs árnyéka.
– Szép a karkötőd – kérdem idétlenül.
– Á, csak dísz, semmire se jó. Neked mi a legszebb díszed otthon? – vallat őszinte érdeklődéssel.
– Hát egy Michelangelo-szobor. Valami nő ücsörög, és az ölében egy csecsemőt tart.
– A Pieta… honnan van?
– Rómából. Nem vagy valami tájékozott.
– Ne játsszál már! Én lennék a színész. Illetve akarok lenni…
– Csak nem? Olyan mutogatós? És be is szoktad festeni magad? Azt megnézném, és le is fotóznám.
– Á, még csak tanulgatok, és persze színházba járok. Állandóan.
– Akkor is lefotóználak, mert ilyen szépség csakis egyetlen egy létezhet – bókolok mereven a szemét fürkészve.
Kriszta cseppet sem jön zavarba:
– Honnan veszed? Azt mondják, mindenkinek él valahol másutt egy szinte teljesen megegyező énje.
– Szép lenne, ha szembejönnék saját magammal.
– Végtére is, nem lehet rossz fényképésznek lenni – tűnődik Kriszta.
– De milyennek? A műtermi fotózás nem valami fantáziadús.
– Persze. Az a jó, ha a helyszínen vagy, mint a fotóriporterek.
– Ne hidd, hogy az a jó fotográfus, aki megnyeri a sajtófotó-pályázatot a megrázó, a nyomort, az éhínséget, a háború borzalmait bemutató monokróm felvételeivel. Inkább az, aki a mindennapok ürességéből képes a szemlélő elé varázsolni a pillanat gyönyörét. Ám az efféle pályázatok elbírálóit sokszor érzelmi kommersz keríti hatalmába, nem gondolnak felelősséget ez ügyben… sem. A fotós pedig csak arra koncentrál, hogy megcsinálja élete képét, ha van képe hozzá.
– Nem vagy egy kicsit irigy? – bazsalyog a lány.
Elengedem a megjegyzést, inkább kedvenc témámhoz térek vissza:
– A fotósnak alapvetően „könnyű” dolga van: pusztán két komponensből dolgozik. A fény és az árnyék, amiből megalkotja a képet, ezenfelül a szeme segít neki, hogy létre hozza azt, amivel megtévesztheti a nézőt. A lényeg a félrevezetés, az illúzió, hisz örök dilemma, vajon ki van a rács mögött: a rab, avagy a börtönőr. A jó fénykép viszont megteremti a saját valóságát. Fény nélkül a kép is elhal, elvész, árnyék nélkül nemkülönben. Olyan akár a karácsony, izgatottan várjuk, mit is kapunk.
– Most akkor melyik a fontosabb?
– Egymás nélkül nem létezhetnek, csakúgy, mint mi emberek. A fényképész gyermeke a fény és az árnyék, amit csak ő képes mozgatni, valamint megsemmisíteni, ha sötétet von maga köré. Viszont ebbe ő is felmorzsolódik, azaz nincs fontos meg kevésbé fontos, mint ahogy az életben sincs, nem kellene szelektálni, mert minden és mindenki lényeges.
– Most akkor mi a valóságos?
– Nem léphetünk ki a magunk által kreált világunkból, és nem toppanhatunk be egy másik emberébe, néha bármennyire is szeretnénk, mert az nem valóságos.
A langymeleg estében összefonódva ülünk a padon, akár Philemon és Bacchus; az emberek árnyként suhannak el előttünk, mint akik alapvető misztériumok tudói. Az állatkert bezárta kapuit, kezdődhetett a „Falánk éjjel”.
– Jártál már az Állatkertben? Láttad a fókákat? –faggat a lány.
– Nem érdekelnek a fókák – felelem morcosan.
Kriszta érti: – Figyeld a fákat! – vezényel ujjaival. – Észrevettem rajtuk egy sajátságos vonást. Csemeteként még csak-csak szabályosan fejlődnek, később aztán valamilyen rejtélyes okból sokuk torz alakot vesz fel, és úgy nő tovább, míg teljesen formátlan nem lesz.
– Arra gondolsz, tán lelkük van?
– Velem már történt egyszer egy rendkívül furcsa eset. Ott volt az a vidéki kápolna…
– Miféle? Merre?
– Majd elmesélem – legyint.
– Bár, nem csupán a fák ilyen torz lelkűek – folytatom tettetett megbántással.
– Mire gondolsz?
– Hát, merek én gondolkodni? Elvesztem az eszem. Csak merengek…
– Szép pár vagyunk. Az egyik hízik, és a fákban lát talányokat, a másik meg lassan megbolondul.
– Két lyukas zsebű fiatal, mindenféle különösebb cél nélkül – nézek rá.
Még véletlenül se csúszik ki a számon a bűvös „szeretlek” szó, mintha illetlen lenne evvel zaklatni köreit, félek tán, menten elvesztem őt, mielőtt még az enyém lenne. Kompromisszumot kötök hátaz aggályaimmal, így legalább vele lehetek, és marad esély a végső borzongásra is. Miközben mindent fel akarok falni, ami a kirakatban, a dugig rakott asztalon hever, nem bízom a holnapban.Figyelmem megpihen a lábán, cipőjének orrával koncentrikus köröket rajzol az apró kavicsos sétányba.
– Kérdezhetek valami bizalmasat? Már a buliban is feltűnt. Miért hordasz te 42-es zoknit, ha csak 38-as a lábad?
A lány gömböcre nyílt szemmel próbál belém látni, valószínűleg képtelen eldönteni, sírjon vagy nevessen.
– Éppen úgy jártam a várakozásban, mint a kis herceg – vetem szóra nyíló ajkai közé. – Legalább olyan boldogító volt várni az örömre, mint most örülni. Nem akarsz újból megérkezni?
Mióta megismertem most látom először egy jót kacagni, nem lehet a szokása.Hálás vagyok érte.
– Én lennék a róka? Befessem a hajam málna vörösre? –fordul felém ártatlan vigyorral. – Mehetünk?
– Mehetünk! De maradj a feketénél, úgyis a kávéházba ülünk be, nemde bár?

– Szerinted van élet a Marson? – hökkent meg első kérdésével a presszó műmárvány asztalkája mellett.
– A Marson? Legyen.
– És éjszakai élet van a Marson?
– Haj, de még milyen.
Mialatt hátravonul egy percre, elmerengek egy fagylaltozó páron a szomszéd bokszban. A fiú habbal tetőzi a barna gombócokat, púposodik oldalt a vékony tölcsér. Az égőszemű lány fürge nyelvvel kanyarít ki egy darabot a világos domborulatból. Színes, cuppanós puszival teszik teljessé az élvezetet. Ajkuk fekete-fehérré kenődik. Milyen is ezen olvadó golyók házassága? Rövid, és durva. A csoki megszínezi a fehérek életét, a vanília a barnát bolondítja meg. A tejszínhab hófehér, a csoki mézédes, a vanília rideg, csiklandozza a szájpadlást. Ugyanolyan gombócok, csak a színük különböznek, mégsem tűrik egymás társaságát, iszonyodnak a másik szagától. A sötét a két fehér közé szorul, szorongatott helyzete kilátástalan, harcol a szabadságáért. Ellenáll, meg kell várnia, míg a hab elfogy a feje fölül, a vanília kifolyik alóla, vagy a tölcsér megroppan. Próbál feszengeni, hátha talál egy hajszálnyi rést a vékony ostyán, ahol lecsuroghat, és eltűnhet a fehér hadak elől…
Ábrázatom átpártol Kriszta lángoló arcára, egyre csak ágaskodik bennem az érzés, már-már elérte a csúcspontot. Legalábbis így vélem.
Kint elered az eső, a záporban kézen fogva cikázunk fától fáig, kapualjtól kapualjig. Inkább csodálkozunk, mint megértjük a velünk történt eseményeket, a világ összefüggéstelenségét. Kriszta folyamatosan beszél hozzám, nem értem miről, valami névnap vagy ilyesmi, hozzá barokkos magyarázatokat fűz. Lehetetlen nem belehabarodni. Gondolatban még mindig a Ligetben ténfergünk, bújócskáznak a szívlobbanások a susogó fák lombjai alatt, a virágok bódultságában. Ébren álmodom. Fura, de álmomban minden azonnal és nyilvánvalóan történik, jó és rossz egyaránt, csak soha nem jutok a végére, felébreszt az idő. Valahogy most a város ölelésében is ez mocorog bennem, elváláskor szóba hozom a lánynak:
– Szép álmom csendben aludni kísér, simogat az ágyon, ha utolér. Láthatod szenvedő arcom, ki is lennék nélküled. Várnak téged az éj katonái, nincs menekvés, tőlük féltelek igazán.
– Talán megleltem őt, ki őszinte velem, ki mindig megbocsát, ki elűzi a bánatom, ki vigasztal, ha sírnék, ki mellettem áll, aki miatt mindent feladnék? – suttogja tamáskodón.
– Ha szél volnék, kócos hajadba túrnék, ha Nap volnék, testedbe bújnék, ha Hold lennék, ezüstfényem rád ragyogna, ha macska volnék, neked dorombolnék – vallok színt, miközben nagyapám szállóigéje lüktet agyamban: „boldognak az mondhatja magát, aki már elérte élete kikötőjét, csak akkor már késő. Visszafelé nem élheted az életed. Ha hosszú, gondtalan életet akarsz, ne mondj le a rövid örömökről”.
A lány határozottan komolyra vált:
– Azt hiszem úgy alakult.
– Micsoda?
– Ma úgy alakult minden, ha egy következő randevúra hívnál, igent mondanék.
A csigalassú hazafelé menet örömmel kevert tépelődéssel telik: mert mi lesz, ha nem hív fel, és mi lesz, ha mégis? Juj, most mi vagyok én, egy túl érzékeny víz alatti növény, aki a halak rohamát gyors becsukódással fékezi meg? A világ nem fog az atomjaira hullani, ha nem hív fel… vagy mégis? Az ajtó nyitva maradt. Félig… De milyen kéz írja ezt a forgatókönyvet? Esernyőt nem tart az biztos, mert Krisztáét szándékosan magamhoz szorítom a mihamarabbi találkozás reményében. Felfedezem, eszelősen boldog vagyok. De a katarzis még nem csapott fültövön, azt remélem.