Egy esőcsepp gördült le a macskakövekre, majd pedig becsúszott a rések közé és beleolvadt a földbe. Társai követték és egy hét múlva egy szép nefelejccsel találkoztam ott.
Egy kis utcában kezdődött minden. Akkor kaptam az első esőcseppet. Egyszerű, csendes utca, kétoldalt fákkal. Csak nagyritkán hajt el rajta egy-egy autó. Esténként felkapcsolódnak a lámpák és sárgás fényükkel mutatják az utat. Mint ahogyan nekem az esőcseppek.
Nem sokat kell gyalogolnom, hogy eljussak egy olyan térhez, ami igazából egy játszótér. Mind a négy oldalán utca, házakkal, középen alacsony kerítéssel és padkával vannak elválasztva az úttól a játékok. Vannak hinták, egy mászóka csúszdával, egy homokozó és most már más új játékok is vannak ott, de akkoriban még csak egy fából készült mászóka volt, amikor megkaptam a második jelentős esőcseppemet. Nem csoda, hogy szeretem a játszótereket. És ez szerintem mindig így is fog maradni, nem számít hány éves leszek. Bemegyek, ráülök a hintára és hajtani kezdem magam, miközben a szemem előtt egy képsorozat jelenik meg.
Sok-sok kisgyerek szaladgál a játékok között, a homokozóban várat építenek, felmásznak a mászókára és lecsúsznak a csúszdán. Fogócskáznak, bújócskáznak. A szülők valamikor velük játszanak, máskor egymással beszélgetnek. Egy anyuka egy körülbelül másfél éves kislányt visz a kezében, aki látszólag még mindig nem tud, de az is lehet, hogy nem szeretne járni. Körülötte az összes vele egyidős kisgyerek már megy, de őt még mindig kézben kell ide-oda vinni a játékokhoz. Pedig már ő is szaladgálhatna! Aztán egyszer csak az anyuka gondol egyet, lerakja a kicsit és ő pedig egy kis visszakozás után megáll a lábán és mintha mindig ezt csinálta volna, el kezd menni. És onnantól kezdve megváltozik minden. Nagyobb lesz a világ, talán nehezebb is lesz az élet, könnyebben el lehet esni, de ez által lesz erősebb. Ezt ő akkor még nem tudja, de megy előre, lépked, küzd és talán majd felér a csúcsra.
Teljesen elmerülök a hintázásban és a múltban. Hamarosan már nem is a játszótéren járok, hanem megint abban a bizonyos utcában. Az egyik kapuból egy kislány és az anyukája lép ki, pont akkor, amikor egy néni sétál el mellettük. A kislány azonnal elkezd beszélni az idegenhez, ő pedig figyelmesen hallgatja, bár látszik rajta, hogy sietős a dolga. Az anyuka elnézést kér, majd elválnak az útjaik. A néni továbbmegy, ők pedig megindulnak a másik irányba. A kislány már tud beszélni, ez a következő esőcseppem.
Felállok a hintáról, kimegyek az utcára és céltudatosan visszafelé indulok el. Lábam alatt kopog a kövezet, ki tudja hányszor mentem már végig ezen az utcán eddig életemben! A fák is tudnának mesélni, idősebbek nálam. Most mégsem ez a hely izgat, majd később. Nem sokára visszaérek az utcába, ahonnan elindultam és elindulok a másik irányba, mint amerre most jöttem. És még visszább repülök az időben.
Előttem mintha egy 5 év körüli kislány lépkedne, édesanyja kezét fogva, minduntalan beszél hozzá, mindenféléről. Hogy miről is pontosan, nem hallom, nem tudom, pedig a gyerekektől nagyon sok mindent megtanulhatnánk. Hiszen őbennük bennük van, az, ami belőlünk kiveszett, az az igazi tiszta szeretet, remény és hit, az az öröm. Az a megfoghatatlan valami, amit nem tudok szavakba önteni, nem tudok megmagyarázni. De nem ezt akartam mondani. Az emlékezés fáj, édesen.
És ahogy megyek ezen az úton, minden engem néz. A házfalak, az ablakok, az idős fák, a kerítések. Hiszen tudom, milyen sokat jártam erre régen. És elérek egy árnyas utcába, egy házhoz, ahol akkoriban volt egy kutya. Egy kutya, aki mindegy egyes alkalommal, amikor elmentem előtte megugatott. Pedig ott nőttem fel előtte, de nem ismert meg. Azóta már meghalt és átvette a helyét egy új kutya. Ő nem ugat meg.
Elérek a következő esőcseppemhez, az óvodához. Szemeim előtt megjelennek a kisgyerekek, akik ide-oda rohangálnak az udvaron, ott van a kislány is. Ő is fut, bújócskázik. Aztán újra csend lesz, mindenki eltűnik. Bámulom a játékokat, a műfüvet, a kerítést. Megnézem a magas fákat, ahogyan hajlonganak az ágaik a szélben. Megnézem a virágokat, amiket a kis óvodások ültettek, én is ültettem egyet, de az már nincs itt. Benézek az ablakon, látom magam előtt a kis termet, a szekrényeket, kis székeket, játékokat, mindent. Majd látom azt a kislányt, aki végül elballagott innen.
Továbbmegyek, egy ideig csak bolyongok. Ezeken a helyeken, nem üzennek nekem a falak, nem beszélnek a fák. Valaki más járhatott itt, aki érti a nyelvüket.
Sokat kell megint sétálnom, hogy elérjem a következő helyet. Miközben megyek, néha felvillan egy-egy kép, megállít egy-egy fa, egy-egy madár. Ha nyikorog a kő a lábam alatt, megállok. Itt is sokat jártam. Majd megérkezek egy kapuhoz. Ó, az iskola! Amit olyan lelkesen kezdtem. Amit, most már érzem, fájó szívvel hagytam el. Ott bizony lezárult egy korszak, ami talán a legkedvesebb volt.
Igen, innen folytathatnám a sétám, mehetnék céltudatosan, de már nem teszem. Csak megyek, amerre a lábam visz és hallgatom, hogy mit mesélnek nekem a falak, a kő, a növények, a lámpák, a kerítések, az utcák, az utak, a terek, a parkok, a kerületek, a város. Hogy emlékeztessen, hogy mi is történt ott, mielőtt még elfelejteném.
Én vagyok a nefelejcs.
“Úton: Kilencedik történet: Emlékek” bejegyzéshez 1 hozzászólás
Szólj hozzá!
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Olyan kedves a történeted Dorina, mint a nefelejcs virág.
Örömmel olvastam: Kata