Egy törvénytudó felállt, hogy próbára tegye. „Mester – szólította meg –, mit tegyek, hogy eljussak az örök életre?” 26Megkérdezte tőle: „Mi van megírva a törvényben? Hogyan olvasod?” Így válaszolt: „Szeresd Uradat, Istenedet, teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből, felebarátodat pedig, mint saját magadat.” „Helyesen feleltél. Tégy így, és élni fogsz!” – válaszolta neki. De az igazolni akarta magát, ezért megkérdezte Jézustól: „Kit tekintsek felebarátomnak?” Erre Jézus átvette a szót: „Egy ember Jeruzsálemből Jerikóba ment. Rablók kezébe került. Ezek kifosztották, véresre verték, és félholtan otthagyták. Történetesen egy pap tartott lefelé az úton. Észrevette, de elment mellette. 32Ugyanígy közeledett egy levita is. Látta, de továbbment. Végül egy szamariainak is arra vitt az útja. Amikor meglátta, megesett rajta a szíve. Odament hozzá, olajat és bort öntött a sebeire és bekötözte, magát az embert pedig felültette teherhordó állatára, elvitte egy fogadóba és ápolta. Másnap elővett két dénárt, odaadta a fogadósnak ezzel a kéréssel: Viseld gondját, és ha többet költenél, visszatérve megadom neked. Mit gondolsz, e három közül ki volt az igazi felebarátja annak, aki a rablók kezébe került?” „Aki irgalmas szívű volt iránta” – felelte. Jézus így folytatta: „Menj és tégy te is hasonlóképpen.”
Egy mohamedán egyszer megszólított egy dervist. „Te nagy tudású vagy és jártas Allah dolgaiban. Mondd hát el nekem, mit kell tennem, hogy a paradicsomba jussak!” A Dervis pedig így válaszolt: „Szerencsés időben születtél, adj hát hálát miden nap Allahnak, hogy megkönnyítette a paradicsomba jutás útját! Tudd meg, hogy az iszlám hatodik pilléreként meghirdették a dzsihádot!” A kérdező rácsodálkozott: „A micsodát?” Mire a Dervis korholó hangon folytatta: „ A szent háborút a Korán alapján! Ez pedig azt írja: .„Öljétek meg a pogányokat, ahol csak föllelitek őket!” , „Amikor összetalálkoztok a hitetlenekkel, akkor vágjátok el a nyakukat! Mikor azután nagy rontást tettetek bennük, akkor szorosan kötözzétek meg őket.” „És készítsétek föl ellenük ami fegyveres erőt és csatamént csak tudtok, hogy félelmet keltsetek általuk Allah és a ti ellenségeitekben és rajtuk kívül másokban, akiket ti nem ismertek, de Allah ismeri őket!” „…és akkor a paradicsomba jutok?” folytatta a kérdezősködést a mohamedán. „Igen. Tudd meg, hogy az Isten ügyéért harcolók magasabb rendűek az otthon maradottaknál, mert bár Allah előtt minden hívő egyenlő, az igaz ügyért harcolók („akik Allah nevében harcolnak javaikkal és életükkel”) különös kegyben részesülnek a végítélet napján.
A Törvénytudó pedig elment és erősen megfogadta, hogy ő is hasonló képen cselekszik és szeretni fogja Felebarátját, mint önmagát.
Történt pedig, hogy egyszer, hazafelé menet, meglátott egy ember az út szélen sárban, fagyban, véresen heverni. Eszébe jutott a tanítás és rögtön felismerte, hogy lám, itt az ő Felebarátja! Óvatosan kocsijába emelte és elvitte a legközelebbi szállodába, mivel orvosi ellátás a közelben nem volt. Ott szobát bérelt neki, orvost hivatott hozzá és jelentős összeget hagyott a szállodásnál a szerencsétlen ellátására.
Másnap, harmadnap visszament meglátogatni Felebarátját. Az, bár testének nagy részét kötések, gipszpólyák borították, szemében felderengett az öntudat és az értelem sugara és már tudott mosolyogni is.
Egy hét múlva már tört angolsággal elmesélte, hogy ahol lakott, lerombolták a házát, elhajtották jószágait, neki és családjának menekülnie kellett. Családját biztos helyen hagyta, ő pedig erre menekült. Útközben társai észrevették, hogy jelentős összeg van nála. Egy este leütötték, megverték és kifosztották. Így került ebbe a helyzetbe. Aztán kelet felé fordulva letérdelt és imát mormolt, amiben gyakran emlegette Allah nevét. Köszönetet mondott, hogy megmentette és megfogadta, hogy híven követni fogja a Korán szavát.
Mikor imáját bevégezte, a Törvénytudó azt mondta:
– Ezek szerint Te hívő muzulmán vagy?!
– Igen – felelte az – Te viszont egy vagy a hitetlenek közül!
– Akit Te hitetlennek hívsz, azok a keresztények, akik több, mint két milliárd és kétszázötven ezren vannak a földön! És mind hisznek Istenben!
– De nem Allahban! Mi pedig másfél milliárdan vagyunk és Allahban hiszünk!
– Nem mindegy, hogy hívod? Akit Te Allahnak hívsz, azt nevezem én Istennek. De ugyan arról beszélünk!
– Nekem nem mindegy! Isten az Isten, Allah pedig Allah! Ahány név, annyi féle…
– Téged hívhatlak idegennek, muzulmánnak, férfinak, férjnek, apának, gyereknek… és még van bizonyára olyan neved, ami az útleveledbe van írva!
– Melyikbe? Van vagy öt különféle…
– Na látod! És bárhogy hívunk, mégis csak Te vagy! Egyezzünk ki, Allah, vagy Isten, egyre gondolunk.
A Felebarát rövid gondolkodás után megadta magát. Nem volt ilyen teológiai vitára felkészülve, de csekély angol nyelvtudása sem tette alkalmassá komoly érvelésre. Végül utolsó érvét is kijátszotta.
– Mi titeket akkor is hitetleneknek tartunk, ti a halálotok után pokolra kerültök, minket pedig a paradicsom vár! És nekünk az a dolgunk, hogy minél előbb a pokolra jussatok!
– Látod, nekünk pedig Isten azt tanítja, hogy szeressük, segítsük, támogassuk az elesetteket, hogy a paradicsomba jussunk! Lám, akkor most mindketten megtettünk mindent, hogy a paradicsomba jussunk!
– Én még nem! – felelte a Felebarát és a köpenye alól elővett egy bozótvágó kést és egy csapással levágta a Törvénytudó fejét.
Másnap a szálloda, ahol a Felebarát lakott, iszonyú robbanással a levegőbe repült. A híradások úgy tudósítottak, hogy egy muzulmán „Allah akbár!” (الله أكبر) kiáltással felrobbantotta magát. A szálloda félig romba dőlt, 12 halott és 40 súlyos sebesült az első értesülések szerint.
Két lélek szállt fel egymástól nem messze, de egymásról tudomást sem véve az Úrhoz. repültek a fellegeken át, egyre feljebb, feljebb, míg el nem érték a legmagasságosabbat. Ott két fohász szállt egyenesen a Mindenhatóhoz.
– Óh, Uram! Lám, követtem példabeszédedet, segítettem bajba jutott felebarátomat, szerettem, mint önmagamat. Ugye, most a paradicsomba jutok, a hálátlan gyilkos pedig a pokolba?
– Óh hatalmasságos Allah! Tanításod szerint sok hitetlent elpusztítottam, add meg a jutalmamat, engedj be hát a paradicsomba, azt a hitetlent meg küld a pokolra!
…és akkor történt először, hogy már a Jó Isten sem ismerte ki magát!