Úton: Tizenegyedik történet: Hol laknak az angyalok?

Hol laknak az angyalok?

Mi egy földszintes, öreg házban laktunk, Újpesten. A belső udvaron egyből a konyhákba nyíló bejáratok, egyik lakás a másik mellett. Az udvar közepén tinta fekete epret potyogtató öreg fa, a kerítés mellett elvadult orgonabokrok, belsejükben titkos gyerek bunkerekkel, ahová csak négykézláb lehetett bekúszni. Volt még egy barna deszkás, lakattal zárt, félelmetes ajtó a sor végén, annak a kulcsát a házmester őrizte.
Ha kinyílott, vastag fenyőpallóból ácsolt lépcsőt láttunk, amit oldalra felnyitva, mint egy könyvet, hideg, dohos sötét pincébe értünk, de ha felfelé indultunk rajta, akkor egy meleg, édes por szagú, hullott galambtollakkal díszített terembe jutottunk. Hosszú tégla kémények oszlopai törtek át a tetőn, a gerendák sarkában veszélyes darázsfészkekkel. Nem volt sötét, a sérült cserepek között vékony, arany csíkokat rajzolva a levegőbe, beszökött a napsugár.
Odalenn, lépcső alatt rejtőző pincében bújtak el a lakók, amikor ötvenhatban erősen lőttek, egyébként, csak tüzelő tárolásra lehetett használni, hideg volt lenn és dohos szag. Néha rosszkedvű, morgós férfiak botorkáltak a sötét folyosóin, kezükben szeneskannával, nem szerettük.
Hanem a padlás! Az a baljóslatú, gonosz pincével szemben, néma, sejtelmes titkaival, a zugokban heverő százéves, használhatatlan lomokkal, a csapkodva felriadó galambjaival, csupa édes titkot rejtett.
Ahogyan a pincében bújt az ördög, úgy a padláson laktak az angyalok. Ezt csak úgy magunkban tudtuk, nem kellett róla beszélni, egyszerűen csak így volt. Az ember már gyerekkorában is szégyell az igazán fontos dolgokról hangosan beszélni, még lefekvéskor se nagyon, csak az álmokban.
Ez volt nekem az angyalok ideje, leggyakrabban olyankor jöttek elő, ha valami rosszat műveltem.
Akkor ők eltüntették valahogy az egészet, hang nélkül, éppen csak éreztem, hogy már nem vagyok rossz.
Hogy honnan jönnek elő, és egyáltalán, hol laknak, amikor nincs semmi dolguk, sosem értettem, – először azt gondoltam, hogy a rengeteg lakatlan padlásokat használják, azért van mindig olyan meleg, virágillatú szag odafenn, – de amikor nagyobb lettem, már tudtam, hogy valahol messze, odafenn élnek, ahol mindenki elfér.
Azt azért nehéz volt elképzelni, hogy férnek el ott annyian, mert szerintem rengeteg sokan lehetnek, hisz mindenki angyal lesz, aki jó volt. Ez volt a szabály. Én is az voltam, amikor megszülettem, mert akkor még biztosan mindenki az. Tudtam, ha egyszer vége lesz a dolognak és még akkorra is maradt valamennyi jó belőlem, akkor fölmehetek, mint a padlás lépcsőjén a galambok közé és szuper lesz minden.
Egy csomó általam szeretett embert láthatok újra, akik addigra már angyalok lettek odaát, újra átölelhetem majd az Anyámat és tulajdonképpen mindenkit, akit valaha láttam, hiszen a születésük percében ők is jók lehettek, ha csak, nem rontottak el valamit időközben.
Mert az ott fenn levéshez az kell, hogy a földi jóságuk elég legyen, mint egy állandó nézésre szóló mozijegy, és akkor találkozunk.
Ez a nagyon fontosaknál nem lesz probléma, ők végig jók voltak és ma is, mert szerencsére egy csomóan még élnek.
Jól végig kell ezt gondolni mert igazából mindenki csak beszél róla, de nekem a nyolcéves eszemmel megfelel.
A nyolc év pedig, akár lehetne nyolcvan is – direkt álltam meg itt az időben, – mert asszem, a gyerekésszel jobban értek hozzá mint az öregek. Valami el szokott romlani.
Sajnos a többség menet közben annyira rossz lesz, hogy csak benézhet az ablakon, aki meg nem jut be, az csak kombinál, pedig inkább örülhetne, hogy végre együtt lehet a család öregebbik fele.
Csak néznek a párás üveg előtt és az ujjukkal üzeneteket rajzolnak odaátra, ami egyrészt a túloldalon fordítva fog látszani és erre egy felnőtt nem gondol, másrészt, amikor elszáll a pára és jól lehet átnézni, addigra eltűnik az írás, ami üzennének. Szerintem a jóság a kulcsa az egésznek, az lehetne a kiskapuja a jóságukat veszítetteknek, észrevehetnék.
Mert valamit csak éreznek, ha odafentre gondolnak, legalább ilyenkor, amikor illik kimenni a temetőbe évente egyszer, nem személyes találkozóra, csak egy kicsit felintegetni, ahol oly sokan összegyűltek már és biztosan lenéznek, hogy mit csinálunk éppen.
Ilyen egyszerű ez, nyolcévesen. Ami engem illet, csak egy semmiséget, egy nullát kell utána írnom ahhoz, hogy annak a gyerekkori padlásnak a mérhetetlen nagyságát megérezzem. Érteni, még mindig nem értem igazán. Talán meg kellene keresni a házmester nénit, hogy engedjen föl a padlásra, csak egy pillanatra, de ő már nincs, és a ház sincs már, és furcsa módon, nem is akarok már annyira sietni. Elég lesz most a virág, egy perc a temetőben, vagy akár egy pillanat is elég, csak szívből legyen.