A Bádog Itatónál, meg a Tápos Fa vályúnál gyűlt össze a baromfi-udvar apraja-nagyja. KotLotte, a gondos kotlós, ezen a különösen szépnek ígérkező napon, megint nagy óvatossággal vezette pelyhes kiscsibéit az udvari társaság közé.
Kárálka, az előkelő fehér tollú jérce, éppen Haragos Tarajosnak, a délceg kakasnak ecsetelte, a frissen ásott giliszta fogyasztásának vitathatatlan előnyeit, és elméletét az eleven példák csőrből csőrbe való megosztásával is alá támasztotta. Kárálka féltékenységgel vegyített bosszúsággal konstatálta, hogy a rohamosan növekvő csibék mindegyikének formája, az ő büszke Tarajosának termetét idézi.
Túláradó érzelmektől mentes, józan pillanataiban azért belátta, hogy mindez csakis azért lehetséges, mert nem más, mint álmai kakasa itt az alfa hím, s ha nagyon figyelmesen körbetekint az udvaron, akkor ő lesz végül az omega is. De legbelül mégis dohogott benne az elégedetlenség, hiszen, míg ő állandóan küzdött a kakasért, addig más butuska tojók bírhatták tudatlanul. Még a vak tyúknak is sikerült kikaparni egy szemet a szerelem csíráiból. Való igaz, minden nász véget ért néhány röpke tyúk-szempillantás alatt, de neki soha nem jött össze még ennyi sem.
Amíg Kárálka természet adta színét majd elváltoztatta az irigység, az alatt örökletesen sárga pipik, kapkodva reggeliztek egy fogolytollas öreg tyúk társaságában, aki nemrég szabadult több hónapnyi kényszer-tojás béklyóiból. Félénken közéjük sorolt volna egy megtépázott, nem túl bizalomgerjesztő küllemű kopasz nyakú is, de a többiek hangos kotkodácsolással elzavarták a Fa vályútól. Igazából neki nem volt olyan trendi a tolla, mint a fogolyszínűnek. A kifejlett tojók mellett, pehelytollak repkedtek mindenfelé, mert zajosan cívódott egymással, két fehér, nyakigláb kakassiheder. Kárálka távoli rokonai voltak, de ő ügyet sem vetett rájuk, olyan odaadással kereste Haragos Tarajos fenséges tekintetét.
Érthető, hiszen a büszke, termetes kakas figyelmét máris egy jelenség vonta magára: lassan, kecses léptekkel sétált elő a Jó kis ólból az udvar dísze, Koda, a gyöngytyúk.
Haragos Tarajos eltátott csőréből kiesni készültek, a szerelmi ajándéknak szánt földi giliszta földi maradványai. Kárálka tudta, hogy most kell tennie valamit, hiszen Tarajos aprócska szívéhez begyén keresztül visz az út.
Magában dühöngött, amiért ez a haszontalan dísztyúk, ilyen hatással tud lenni álmai hímjére, s ő az erős, valódi húsvér, meg szaladgálhat, mint egy féleszű, hátha ösztöne megsúgja, mit tegyen most. Igen, a csodás ösztöne mégis jó irányba, a léckerítéshez vezérelte, ahol kövér csigák tespedtek a hajnali harmat ízétől kábultan, s ő kedvére válogathatott közülük.Erős csőrébe kapta a legnagyobbat és szaladt vele Tarajos felé, hogy végre magára vonhassa valamivel a figyelmét.
De ami ekkor történt, megint keresztül karistolta Kárálka aprócska tyúkagyának számításait. Az udvar összes lakója a csirkedrót felé rohant, amely elhatárolta őket az éltető zöldtől.Ott már hatalmas tumultus és éles kotkodácsolás jelezte a vészhelyzetet, amire persze Haragos Tarajos sem bírta túlszárnyalni önmagát, hogy oda ne rohanjon. Kárálka azt is látta, hogy szalad már a kacsaúsztató felől György Gúnár, egy szárazföldön szolgáló vízirendőr, sarkában a tyúkpitvar egyetlen kacsájával, Hírlápi Hápival. György Gúnár alhatósági gágogására, sietősen oszlott a tömeg s feltárult az egymás taposásának valódi oka.
Szörnyű látvány volt! Kárálka szegény kopasz nyakút látta a földön elterülve, aléltan heverni, csupaszra kopasztott, sebzett farral. Kitépdesett tollait szanaszét röpítette a hirtelen jött szellő. Amikor György Gúnár kihallgatta a tanúkat, már az erősítés is megérkezett a Jó Nagy Ólból. A kopasz nyakú szikrányi életjelt sem mutató testét elszállították.György, a rend őrszeme Tarajost is kérdezte a történtekről, mialatt Hírlapi Hápi torkosan csapott le minden otthagyott morzsára, hogy alaposan megismerhessen minden apró részletet.
Kárálka könnyek közepette fogyasztotta el a csigát,amit Tarajosnak szánt. Szinte megismétlődött ugyanaz, ami tegnap történt (már, ami a szerelmi életének alakulását illeti), amikor is vihar kerekedett, s Tarajos a nagy riadalom miatt hagyta őt faképnél.Azután ott van az előtte való nap, amikor egy galamb szállt le a tyúkudvarra, s ettől három siheder kakas torpant meg a felnőtté válás folyamatában,mert, mint mondták: sosem láttak addig repülő japántyúkot.Tarajos feladata volt őket, testileg és lelkileg egyaránt helyre billenteni. Na meg akkor is ugyanez a helyzet állt elő, amikor héja körözött az udvar felett, ismét Tarajosnak kellett hősiesen helytállnia, így megint nem volt egy szabad pillanata sem, hogy őt hosszúra nyúlt jérceségéből, férfias vehemenciával,és szenvedélyesen kitépkedje.
Kárálka bánata hatalmas volt mindezen dolgok miatt, hiszen a Jó Nagy Ólból azt hallotta folyton,hogy mennyire kell a sok csirke.
Nem tudhatta biztosan, csak a légből kapott hírek terjesztették, hogy a Jó Nagy ólon túl, olyan sok a csirke, hogy ha ez így folytatódik tovább, csirke csak csirkével lakhat jól ezután. Egyszer félálomban megfordult a fejében, hogy talán egyeztetni kellene minden házityúkok atyjával, aki valamikor réges-régen, azt kukorékolta: sokasodjatok. Aztán végül elfeledte, ezt a kerge gondolatot.
Minden vágya volt, hogy tyúkanyu legyen. De neki sosem jutott a kakasból. Hiába volt minden praktika, hiába gyúrt mellizomra.Hiába jutott el odáig, hogy az összes tyúknál jobban értett az ábécéhez, s immár egyedüliként, a tyúklétra legfelső fokán alhatott. Hiszen olyan, de olyan magányos mégis.
Hírlápi Hápival futottak össze az itatónál. A feneketlen begyű felszívta az összes innivalót, de legalább megtudhatta tőle, a mai nap szörnyű eseményeinek részleteit. Szegény kopasz nyakú, egy kis tyúkhúrért nyúlt volna, de fennakadt a szoros, fennhatósági csirkehálón. Csapdába esett a szerencsétlen éhenkórász, akinek még a Jó kis ólban legalul, sem jut egy fél csirkelábra elég létrafok. Aki hálóban vergődik, abba olyan jó belecsípni még egy kicsit, ez olyan érzés amely vetekszik a friss fú hatásával. Mámorító.Érezte ezt már minden egyszeri aprójószág.Tudta ezt Kárálka is, pedig az ábécéskönyvben sehol sem szerepelt, a főbűnök között. Hápi suttogva azt is hozzátette: az igazsághoz hozzátartozik, hogy Jó Nagy Ólban rontották el a dolgokat. Egy újabb rossz döntéssel, már megint kispóroltak valamit a tápkeverékből, ez válthatta ki, már reggeli után, a lö(i)ncshangulatot. A jó ég tudja,mivel etetnek minket!
Kárálka köszönte Hápinak a friss, pártatlan híreket, s sajnálatát fejezte ki,amiért fajtájából, már csak egyetlen egy él a tyúkudvarban.Hápi, egyáltalán nem hápogott a nyilvánvaló bók után, inkább hátra vetett fejjel nevetett, aközben egyetlen jól időzített nyeléssel, lenyomott néhány szem kukoricát, és azt mondta, ez azért van így, mert az ő fajtáját elevenen, s holtan, egyaránt nehéz kopasztani.
Közben esteledni kezdett, s az udvar lakói mindnyájan egyszerre álmosodtak el, a kollektív tyúktudat hatása alatt. Már csak halk kárálások, és álmos, rövid csipogások hallatszottak. Kárálka is aludni tért a tyúklétra előkelő legtetején.Sok kiscsirkéről álmodott.
Nem vehette észre, hogy KotLotte az általa olyannyira irigyelt kotlós, a naposok által elfoglalt szakajtóból, fáradtságtól félig leragadt szemhéja alól, sóhajtozva, vágyakozva pillant fel, a tyúklétra legfelső fokára.
Tetszett a baromfiudvar lakóinak bemutatása. Jók a nevek, melyek az állatok emberi jellemét is jelzik.
Üdv. Etel