Az első szerelem

/Szárnyalás – 1961/
Egy bakfis naplójából

Egy kisváros, vidám, érdekes, színes programokkal üzemelő kulturális központjában éltem le gyermekéveimet, és cseperedtem szemtelenül csinos fruskává. A fitos, darázs-derekú, huncut szemű, örök mozgó kislányból, lassan kisejlett a nő. Sok férfi megbámult, utánam fordult, de én nem sokat törődtem vele, a lelkem még gyermek volt.
Egyszer, a városi parkon átvágva, egy középkorú, jól öltözött férfi megszólított. Megálltam, látszott rajta, hogy idegen – talán eltévedt – gondoltam, és útba igazítást kér. Udvariasan köszönt, majd valóban érdeklődni kezdett néhány látványosság után, amit a turisták általában felkeresnek. Közben zavaróan fixírozott, le sem véve mélyen ülő szemeit futóműveimről. Ez roppant zsenírozott, zavartan lesütöttem a szemem. Távozni akartam mielőbb, gyorsan megadva a kért információt, de ő akkor – hangot váltva – nem túl erősen, mégis erőszakosnak tűnő vehemenciával megragadta a karom, és magához rántott. Egész közel hajolva a fülemhez, belesúgta – mit súgta? Sisteregte: tudod-e kislány, hogy neked van a világon a legszebb lábad? Ijedtségem, megsokszorozta erőmet, kirántva magam kezei közül soha nem tapasztalt gyorsassággal eliszkoltam a helyszínről. Túl esve első megbotránkozásomon, és félelmemen, otthon sokáig, egy megvakult, ócska tükörben nézegettem az idegen által megdicsért testrészemet. Valóban, nem is rossz, és a fenekem is formás – állapítottam meg némi büszkeséggel. Elmúlt a rossz szájízem, más szemmel kezdtem látni a történteket. Hát, egy férfi, az mindig férfi! Mindegyikük megbámulja a nőket, és a bátrabbak véleményt is mondanak. Biztos nem akart semmi rosszat. Kár volt olyan gyerekesen viselkedni. Szégyelltem, nem is meséltem el másnak, csak a legjobb barátnőmnek. Ő meg kinevetett. Ezeket, a virgácsokat dicsérte meg? – kérdezte vihogva – biztos rövidlátó volt az ürge, vagy egyszerűen csak fel akart szedni. No, hagyjál már! – mondtam neki kicsit bosszúsan, még könnyedén bele is bokszolva, de aztán egymás nyakába borulva úgy kacagtunk, hogy még a könnyünk is kicsordult. Elszállt a harag. Múlt az idő, lassan feledésbe merült az egész. Középiskolába kerültem, és azon az őszön valami megmozdult bennem. Figyelni kezdtem magam és a fiúkat. Már nem csak a nyakigláb, pattanásos képű, szégyenlős, vagy nyegle, nyakig láb kamaszt láttam bennük, hanem a elképzelt álom-férfit, jövőbeni társam,kedvesem.
Aztán, jött az első, nagybetűs, viharos szerelem, nem sokkal voltam több akkor 14 évesnél. Itt, az iskolában ismertem meg őt.

Talán, ez a magyarázata,hogy mindvégig szívesen jártam oda. A múlt emlékei megszépítették a szürke, ódon falakat, a sokszor unalmas, vagy idegesítő, fárasztó tanórákat. Néha szívfájdalmat is okoztak, hisz olyan hamar és szomorúan ért véget találkozásunk. Na de, hadd meséljem a lényeget!
Magas volt, izmos, vörös árnyalatú hajjal, és olyan meleg, barna szemekkel, hogy elgyengültem, ha ránéztem. A szavam is elakadt a látásától, és a térdeim összeverődtek, szinte cseppfolyóssá váltak. Másik folyosón volt az osztálytermük, így nagyon leleményesnek kellett lennem, ha látni akartam. Persze, ehhez volt elég eszem. Sokszor elképzeltem: ha ez a jóképű, nagydarab fiú egyszer ölbe kapna, még a csillagok is fényesebben ragyognának, s biztos a mennyországba jutnék! A közelében viszont elbátortalanodtam, nem merte megszólalni. Végre! Ujjongott minden porcikám, megkönnyebbültem – végre feltűnt neki, hogy körülötte legyeskedem. Először csak nézegetett, stírölt – majd a plafonig ugrottam örömömben – és egy fagyos téli nap, csodák csodája, köszönt! Jaj, istenem! Kiálltam a „próbát”. Utána, nem volt olyan nap, hogy meg ne keresett volna a szünetekben. A barátai, egy darabig ugratták miatta, de aztán mikor megismertek, ők is elfogadtak. Nagyon kis kedves, csicsergő, barátságos személy lakozott bennem. Az osztálytársaim, főleg a lányok csodáltak, de közben irigykedtek is,hisz nem éppen engem tartottak a legszebb, legmenőbb lánynak maguk között. Azt azonban mindenki elismerte, hogy egyike voltam a legjobb alakúaknak, és csodásan mozogtam, táncoltam. Ám, a tény, hogy egy végzős nagyfiú – már-már férfi! – ráadásul, élsportoló, az iskola büszkesége, észre vett, leereszkedett hozzám, szinte kegynek számított, csoda számba ment. Egyáltalán nem volt mindennapi dolog. Én égtem, lángoltam érte, ahogy csak egy ártatlan tapasztalatlan tini tudja imádni első, nagy szerelmét. Ha csak hozzáért a kisujjamhoz áramütés borzongatott. Mikulásra,7 db. rózsafüzéres, finom kocka csokit kaptam tőle (akkor már beszélgetéseinkből tudta, hogy családomban, a 7.gyerek vagyok, az édesség neve, pedig az enyémet szimbolizálta.)Ez, még mind semmi, megkaptam életem első – igazi – pusziját! Boldogan adtam át, nagy gonddal összeválogatott kis csomagomat, és halleluja! Meghívott a hét végén tartandó kollégiumi, mikulás báljukra. Hú! Micsoda lázadás, és megtiszteltetés, hisz oda csak kollégista lányok mehettek, meghívóval, csoportosan. Mint, a birkák – gondoltam magamban. Felügyelő tanár kísérte őket, aki árgus szemekkel figyelte az illedelmes viselkedést, már amikor épp nem az intézményt vezető igazgatóval enyelgett. Bizony, bizony, az igazgató úr is megjelent személyesen, saját szemével ellenőrizve kamaszodó nyáját, s a vendégeket. Fura kis alakja figyelmeztető jelként magasodott – a dobogó segítségével, mert amúgy mütyür pasi volt – a bálozók feje fölé. Jaj volt annak, aki átlépte a drákói szigorral felállított iskolai szabályokat. Akár két hétre is megvonták tőle a kimenőt. Túl sok lázadó nem is akadt. Ez a kolostori rend, biztos nagyon furcsa a mai, igen csak szabados elvű fiataloknak, s bizony mi sem könnyen viseltük el. Sok-sok apró fondorlattal igyekeztünk enyhíteni a kötöttségeken.

A spicliket – előnyhöz való jutás reményében, bizony akadt bőven – kiközösítettük, vagy csúnyán megtréfáltuk. Legközelebb már biztos nem árulkodott.
Gagarin, akkor repült az űrbe, mindenki lázban volt, türelmetlenül vártuk az újabb híreket. Nem ma volt már. Én is szárnyaltam vele, a szerelem szárnyán. El sem tudtam képzelni, hogy egyszer vége lesz, ennek a mennyei állapotnak. Eljött a szombat, a legfiatalabb bátyám kísért el a bálba. Úgy, még sohasem készülődtem, mint akkor. Nagyon szép akartam lenni, hogy tetsszek mindenkinek. Igen szolid összejövetel volt ez, inkább lány-zsúrnak nevezhetném. Szerény, illedelmes (ill. megfélemlített) gyermekek unalmas összejövetele. Hiányzott belőle a pezsgés, a jókedv. Meghívóm nem lévén, a kapusszoba alacsony ablakán lopott be az én kedvesem, összeesküvő barátai segítségével. A cinkos összetartás erős volt közöttük, így tudták egymást megvédeni a súlyos büntetésektől. Mi, egriek, és a bejárók nem igazán barátkoztunk velük, egy külön kasztot alkottak. Visszatérve a bálra, nem bántam én, ki hogy szórakozik, milyen a hangulat, csakhogy végre táncolhattam vele! Isteni érzés volt mellére simulni, és ahogy a kezem fogta, vállamat ölelte, azt leírni sem tudom. Egy-egy lassúbb tánc ütemére magához vont, puhán hajamba csókolt…teljesen elvarázsolódtam. Ha hív, követtem volna őt a világ végére is. Aztán eljött a 10 óra, menni kellett. Halvány holdfény pislákolt a sötétkék égen, a felhők eltakarták a csillagokat. Egész enyhe volt a levegő. Aggódva várakoztam, most mi lesz? Az épületet már nem lett volna szabad elhagynia. Persze kiszökött, és hazakísért. Hármasban baktattunk az ismert úton. Testvérem, kint várt rám. Bemutattam őket egymásnak, aki elégedetten, sőt elismerően nyugtázta kilétét. Ismerte az újságokból, a sporthírekből. Búcsúzáskor csak egy erős, hosszú kézszorítással nyugtáztuk összetartozásunkat. Megígérte, eljön a másnapi össztáncra, ami ott nálunk, a kultúrházban zajlott. Inkább, nem ment haza, mint más hétvégeken szokta, csakhogy újra láthasson. Mélyet sóhajtva néztem magas, elegánsan elsiető alakja után. Akkoriban, nem járhattak a lányok, kísérő – ú.n. gardedám – nélkül semmiféle rendezvényre. Mit számított az, ha a közelében lehettem. Anyu, meg csak néha pislantott felém, beszélgetésbe merült a többi mamával, igazán nem zavart soha. Megbízott bennem. Poklok tüze, kínzó kétségek, halvány reménykedés, egy álmatlanul átvirrasztott éjszaka köszöntött rám. Utána meg, egy hosszú, soha véget nem érni akaró nap, a találkozás percéig. Úgy készülődtem, mint egy mennyasszony. Egy igazi, első bálozó, igazi, első nagy szerelmével! A család megértően, bár némi aggodalommal fogadta túlcsorduló érzelmeimet, féltettek a csalódástól. Szemükben, egy 18 éves fiatalember már kész férfi, aki készül a nagybetűs életre, ritkán él szűzi életet. Én, pedig még olyan kis ártatlan, butuska kislány voltam, semmilyen tapasztalattal nem rendelkeztem, éretlen a testi szerelemre…szerintük még, a lelkire is. Ezt, én akkor fel sem fogtam, álomvilág vett körül.
Nem értettem miért bujkál félelem anyu szemében, hisz a bemutatáskor nagyon szimpatikusnak találta, és kedvesen elbeszélgettek. Teljesen mindegy, igyekeztem ezeket a jeleket figyelmen kívül hagyni.

Akkor, ott senki és semmi nem tarthatott volna vissza ettől a randevútól. Beléptem a terembe – sugárzott szépségem a belső hevülettől. Már várt rám, csinosan, férfias illattal, ragyogó szemekkel. Magához ölelt és a parkettára kísért. Hamupipőke és a királyfi – gondoltam, és még jobban hozzá bújtam, hogy ne szakíthasson el tőle a gyorsan közelgő „kísértet-óra”. Azon az estén, nem is kért le tőle senki, annyira nyilvánvaló volt, hogy mi csak egymáshoz tartozunk. Csakhogy minden táncnak vége szakad egyszer. Fájó szívvel búcsúztunk. Ez, még két hétvégén megismétlődött. A későbbiekben már nem engedett át senkinek. Egész este csak vele lehettem, táncolhattam. Pedig, volt egy-két fiú, akivel szerettem volna elmenni 1-1 táncra, mert kitűnően keringőztek. Ő viszont, kicsit mackósan járta, bár erős, de elég testes alkat volt, így lefékezte lendületemet. De, nem és nem! Szorosan tartott, és meg sem várta válaszom, elutasította a felkérőket. A barátai először meg is orroltak rám, s mikor már nem jártam vele, akkor sem kértek többé táncra. Bántotta is a hiúságomat.
No, de nem szaladok előre az időben, inkább elmesélem, mi vezetett végül szakításunkhoz. Ez így ment, minden találkozásunk alkalmával. A kedves séták, a vidám bálok hangulatát megrontotta az, hogy teljesen kisajátított, a barátnőimtől is elszigetelt. Jött a tavaszi szünet. Kijelentette, hogy amíg ő otthon tartózkodik (olyan 4-5 napot szánt rá), nehogy táncolni merjek mással, mert akkor vége közöttünk mindennek. Nagyon féltékeny, erőszakos lett, s engem ez megrémített. Dacosságom is felébredt: nem vagyok én senki tulajdona! Nem tűröm el, hogy bárki parancsolgasson, korlátok közé zárjon! Senki! Még Ő sem! Pedig úgy éreztem, belepusztulok, ha elhagy. Imádtam táncolni, és nem értettem, mért bűn az, ha mással is lejtek néhány zeneszámra. Az erotika varázsa, amit a tánc rejt magában, még igazából nem érintett meg. Csak, a mozgás, a ritmus, a földi szárnyalás révülete tartott fogságában. Szombaton, otthon üldögéltem, rá gondolva. Néha, figyeltem fel csak a fejem fölött szóló zene csalogató dallamára. Vasárnap már nem bírtam tovább, felmentem a nagyterembe, ahol a párok vidáman, önfeledten forogtak, pörögtek, suhantak a zene ütemére. Jó volt látni, kipirosodott arcukat, s a csillogást a tekintetükben. Sűrű köd szállt a szememre, s az első lovagomnak, aki táncra kért, igent mondtam. Nem akartam belegondolni a várható következményekbe. Reméltem, a szerelem erősebb lesz sértett büszkeségénél! Hátha meg se tudja! Elhallgatni nem olyan nagy bűn, mint hazudni, nyugtatgattam magam, és a jó cél érdekében más is megteszi. Persze tévedtem, nem számoltam a sértett,” jóakaró barátok” kicsinyes beszámolójával. Nem tudom miket mesélhettek, hogy adták elő „bűnömet”, s talán még ki is színezték, hogy még zaftosabb legyen, mindenesetre ez, a kapcsolatunk végét jelentette. Többé nem jött, szóba sem állt velem, ha meglátott az utcán, átment a túlsó oldalra. Nagyon tudott haragudni. Vérzett a szívem, összeroskadtam. Azt hittem, sohasem heverem ki. Ballagás előtt, kissé megenyhült, már köszönt, ha összefutottunk. Néhány semleges, érdektelen szót is váltottunk, de ennyi. Mintha misem történt volna, úgy lépett túl rajtam, és a nekem oly sokat jelentő kapcsolatunkon. Sok-sok éven át, szenvedtem ettől az érzéketlen, hideg szakítástól.

Szidtam magamat, gyerekes botorságomat, hogy mit tettem? Még olyan fiatal, és meggondolatlan voltam, és főleg éretlen. Később jöttem csak rá, hogy az ilyen erőszakos, kisajátító, oktalan féltékenységgel terhelt kapcsolat úgysem vezetett volna semmi jóra. Nem vagyok egy megalkuvó típus, s ez a viselkedés előbb-utóbb kiégetett volna belőlem minden érzést. Megölte volna a vágyat, a bizalmat. A szerelem, ha nem kap elég levegőt, szabad életteret, elhervad, majd kihal, mint az oxigéntől, szoros burába elzárt virág.
Rengeteg verset, levelet írtam még hozzá – persze, nem küldtem el egyiket sem. Aztán, egyszer, úgy 5 év múlva – már menyasszony voltam – felkeresett a lakásunkon, de én nem voltam otthon. Anyu meg elárulta, hogy el vagyok jegyezve. Többé nem jött. Azt hittem, már teljesen túl vagyok ezen a régi dolgon, de tévedtem. Nagyon bántott, hogy nem találkozhattam vele, és az még jobban, hogy anyu „elárult”. Mert annak éreztem, árulásnak…s talán ha nem így történik, ma az ő felesége vagyok.
Igen, józan ész ide, vagy oda, szívem mélyén még mindig a „bolondja” voltam. Ha, akkor összefutunk, biztos felbontom az eljegyzésem, és visszamegyek hozzá, a hűtlenhez, a fájdalmat okozó, első, nagy szerelmemhez…már ha ő is akarja, ha ezért jött vissza?
Még asszonykoromban is álmodtam vele, róla, és sokszor ébresztett bennem édes nosztalgiát a múlt felidézése. Furcsa az emberi természet. Főleg, akkor hiányzott nagyon, amikor szomorúan, magányosan róttam az ismert – annak idején, vele is sokszor végig járt – meghitt utcákat. Pedig kit tudja, lehettünk volna-e boldogok együtt? Az élet nagy mókamester, és mi sokszor hisszük azt is, ami nem valós, csak álmainkban él. Mindig csábítóbbak, a múlt ködébe vesző, vagy a képzeletbeli történések, a valós életnél.
Szerencsére, az ember változik, felejt, megbocsát. Ezért van az, hogy a beteljesületlen szerelemnek, olyan csodálatos, felejthetetlen a hatása, hogy életünk végéig elkísér. Néha arra gondolok, talán „odaát” találkozunk, és ott, akkor majd őszintén kimondjuk, a kimondatlanul maradt szavakat, s ezáltal örökre megszűnik a nyomás, a kétség, és elfutnak a felhők.

Eger, 1964.május.09.

“Az első szerelem” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. Na már itt is vagyok. Ígértem, jöttem. ( a "nyakigláb" kétszer szerepel egymás után)
    De félre a tréfával: kicsit azt hittem, látva a nem kevés megnyitást, hogy valami érdektelen, pongyola fogalmazású, írásról van szó, ezért nincsenek "illedelmes" hozzászólók, de csalódtam, kellemesen.
    Talán eredeti naplórészlet, ami aztán kiegészül a későbbi visszaemlékezéssel és érdekes módon egész végig az az érzés motoszkált bennem, hogy bár fiúként, de ezt már átéltem. Ilyenek voltunk és jó emlékezni ezekre az ártatlan ám "emberformáló" eseményekre.
    Mint mondtam, nem igazán értek a prózához, de kifejezetten élmény volt olvasni és néhány, ma már talán elfeledett kifejezés is erősítette a múlt élmény illatát. (stíröl)

    titus56

  2. Rózsám, Rózsám, Vadvirágom!

    Még nem volt időm elolvasni "zsengekori" karcolmányodat, de az elkeseredettséged felkeltette a figyelmemet. Fogok szakítani rá időt, hogy belelessek egy ifjú leányzó nővé válásának naplójegyzeteibe és ígérem, ízekre fogom szedni;) persze leginkább csak belső meggondolásaim alapján és nem szakmailag, mert nem igen értek a prózához. Máshoz sem, de azt legalább jól leplezem.;)
    Ha ez a "megjegyzésecske" most pillanatnyilag átlendített a keserű gondolatokon, annak nagyon örülnék, és vissza fogok térni a beleleselkedni a naplóba.

    titus56 😀

  3. Gratulálok Vadvirág!!! Igazán nagy sikert értél el "csecsemő" kori írásoddal. Úgy záporoznak a vélemények, dicséretek…félre kell ugrani, hogy kupán ne találjanak, csak sajnos láthatatlan tintával írták. "Amúgy" is le vagyok törve, ez a negatív élmény még jobban aláásta önbecsülésem…sokkal jobban, mint néhány negatív bírálat, abból legalább tanulhatnék. Jól van, nem untatlak, bosszantalak többé benneteket élveteg, szirupos, értéktelen írásaimmal. Egy, csak egyetlenegy "megjegyzésecske" talán kihúzott volna ebből a kátyúból, de senki nem tette meg. Talán jogosan! Agyő Mindenki…lehet, hogy egyszer még jelentkezem, addig is olvaslak Benneteket, és ha szerzőnek nem váltam be, talán véleményezőnek jobb leszek !?
    Szeretetem a régi, szívem nyitva minden tiszta lélek előtt.
    "Felhők mögött mindig kék az ég"
    V.V.Rózsa

Szólj hozzá!