Télvarázs: Harmadik történet: Hal karácsonyra

Lisbeth Esteau

Hal karácsonyra

Már huszonnégy éve járok rendszeresen a nagy városba. Autóval szoktam menni, legtöbbször egyedül. Nem állok meg sehol, mivel mindig sietek, repülnék is, ha nem tartanék a gyorshajtás veszélyeitől, no meg az ebből adódó esetleges bírságtól. Az útnak már minden mozzanatát ismerem, gondolatban elképzelem a kis városok, községek lakóinak életét, néha látok olyan embereket, akik annyira hasonlítanak egy-egy, a városomban lakó ismerősre, hogy szinte azt hiszem, ők azok. Nem is értem, mit keresnek itt? Jól elvagyok a saját gondolataimba merülve, egyáltalán nem unatkozom. Az útnak van egy számomra igen különleges szakasza, főként télen kedvelem ezt a mindkét oldalon magas, lombkoronáiktól megfosztott, hópelyhekkel betakart fák övezte pár kilométeres útvonalat. Régi emléket idéz, egy szép téli nap emlékét, amely egy utazáshoz kapcsolódik, amikor megálltunk egy hasonló út mentén vendéglátóimmal és élveztük a táj szépségét. A hópelyhek éppen akkor hullottak védelmezően a kopasz ágakra, mintha melegíteni akarnák őket. Akkor még nem tudtam, hogyan alakul majd életem fonala, válaszút előtt álltam és persze fogalmam sem volt arról, hogy negyvenhárom év múlva lesz egy hasonló helyszín, amely életre kelti majd a megfakult fényképet. Sokan panaszkodnak télen, hogy hamar sötétedik, hogy fáznak, rossz az idő, ami csak depresszív érzelmeket kelthet az emberben. A tél nekem nem jelent bezártságot, évszaktól függetlenül is szárnyalhat a lélek. Miért ne élvezhetnénk a tél szépségét is? Csodáljuk meg az ég adományát, a hóesést, a havas hegycsúcsokat, a kis erdőségekhez közeljövő állatokat, amint élelmet keresnek! Ahogy haladok a kedvenc utamon, átadom magam az egyre inkább megelevenedő régi emléknek és felerősödik bennem a boldogság jóleső érzése.
Lassan megyek, mindig egy kicsit inkább a sebességhatár alatt, hiszen az úttest csúszós és elég nagy a forgalom. Ha a szívemet követném, repülnék, de ezúttal visszafogom magam, és az álmodozást is abbahagyom. Az egyik községben elhaladok egy élőhalat árusító bolt mellett, ahol már többször meg akartam állni, hogy vegyek halat, mert nagyon szeretjük. Most azonban még időben megállok a parkoláshoz és bemegyek a boltba. Hiszen még hiányzik a karácsonyi hal. Az eladó, egy idős bácsika mindig az utcán ül egy lócán, ezúttal jó meleg kabátot visel. Többször is láttam már őt ott ülni és az ő életét is elképzeltem már néhányszor az útjaim során, ugyanis ilyen dolgokról is szoktam képzelegni, találgatni, ki kicsoda, milyen lehet az élete.
– Jó napot kívánok! Van-e még eladó hal szenteste előtt egy nappal? – szólítottam meg.
– Jaj, kedveském – mondta szelíden, igazán sajnálva a dolgot – sajnos már csak fagyasztott halam van, de azok is szépek, jó nagyok, egész családnak elég lesz egy darab is.
Közben a bácsi nehézkesen felállt a lócáról, ami egy vastag pokróccal le volt takarva, és még nehezebben elindult befelé, szívélyesen invitálva engem is.
– Jöjjön, kedves, nézze meg, mekkorát szeretne. Van még ponty, süllő, keszeg… – és felsorolta az összes halfajtát, ami volt.
Indultam én is utána sietve, de kénytelen voltam lassítani, mivel szegény szinte már csak vonszolta magát, miközben beszélt, egyre csak beszélt. Megtudtam, hogy most műtötték nemrégen a lábát, de még vár rá egy másik műtét is hamarosan.
– Nehéz lehet így dolgozni – jegyeztem meg együtt érezve a betegen is halat árusító idős bácsival, ami még jobban felbátorította a beszédre.
– Tudja, nincs senki, aki csinálná helyettem. Az emberek megszokták, várják a halat, és nekem sem árt egy kis mozgás. Igaz, a hideg nem tesz most jót.
Később azt is megtudtam, hogy a felesége egy féléve halt meg, daganatos betegségben, a gyerekei távol vannak, még karácsonyra sem biztos, hogy haza tudnak látogatni.
– De én mintha már láttam volna ezt a piros autót itt elmenni többször, tudja, figyelem a járókelőket, és azt is láttam, hogy mindig egyedül magácska vezeti és olyan bánatos az arca.
Meglepődtem. Nem csak én figyelem a járókelőket? Ő is elképzeli mások életét? Vajon az enyémet hogyan képzeli el? Bánatosnak, ezek szerint.
– Már ne haragudjon meg, kedves, de azt éreztem, hogy valami nagy titok nyomja az ön lelkét. Sokszor gondoltam arra, hogy de jó lenne, ha bejönne ide a boltba és én megörvendeztetném egy szép kis halacskával!
– Már többször be akartam jönni, mert imádjuk a halat, csak…
– Csak mindig siet! Látom én, kedveském.
– De most, hogy nincs meg karácsonyra a halam a rácpontyhoz, most muszáj volt megállnom. Igazán élő halat szerettem volna, de jó lesz a fagyasztott is – vallottam be mosolyogva.
Miközben a fagyasztott halak között kereste a legmegfelelőbbet, nagy igyekezettel és nehézkesen lehajolva, egyszer csak abbahagyta a keresést és felém fordult.
– De hát hová megy kedves? Ha messzire, talán addig ki is olvad a hal. Szoktam néha látni, amint két-két és fél óra múlva jön visszafelé. Egy furcsa fiatalember ül hátul és ringatózik, egy zsebkendővel ütöget vagy törölgeti, legyezgeti magát. Mintha szertartást végezne.
– Ön igazán jó megfigyelő. Valóban még elég sok idő van hátra az útból és az a furcsa fiatal ember a fiam, aki a nagyvárosban él egy speciális otthonban. Havonta haza szoktam vinni.
– Akkor tudja mit drága? Majd, ha jönnek visszafelé, bejön a halért, és akkor nem olvad ki, amíg hazaér.
– De hiszen akkor már nem lesz nyitva a bolt!
– Nyugodtan csöngessen be, itthon leszek, mindegy mikor jönnek.
Ebben meg is állapodtunk, de alig akart elengedni, annyira ki volt éhezve a beszédre. Elmondta, mennyire sajnálja, hogy az életem biztos nem egyszerű, de hát kinek van manapság jó élete, mindenkinek nehéz, itt van például ő, akinek a szomszédok segítenek néha, karácsonykor is ők néznek rá, hoznak egy kis süteményt, velük tud néha szót váltani.
– Akkor majd várom, vigyázzon az úton kedves!
– Jönni fogunk, addig is adjon el sok halat és csak óvatosan a menéssel! – köszöntem el tőle tréfálkozva, mintha régi ismerősök lennénk.
Indultam tovább, a járdán lévő lócáról még integetett. Felé néztem, és kezemet a levegőbe emelve rámosolyogtam, erről nem sokkal később az jutott az eszembe, hogy így nem csak a bánatos arcomat ismeri majd. Megtudta hát a „titkomat” a kedves idős bácsi, és ő is beavatott alaposan az élete történéseibe. Miután átvettem a fiamat az Otthonban, elhelyezkedtünk és indultunk is vissza. Már sötétedett és gyönyörűen látszottak az itt-ott elhelyezett karácsonyi díszítések. Vannak városok, amelyek főutcája olyan szépen ki van világítva, hogy szinte sajnálom, amikor a végére érek. Az egyik községben már a hatalmas fenyőt is felállították és kivilágították a főtéren, csak a díszek még hiányoztak róla. Imádom az ünnepi előkészületeket, magát az ünnepet is, de számomra mindig a készülődés a fontosabb, ahogyan ünneplőbe öltöztetem fokozatosan a szívemet is. Egyszer csak azt veszem észre, hogy közeledünk a halas bolthoz. Kiszálltam, magamhoz vettem egy doboz süteményt, amit előző este sütöttem, úgynevezett próbasütésként és elindultam a ház felé. A fiam bent maradt a kocsiban, ott megvár, boldogan eszegeti most a neki hozott finomságokat. Ahogy közeledtem a házhoz, megdöbbenve láttam, hogy az idős bácsika ott ül a lócán, a nagykapu is nyitva van. Meglátott, ahogy közeledtem és boldogan, szinte fiatalosan ugrott fel, meg is szédült egy kicsit.
– Mondtam, hogy óvatosan az ugrálással – szóltam rá tréfálkozva, köszönésképpen.
– Jaj, úgy várom már kedves, nem akartam semmiképp elszalasztani.
– Annyira jól megy az üzlet, hogy még mindig nyitva van? – viccelődtem vele tovább.
– Á, dehogyis! Alig volt vevőm azóta. Magácskát várom. Jöjjön csak beljebb, tudom, siet, de egy pillanatra csak. Nézze drága, szereztem egy két kilós élőhalat maguknak. Legyen szép a karácsonyuk és finom legyen az a rácponty!
A boldogságtól ragyogó arccal adta át a szép darab példányt, értetlenül álltam ott, kérdeztem, honnan szerezte, de csak legyintett és azt mondta, ne törődjek vele. Ki akartam fizetni, de nem engedte. Annyit mondott csak, köszöni, hogy megtiszteltem a vele való beszélgetéssel, ezért most már neki szép karácsonya lesz. Örömmel nyújtottam felé a karácsonyi mákos bejglivel és kókuszkockával telerakott dobozt, amitől egészen ellágyult és elhomályosodott a tekintete. Mint ahogy én is meghatódtam azon, amit értem tett annak az évnek azon a karácsony előtti, már ünnepi fényben úszó estéjén. Kikísért a kapuig. Most nem siettem. Gombócot éreztem a torkomban. Most már ő sem beszélt, láttam, a piros autó felé néz, mintha azt nézné, rendben van-e minden az utóban a fiatal emberrel.
– No, most már bezárok – mondta csöndesen.
Tétován megvártam míg bezárul a nagykapu, közben nem is tudtam, milyen szavakkal kívánhatnék neki kellemes ünnepeket, a szokásos Boldog karácsonyt helyett. Elindult, hogy felvegye a lócát és hogy becsukja a kiskaput is majd. Nem tudtam csak egyszerűen eljönni, ő is felém fordult, mintha mondani akarná, hogy menjen kedves, tudom én, hogy siet, azután nem szólt semmit, és hirtelen, szinte egyszerre nyújtottuk ölelésre a karjainkat. És ekkor elkezdett hullani a hó. Nagy pelyhekben, minta valaki egy óriási hó gömböt rázott volna meg. Gyönyörű volt a külső világ és szeretetteljes béke uralkodott a bensőnkben is, mintha a szívünk felvette volna a tél varázslatát a hóeséssel együtt.
– Köszönöm – suttogtam.
– Én köszönöm – súgta vissza, a könnyeivel küszködve.
– Aztán jövő karácsonykor is bejövök majd egy szép pontyért! – próbáltam viccelődve elköszönni tőle.
Nem szólt semmit, csak legyintett egyet. Indulnom kellett. Amikor az autóval elhaladtunk a ház előtt, még ott álldogált a kapuban tovább, és addig követte tekintetével az autót, amíg az el nem tűnt a szeme elől. Nem tudom, honnan szerezte az élőhalat, de ilyen finom rácpontyot még sosem készítettem, mint ebből a szeretettel adományozott, friss élőhalból. Nagyon boldog karácsonyunk volt, mert megtanultam, hogy a szeretet ott lakozik minden ember szívében, csak elő kell csalogatni türelemmel, kedvességgel. Nem könnyű örömet okozni másoknak, de megéri ezen fáradozni, mert az életben csak ez számít, a végén már csak ez számít.
Sosem láttam viszont a kedves idős bácsikát. Amikor visszafelé mentünk a nagy városba az ünnepek után, zárva volt a bolt. Jelenleg is járok arra, de őt sosem láttam viszont. Soha többé nem álltam ott meg, de az útnak ez a szakasza is egy különleges hellyé vált számomra. Ahol megérintett a boldogság. Valami mindig arra ösztökélt, hogy érjem be azzal az ünnepi öleléssel, ami akkor történt, ott, a karácsonyi díszekkel kivilágított utcán, és ami azóta is felmelegíti a szívemet minden egyes alkalommal, amikor arra járok, és képzeletben integetéssel és széles mosollyal köszöntöm őt. Bárhonnan is lát, a mosolygós, hópelyhekkel betakart vidám, téli arcomat lássa.