Télvarázs: Hatodik történet: Korcsolyapálya

Műjégpályát nem láttunk élőben. Persze, tudtuk, hogy van, hiszen csodálattal néztük a tévében a jégtánc közvetítéseket. Pár száz fős kis tanyaközpontban laktunk. Középen az állami gazdaság irodája, óvoda, iskola, művelődési ház, egy vegyesbolt és egy kocsma állt. Az iskolával majdnem szemben az orvosi rendelő kapott helyet. A tanyaközpont egyik végén vasút húzódott. A vasút és a központ között laktak az irodai dolgozók többsége, a központ mögött a munkások egy tópart körül. Ezután már csak a gazdaság teheneinek, lovainak voltak az istállói. A tó, nem igazi tó volt. Nem volt mély, csak kicsit mélyebb, mint ahol a környező házak épültek. Esőzések után inkább tűnt egy nagyon nagy pocsolyának.
Télen, amikor befagyott, mi gyerekek, ide jártunk korcsolyázni. Nem törődtünk azzal, ki hol lakik, egy iskolába, egy osztályba jártunk. Ez volt a mi jégpályánk. Lehet, hogy nem volt olyan elegáns, mint amit a tévében láttunk, de ez a miénk volt. Élettel teli. Így még szebbnek is tűnt az ott élők számára.
Nem igazán szerettem a telet. Korcsolyázni nem tudtam, a szánkón fáztam. Egyszer mégis elmentem a bátyáimmal. Ahhoz képest, hogy kis település voltunk, rengeteg gyerek karcolta a tó jegét a korcsolyájukkal. A kisebbek, mint én, inkább csak húzatták magukat a szánkóval. Az sem számított, ki kinek a testvére, mindig voltak nagyobb gyerekek, akik játszottak a kicsikkel is. Szánkóztak velük vagy tanították korcsolyázni. Csodaszép hóemberek is sorakoztak a tóparton, és mint egy közönség szemlélték a korcsolyapályát. Akkoriban még szénből volt a szemük és a gombjuk a kabátjukon. Sárgarépa volt az orruk, rossz, lyukas lábas volt a fejükön, és egy használaton kívüli, elnyűtt seprű volt a kezükbe téve. Ha az ott élő szülőknek akadt pár perc szabad idejük, ránéztek a gyerekekre vagy beszálltak a játékukba.
Egyszer, egy ilyen délután is ez történt. Nagyon hideg volt, korán sötétedett. Egyik szülő egy tisztáson elkotorta a havat, kövekkel, téglákkal körbe rakta a kis területet, hozott száraz fát és tüzet gyújtott. A fagyos kezű gyerekek oda jártak melegedni, hogy utána folytathassák a játékot. Egyszer csak megjelent valaki egy csomó kihegyezett bottal, egy tálcán csíkokra vágott szalonna és felszeletelt kenyér sorakozott. Minden háznál volt szalonna. A disznóvágás télen mindennaposnak számított. A kenyeret is sok anyuka maga sütötte.
Odasereglettünk a tűzhöz. Télen még sosem sütöttem szalonnát! Azóta sem. A tűzben sercegett a lecsöppenő zsír, ahogy ügyetlenül próbáltuk a kenyérbe dörgölni a kiolvadt részt. Finoman melegítette az arcunkat, kezünket, lábunkat is. Hosszú idő telt el, mire a felnőttek ehetőnek minősítették a pirosra sült szalonnacsíkokat. Lelkesen haraptam bele és a zsírral áztatott kenyérbe. Még szeletelt lila hagyma is előkerült valahonnan. A hópelyhek is megirigyelhettek minket, mert elkezdtek szállingózni. A tűz sárga fénye megcsillant némelyikükön, ezzel is ellensúlyozva a kora esti sötétséget. Azóta sem ettem olyan finomat, és azt sem tudom, kitől kaptam.