– Nézze, sötétben értelmetlenség elindulni – hiába győzködtem a küldöncöt, az hajthatatlannak tűnt. Miközben olajos szemüvegét törölgette, kopasz, májfoltos fejét gondterhelten ingatta.
– Muszáj. AR-4-es parancs. Tudja mi fog történni, ha nem indulunk… – heves köhögőroham csapott le rá, pillanatokon belül a földön fetrengett.
– Hogyan jutott le ide? – ingerülten markoltam meg az inggallérját. A sovány alakot fél kézzel emeltem fel.
– Időzítve vagyok! Ha nem jelentkezem le az ellenőrző pontnál, akkor végem!
– Mutassa az utat! – miután elengedtem, fürgén mászott be az egyik kürtőbe.
Másodpercre pontosan aludtak ki a fények.
Meglepődtem, mikor ez a vézna fickó megtalált. A 87. szintet régen kivonták a forgalomból. Leköltözésem után csapdákat állítottam fel mindenütt, a lehetséges közlekedési útvonalakat pedig eltorlaszoltam, hogy zavartalanul elvégezhessem a javítást.
A 70. emelettől lift tette kényelmesebbé az utazást. Régi lakásomnál kötöttünk ki.
Kísérőm megkönnyebbülten búcsúzott.
A barátságtalan, hűvös szoba undorral töltött el. Főnököm az egyetlen berendezésre, egy igénytelen ülőalkalmatosságra mutatott.
– Kérem, fogja rövidre! – a fontoskodó lépéseket elnyelte a vastag szőnyeg.
-A növények mérgezőek… – kezdtem a mondandómat.
– Az a maga gondja! – csattant fel a titkár. – A lényeget! Csak a lényeget! – felém sem nézett, zsebre tett kézzel rótta a köröket.
Láttam rajta, nincs jól. Lázpiros, keléses arcát eltorzította a fájdalom. A felszínhez közel élők sorsára jutott ő is.
-A kinti épület az egyetlen esélyünk – most, hogy kiejtettem ezeket a szavakat, tudatosult bennem, mekkora a tét.
A mindenütt ott lebegő édeskés szag felkavarta a gyomrom. Az elmúlt hónapok remetesége ezt a fajta bűzt is száműzte.
– Vállalom a kockázatot – mondtam halkan.
A férfi gúnyos mosollyal nézett rám. Léptei abbamaradtak, gennyes zsebkendőjét markolászva állt elém.
– Azt hiszi, így…- kicsordult nyála a nadrágomon landolt.
– A felszerelése a Kilences Periszkópszobában várja! – bűnbánóan fordította el a fejét. Úgy látszik, hatni kezdett a gyógyszer.
Mikor hámló, duzzadt kezét felém nyújtotta, lendületesen felálltam. A fémvázas szék hangosan koppant a betonpadlón.
A Kilences Periszkóp szétroncsolt maradéka szürkén feküdt a vörös porban. A mopulák rejtélyes kipárolgása lengte körül a torzót. A szanaszét heverő tükörcserepek megadóan figyelték, ahogy a mérgező anyag befurakodott a meggyötört csőbe.
Egymásba sűrűn kapaszkodó tüskés ágak átláthatatlan erdeje terebélyesedett mindenütt.
Gazdáik évente kétszer takarították be a termést gigantikus szívóik segítségségével. A csupasz vázaikkal némán pózoló növények látszólagos nyugalma, mozdulatlansága nem tévesztett meg.
Pár méter vergődés után be kellett ismernem, reménytelen a helyzet. A kabátom, mely eddig elégségesnek bizonyult a hideg ellen, beleakadt a tüskékbe, több helyen kiszakadt. A mopulák érzékelték a jelenlétem, s ha hozzájuk értem, azt kíméletlenül megtorolták. Töviseik vibráltak, őrült mód felgyorsultak, fel akartak aprítani. Kénytelen voltam a felszínt elborító vörös porban kúszva folytatni kilátástalan utamat. A csupasz, kék erekkel vastagon futtatott, csavart szárak egykedvűen asszisztáltak esztelen tervemhez.
Hirtelen fuvallat kerekedett, érzékszerveim megadóan fogadták be az életre keltett alattomos, rőt anyagot. Kevéske levegőm áldását sem élvezhettem tovább, a légzőkészülék felmondta a szolgálatot. Szédülten, égő torokkal próbáltam hanyatt feküdni, hogy utolsó perceimben legalább az eget láthassam. A masszív növényzet mintha kitalálta volna a kívánságomat – hangos reccsenés kíséretében fonódtak összébb a gyilkos ágak, esélyt sem adtak a megnyugvásra.
Diszkrét kopogás jelezte, a reggeli megérkezett.
– Jól aludt, uram? – az inas érdeklődése őszintének tűnt. Hamar híre ment az érkezésemnek.
Tele szájjal hümmögtem valamit. Intettem, távozhat.
Pár percet még elnyújtóztam, s elégedetten vigyorogtam a mennyezeten játszadozó puttókra. Egészen jól sikerült a Kastély. Az órámra néztem: indulnom kellett.
A testcsere probléma nélkül zajlott, megkönnyebbülten szemléltem az eredeti porhüvelyemet. Emberi külsőm sérülékenysége ellenére egészen hozzám nőtt, de csak munkaeszközként funkcionált. Ideje volt elfelejteni.
Nyelvemmel kéjesen nyaldostam a fülem. Ez a gyermekkori szokásom máig elkísért.
Újra önmagam voltam. A jelentéssel a hónom alatt energikusan léptem ki a folyosóra.
Lagon széles mosollyal rázta meg a karom, mely egészen elzsibbadt a kitüntető figyelemtől.
– Örülök, hogy épségben visszatértél! Azok a fránya mopulák! – sajnálkozva tárta szét a kezét. – Nem mondom, ez a te különös világod, melyben találkoztunk, ez a Kastély, ez egészen emberi dolog. Csinálok is néhány képet az asszonynak. Ilyet még ő sem látott!
Eddig észre sem vettem a sarokban moccanatlanul figyelő úrlényt. Agyzacskója ezüstös trónuson nyugodott, finom ujjaival eltűnődve simogatta magas homlokát. Átható, kék tekintetét az enyémbe fúrta. Kínosan éreztem magam. Fehér kezét felém nyújtotta. Szó nélkül adtam át a berendezést.
Kreátori beosztásomnak hála, gondolataimmal én rendelkeztem, illetéktelenek számára lehetetlen volt kifürkészni azokat. Az előírás szerint az agyamba juttatott műszer teljes biztonságot adott e téren. Mégis zavarba jöttem, kényelmetlenül fészkelődtem.
– Köszönjük! Rendkívüli munkát végeztél! – Lagon dicsérő szavai oldották a feszültséget.
– Hála neked, az űrhajó pontos koordinátái ismertek lettek. Most, hogy az álcázó berendezést kiiktattad, megtudtuk, hol is található pontosan. – Tapogatóját az ablak felé fordította.
– Álcázó berendezés? – látszólagos közönyöm mögött kellemetlen érzések bontogatták szárnyukat. Kérdőn a lényre néztem, aztán eszembe jutott, nem értheti a szavaimat. Telepatikusan pedig lehetetlen köztünk a kontaktus.
Lagon sietett a segítségemre. Miután felvette a felsőbbrendűvel a kapcsolatot, az bólintásával jelezte, kaphatok választ.
– Hajónk egy műszaki hiba miatt lezuhant, s évtizedekre nyomát vesztettük. A találmánynak köszönhetően ez idáig rejtve maradt előlünk. – büszkén mutatott a lénynél található szerkezetre.
Ecsetelnem sem kell, micsoda fantasztikus fegyver birtokába jutottunk ismét. – Orrnyílása hullámzott az izgalomtól. Lapos fejét lelkesen szegte fel, s teátrális mozdulatokkal kísérte mondandóját.
-A Szenátus úgy döntött, kibérli a hogerektől a felszín alatti részt. Börtönnek ideális a terület, s neked hála, hű képet kaptunk a lent uralkodó viszonyokról. Apróbb felújítás, bővítés, és jöhetnek az elítéltek.
– Mi lesz az emberekkel? – remegő kezem zsebre kellett tennem. Émelyegve, szinte könyörögve pillantottam Lagonra. Az az átkozott úrlény biztos észrevette a hangulatváltozásomat.
– Valamikor ők uralták a bolygót. – mintha tudomást sem vett volna a kérdésemről. – Aztán jöttek a hogerek, s a túlélők szánalmas kis csoportja lemenekült a föld alá. Az új urak pedig mopulákat ültettek mindenhová. Az emberek ráleltek az űrhajóra, mely elegendő energiát biztosított nekik a túléléshez. De az idejük lejárt! – indulatosan csapott a szék karfájára, majd összeráncolta a homlokát.
– Sápadtnak tűnsz! Minden rendben? – atyáskodva tekintett rám. Ólmos fáradtság kerített hatalmába. Bíztam benne, gond nélkül el tudom hagyni a helyiséget.
Verejtékben úszva dőltem a folyosó tapétázott falának. A Kastély, az embereknél fellelt könyvek tanulmányozásából született. Adottságaimnak hála, képes voltam benyomásaimat kivetíteni, melyeket aztán szakemberek öntöttek materiális formába. A külszín alatti életteret a pincében rekonstruálták. Nem tápláltunk haragot a humanoidok ellen, egyszerűen kellett a lakhelyük.
Iszonyatos robaj kíséretében törtek be az ablakok, a heves rázkódástól a földre estem. Kis híján rám zuhant a falra álmodott, súlyos festmény.
Erős fülzúgás kíséretében tápászkodtam fel. Megkapták az üzenetet. Az űrhajó felszállt.
Mosolyogva poroltam le a ruhámat, s azon elmélkedtem, mit is fogok mondani a feletteseimnek.
Önfeledten gyönyörködtem a monumentális jármű látványában, mely szinte kéznyújtásnyira lebegett a mopulák uralta vidék nyomasztó moccanatlanságában.
Kíméletlen, sárga fénynyaláb hasított keresztül az iménti incidensből épphogy felocsúdó világon, halálos biztonsággal semmisítette meg a nyugalomzavaró, váratlan problémát.
A Kastély felé süvítő, izzó roncs letarolta az épületet, füstölgő mementót hagyott csak maga után.