Télvarázs: Hetedik történet: Hóvarázslat

Kinyitotta az ablakot, szellőztetett. A kórterem betegszagú, elhasznált levegőjét felfrissítette a kintről befelé igyekvő hideg.
A szobatársa, az örökké morcos, kötözködő vénember ingerülten rántotta magára a takaróját.
– Tán melege van, vagy mi a fene ütött magába?
Nem válaszolt. Értelmetlen lett volna. Szó szót követne, talán még össze is vesznének. Nincs szüksége rá. Holnap lesz a műtétje. Becsukta az ablakot, egy darabig még nézelődött ki rajta.
Odakinn minden sötétszürke nyirokkal van bevonódva. Csak néha tűnik fel egy-egy sietős, fehérköpenyes alak, ahogy a sétaúton a másik épületszárny felé igyekszik. Vajon látja-e még a kórház udvarát? A lombjukat vesztett fák alatti padokat, a padok mellett kuporgó bokrokat? Az összekapaszkodó férfi-nő szobrot a kis tér közepén?
Visszafeküdt az ágyába. Olyan üres most minden, mint az érzékei. A félelem elűzésének talán ez a legjobb módja. Nem gondolni semmire, csak nézni a fehér plafon egy pontját. Talán még elaludnia is sikerül.
A szomszéd ágyon felült az öreg, köhécselt, az éjjeliszekrényén matatott. Lelökött valamit, nagyot csörrent a kövön. Nem néz oda, nem érdekli, hogy mi esett le, az se, hogy az öreg le tud-e hajolni érte a műtött hasával. Nem érdekli senki és semmi. Aludni akar, aludni.
Mikor reggel érte jöttek, ránézett a vénemberre, aki mintha tegnap este óta ugyanúgy ülne az ágyán. Mondani kéne neki valamit, hisz hetek óta itt vannak összezárva, Lehet, az utolsó “civil”, akit lát. A fehérköpenyesek csak a máján lévő tumorral foglalkoznak, ő, az ember, nem érdekli őket.
– Mi esett le az este, bátyám? Fel tudta venni? – fordult vissza a beteghordó kocsiból az öreg felé.
– Ez most a legnagyobb gondja? Fura egy figura maga, hallja-e?
Az altatás és az ébredés között eltelt idő kiesett az emlékezetéből. Mintha hirtelen elfújták volna egy sötét szobában a gyertyát, de ezzel szinte egyidőben megütötte a csukott szemét valami éles fehérség. A nővér hangját hallotta, valahogy messziről, pedig az ágya mellett állt.
– Ébredjünk, fiatalember, ébredjünk! Ne igyon egy ideig semmit, mert hányni fog – tette még hozzá kifelé menet a kórteremből.
Az inni szó hallatán iszonyatos szomjúság tört rá, érezte, ahogy cserepesedett a szája széle. A nyelve meg, mint egy smirglipapír, dörzsölte a szájpadlását. Újból visszasüppedt a félálomba, mikor föléje hajolt egy csuparánc arc, az öreg arca a másik ágyból.
– Na, na, fiam, most már nem szabad elaludnia – mondta, és egy bevizezett szalvétával megtörölgette a fiatalember kiszáradt ajkait.
– Osztán tudja-e milyen csuda dolog történt, amíg maga odavolt? Leesett a hó! Minden fehér odakinn! Majd holnap odavezetem az ablakhoz, hogy maga is lássa.
A fiatal férfi szeme előtt mintha az öreg arc, átváltozott volna a régen meghalt nagyanyja ráncos orcájává. Szinte hallotta, ahogy mesélte neki egykor a maga kitalálta történetet. A végére nagyon emlékszik .
‘ A gonosz mostoha rárivallt az ágyba bújó gyerekekre.
– Most aztán már, aludni, ne mondjam kétszer! – és az ablak felé fordult, hogy ne is lássa a pulyákat. Odakinn hullani kezdett a hó, de olyan nagy pelyhekben, hogy pillanatok elfedett mindent az udvaron. A rossz ólat, a düledező fészert, a sánta kecskebakot….
Az asszony egy furcsa dalt kezdett dúdolni magában. Majd megfordult, odament a gyerekek ágyához. Már aludtak. Betakargatta őket gondosan, hogy meg ne fázzanak.
Mert tudod, kisfiam, a hófehérségnek varázsereje is szokott lenni’