Fekszem, és álmodni próbálok valami szebbet, mint a jelen. A sötétben nem látni semmit, csak a redőnyön átszűrődő fényt a falon. A szekrényre akasztott köntös alakját, a sarokban meghúzódó pók lassú mozgását. Hallani, ahogy lélegzik a ház, csak bútorok recsegése töri meg a csendet. Látni vélem még a gyermekkor árnyjátékát, a nyuszifülek és madarak nyomát. A lassan lépkedő éjszaka zaját. Az álom és a valóság határán még mindig hallom a távoli neszeket, a papucsszerű csoszogást, a végtelennek tűnő órakattogást. Mintha aludna a világ. Aztán jön a mozdulatlanság, ami elől nincs menekvés, a néma sikítás véresre karmolása a képzeletnek. A neszek, amik folyton mondanak valamit. Suttogás, az érthetetlen mondatok. Hirtelen elkap valami, ami nem enged mozdulni, ágyba nyom, és kényszerít arra, hogy hallgassam szörnyű hangját. Egyre közelebb és közelebb jön, míg végül már a tarkómon érzem a leheletét, csak a könnyeim szabadok. Kitörni próbálok, de nem tudok. Fogoly vagyok! Többé már nem enged. Erősödik a szorítás, már alig lélegzem. Körbe-körbe jár, néz, vizsgál. Érzem, ahogy körülöttem mozog, itt-ott hozzám ér. Látom, ahogy az ágy lábából figyel, és csak arra vár, hogy én rettegjek. Kiáltani próbálok, de a hangok eltűntek a torkomból. Csak a hideg mozdulatlanság marad. Lassan megadom magam, s végül a félelem is odébb áll, csak a fejemben zakatol tovább a valóság. Már nem mozdulok, az ő szemével látom az arcomat, sápadt a bőröm, a mozdulatlan karomat, de a hang még mindig ott maradt. Egyre erősebben és erősebben kiáltja: Ébredj! Nem maradhatsz, mert nem vagy már önmagad…
“A képzelet hatalma” bejegyzéshez 7 hozzászólás
Szólj hozzá!
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Kedves Vadvirág! Megpróbálom megmagyarázni mit akartam kifejezni,de lehet nem fog sikerülni,hiszen ez pillanatnyi lélekvilág volt. Ez az írás egy beteg szemével megélt napokat tükröz,valós az agy által üzent képekkel. Amit a beteg valósan megél mint szituáció. A vége [b]"Ébredj! Nem maradhatsz, mert nem vagy már önmagad…"[/b] pedig arra ösztönzi azt aki ezt megélte ,hogy szedje össze magát mert a végén már nem lesz önmaga hiszen a betegség felemészti testileg,lelkileg és akkor már késő..nem szabad feladni.. huhh..remélem sikerült jól megválaszolnom 🙂 Köszönöm,hogy olvastál és a támogató,biztató szavaidat.
Kedves Mami!
Örömmel olvastam a hozzászólásod, mint ahogy a többit is. Mindig jó érzés azt olvasni,hogy valaki merít valamit belőlem, esetleg az írásaimból. A magukat hozzáértők véleménye számomra nem igazán fontos, mert úgy gondolom mindig minden írásnak megvan az üzenete. Azokhoz jut el akiknek pont ez a lélek futtatás a fontos..Minden írásnak megvan a maga gazdája.Hozzászólásod meg egyszer nagyon köszönöm!(f)
Kedves Edina!
Vegyes, furcsa érzésekkel olvastam írásodat…a végét nem értem.( Lehet, hogy ezt már a korom, vagy a fáradtság teszi?),,,Mi, vagy hol? nem maradhatsz, mert nem vagy már önmagad. Megköszönöm, ha világosságot gyújtasz agyamban, hogy megértsem, mit akartál ezekkel a szavakkal kifejezni? Próbálkozz tovább, ügyesen forgatod a tollat…idővel, lesz még jobb is!
Szeretettel Vadvirág(f)
Kedves Edina!
Ezt a kis írásodat valóban áthatja a "lélek". Épp ezért lehet, hogy a magukat hozzáértőknek nevezők nem fognak itt állni, hogy olvassák írásod, de mindig sokan lesznek – hogy is mondják – a rajongóid, akiknek tetszik az írásod. Nekem is tetszett amit olvastam.(f)
Szeretettel: Jártó Róza
Kedves Omnis Trist !Nem tudom mire gondolsz… Bár lélekből írok..de azért nyilván nem takarhatja folyton az írásom a feltételezett életemet,vagy bármi egyebet.. Köszönöm,hogy olvastál! 🙂
Kedves Zsolt! Szerintem sokan vagyunk így,csak nem mindenki írja le – ki. 🙂 Köszönöm ,hogy olvastál! Edina
Bajban vagyok, kedves Edina! Persze azzal kapcsolatban amit írtál. Úgy hittem, az általad felvázolt világ ilyen módú értelmezésével egyedül vagyok, de szerencsémre nem így van! Gratulálok! Zsolti