Riporternő: Interjúalanyom Csaba Tamás, aki elnyerte az ezévi Nemzetközi Grafikai Verseny első díját. Először is szeretnék a hallgatóim nevében is szeretettel gratulálni.
Tamás: Köszönöm. Számomra is nagy meglepetés volt ez a díj.
Riporternő: Kérem, mutatkozzon be a hallgatóinknak, meséljen egy kicsit önmagáról, hiszen semmit nem tudunk magáról.
Tamás: Harminchárom éves vagyok. Romániában születtem, gyerek voltam, amikor a családunk áttelepült Magyarországra.
Riporternő: Az elsők között, ahogy lehetett?
Tamás: Igen, körülbelül. — Kicsit kesernyés hangon folytatja. — Tudja, néha szerencséje is van az embernek.
A riporternő nem szól közbe, várja, hogy folytassa.
Tamás: Apám autószerelő műhelyt nyitott, s egy darabig egész jól ment neki. Hárman voltunk gyerekek, mi, a fiúk, iskola után sokat tébláboltunk nála a műhelyben. Segítettünk.
Riporternő: Mind a hárman fiúk?
Tamás: Nem, ketten voltunk fiúk, és van egy nővérem is. Én vagyok a legkisebb. — Picit megáll. — Aztán apám meghalt egy balesetben. Anyám egyedül maradt, akkor már csak ketten laktunk vele, a nővérem, meg én. Tizenöt éves voltam. Nehéz évek jöttek. Akkoriban jelentkeztek az első tüneteim.
Riporternő: Milyen tünetek?
Tamás: Szédülés, látászavar, időnkénti lebénulások…
Riporternő: Nem tudtam, hogy beteg…
Tamás: Sokáig én se. Senki a környezetemben nem vette komolyan, mindig hülyéskedtek, hogy biztos túl sokat ittam.
Riporternő: És ivott?
Tamás: Ki nem iszik fiatalkorában? El tudja képzelni, hogy valaki a haverokkal beül egy kocsmába, aztán limonádét rendel?
Riporternő: Sokat részegeskedett?
Tamás: Egy időben igen. A nővérem férjhez ment, elköltözött vidékre. Majd meghalt az anyám, egyedül maradtam. Az nagyon megviselt.
Riporternő: Akkoriban már dolgozott?
Tamás: Igen, egy maszeknál. Mint autószerelő.
Riporternő: Azzal lehetett keresni…
Tamás: Nem annyira sokat, mint amilyen híre volt…
Riporternő: És hogy kezdett számítógépes grafikával foglalkozni?
Tamás: Az még egy hosszú történet.
Riporternő: Szívesen hallgatom.
Tamás: Lett egy élettársam, egy nálam néhány évvel idősebb, elvált nő, két fiúval. Néhány hónapja éltünk együtt, mikor jött az első komoly rohamom.
Riporternő: Milyen rohama? Szívroham?
Tamás: Nem. Mi se értettük, mi ez az egész, hogy is nevezzük, aztán a kórházban mondták, hogy MS.
Riporternő: MS? Multiple sclerose?
Tamás: Igen.
Riporternő: Hiszen az az idősek betegsége, nem? Maga még egészen fiatalnak tűnik!
Tamás: Harminchárom éves vagyok. Tíz éve, körülbelül, hogy ez kiderült.
Riporternő: S akkor maga most tolókocsiban ül?
Tamás keserűen felnevet: Ez egy általános tévhit, hogy minden MS-es beteg tolókocsis. Szerintem többen vagyunk, akik nem szorulunk rá. — Megáll egy kicsit a beszédben. — Csak nagyon ritkán. Egy erős roham közelében.
Riporternő: És hogy reagált rá, mikor megtudta?
Tamás: Képzelheti. — Sóhajt. — Mintha fejbevertek volna. Mikor bejött a párom a kórházba látogatni, csak azt mertem kérdezni tőle, hogy akkor most vége?
Riporternő: És?
Tamás: Adott egy csókot, és azt mondta, hogy bolond vagyok. Mit gondolok én, micsoda ember ő, aki a bajban otthagyja a másikat? — Hallgat. — Pedig sok ilyen esetről tudok.
Riporternő: Találkozik másokkal, akik szintén MS-ben szenvednek?
Tamás: Igen. Ez valahogy elkerülhetetlen. Ha másképp nem, legalább az internet fórumokon mindenki hall egy keveset másokról. Például, mikor elveszti a munkáját.
Riporternő: Emiatt…?
Tamás: Igen. Az első héten voltam még otthon a kórház után, mikor már megjött a felmondólevelem. Pedig még hosszú terápiára volt szükségem.
Riporternő: Hogy éltek?
Tamás: Anyagilag nehezen. A két fiú iskolába járt már, mindig kellett volna a pénz.
Szünetet tart.
Tamás: Akkor feleségül kértem a páromat, s ő igent mondott. Soha nem akarnánk mi már elhagyni egymást. Úgyis sok tekintetben magunkra maradtunk. A szüleink nem élnek, a haverjaink maradéka meg végleg lemaradt, mikor kiderült az MS.
Tudja, az a furcsa, hogy mielőtt kiderült volna a betegségem, bolondnak tartottak a haverjaim, hogy egy idősebb, gyerekes asszonnyal élek; mikor meg kiderült, akkor őt kezdte mindenki bolondnak tartani, hogy hozzámjött.
Elhallgat, érezni az elhallgatott keserűséget.
Riporternő: ågy boldog házasságban él…
Tamás: Igen. Lett egy közös gyerekünk is. Egy kislány. Teljesen egészséges, csodálatos gyerek. Most még óvodás, jövőre megy iskolába. Mutatnék képeket, ha nemcsak így rádión
keresztül beszélgetnénk.
Riporternő: Talán a grafikáról kellene még szólnunk.
Tamás: Igen. Szerencsém volt. Vagy, szívesebben mondom úgy, bajomban megsegített az Isten. Egyrészt a házasságommal, másrészt azzal, hogy ki tudtam még valami olyat tanulni, amivel idehaza tudok dolgozni. Meg lehet élni a számítógépes grafikával, ha nem is gazdagon, de normálisan. ågy nem vagyok kitéve annak, hogy egy főnök rossz szemmel nézzen, mikor éppen rohamom van, rosszul vagyok. Ez a díj meg egy külön ajándék. Egyáltalán nem gondoltam, hogy esélyes lehetek, azt hittem, a világ mindig olyan, hogy „előre lefutott meccsek vannak“, ugye, érti, hogy mire gondolok?
Riporternő: Ezzel talán most új lehetőségek is megnyílnak, többen megismerik a nevét, többen megkeresik majd munkával.
Tamás: Reméljük.
Riporternő: Akkor még egyszer szeretettel gratulálok, kollégáim és a hallgatóink nevében is, és köszönöm az interjút.
Tamás: Szívesen. A viszonthallásra.
Riporternő: Viszonthallásra.
Tamás: Köszönöm. Számomra is nagy meglepetés volt ez a díj.
Riporternő: Kérem, mutatkozzon be a hallgatóinknak, meséljen egy kicsit önmagáról, hiszen semmit nem tudunk magáról.
Tamás: Harminchárom éves vagyok. Romániában születtem, gyerek voltam, amikor a családunk áttelepült Magyarországra.
Riporternő: Az elsők között, ahogy lehetett?
Tamás: Igen, körülbelül. — Kicsit kesernyés hangon folytatja. — Tudja, néha szerencséje is van az embernek.
A riporternő nem szól közbe, várja, hogy folytassa.
Tamás: Apám autószerelő műhelyt nyitott, s egy darabig egész jól ment neki. Hárman voltunk gyerekek, mi, a fiúk, iskola után sokat tébláboltunk nála a műhelyben. Segítettünk.
Riporternő: Mind a hárman fiúk?
Tamás: Nem, ketten voltunk fiúk, és van egy nővérem is. Én vagyok a legkisebb. — Picit megáll. — Aztán apám meghalt egy balesetben. Anyám egyedül maradt, akkor már csak ketten laktunk vele, a nővérem, meg én. Tizenöt éves voltam. Nehéz évek jöttek. Akkoriban jelentkeztek az első tüneteim.
Riporternő: Milyen tünetek?
Tamás: Szédülés, látászavar, időnkénti lebénulások…
Riporternő: Nem tudtam, hogy beteg…
Tamás: Sokáig én se. Senki a környezetemben nem vette komolyan, mindig hülyéskedtek, hogy biztos túl sokat ittam.
Riporternő: És ivott?
Tamás: Ki nem iszik fiatalkorában? El tudja képzelni, hogy valaki a haverokkal beül egy kocsmába, aztán limonádét rendel?
Riporternő: Sokat részegeskedett?
Tamás: Egy időben igen. A nővérem férjhez ment, elköltözött vidékre. Majd meghalt az anyám, egyedül maradtam. Az nagyon megviselt.
Riporternő: Akkoriban már dolgozott?
Tamás: Igen, egy maszeknál. Mint autószerelő.
Riporternő: Azzal lehetett keresni…
Tamás: Nem annyira sokat, mint amilyen híre volt…
Riporternő: És hogy kezdett számítógépes grafikával foglalkozni?
Tamás: Az még egy hosszú történet.
Riporternő: Szívesen hallgatom.
Tamás: Lett egy élettársam, egy nálam néhány évvel idősebb, elvált nő, két fiúval. Néhány hónapja éltünk együtt, mikor jött az első komoly rohamom.
Riporternő: Milyen rohama? Szívroham?
Tamás: Nem. Mi se értettük, mi ez az egész, hogy is nevezzük, aztán a kórházban mondták, hogy MS.
Riporternő: MS? Multiple sclerose?
Tamás: Igen.
Riporternő: Hiszen az az idősek betegsége, nem? Maga még egészen fiatalnak tűnik!
Tamás: Harminchárom éves vagyok. Tíz éve, körülbelül, hogy ez kiderült.
Riporternő: S akkor maga most tolókocsiban ül?
Tamás keserűen felnevet: Ez egy általános tévhit, hogy minden MS-es beteg tolókocsis. Szerintem többen vagyunk, akik nem szorulunk rá. — Megáll egy kicsit a beszédben. — Csak nagyon ritkán. Egy erős roham közelében.
Riporternő: És hogy reagált rá, mikor megtudta?
Tamás: Képzelheti. — Sóhajt. — Mintha fejbevertek volna. Mikor bejött a párom a kórházba látogatni, csak azt mertem kérdezni tőle, hogy akkor most vége?
Riporternő: És?
Tamás: Adott egy csókot, és azt mondta, hogy bolond vagyok. Mit gondolok én, micsoda ember ő, aki a bajban otthagyja a másikat? — Hallgat. — Pedig sok ilyen esetről tudok.
Riporternő: Találkozik másokkal, akik szintén MS-ben szenvednek?
Tamás: Igen. Ez valahogy elkerülhetetlen. Ha másképp nem, legalább az internet fórumokon mindenki hall egy keveset másokról. Például, mikor elveszti a munkáját.
Riporternő: Emiatt…?
Tamás: Igen. Az első héten voltam még otthon a kórház után, mikor már megjött a felmondólevelem. Pedig még hosszú terápiára volt szükségem.
Riporternő: Hogy éltek?
Tamás: Anyagilag nehezen. A két fiú iskolába járt már, mindig kellett volna a pénz.
Szünetet tart.
Tamás: Akkor feleségül kértem a páromat, s ő igent mondott. Soha nem akarnánk mi már elhagyni egymást. Úgyis sok tekintetben magunkra maradtunk. A szüleink nem élnek, a haverjaink maradéka meg végleg lemaradt, mikor kiderült az MS.
Tudja, az a furcsa, hogy mielőtt kiderült volna a betegségem, bolondnak tartottak a haverjaim, hogy egy idősebb, gyerekes asszonnyal élek; mikor meg kiderült, akkor őt kezdte mindenki bolondnak tartani, hogy hozzámjött.
Elhallgat, érezni az elhallgatott keserűséget.
Riporternő: ågy boldog házasságban él…
Tamás: Igen. Lett egy közös gyerekünk is. Egy kislány. Teljesen egészséges, csodálatos gyerek. Most még óvodás, jövőre megy iskolába. Mutatnék képeket, ha nemcsak így rádión
keresztül beszélgetnénk.
Riporternő: Talán a grafikáról kellene még szólnunk.
Tamás: Igen. Szerencsém volt. Vagy, szívesebben mondom úgy, bajomban megsegített az Isten. Egyrészt a házasságommal, másrészt azzal, hogy ki tudtam még valami olyat tanulni, amivel idehaza tudok dolgozni. Meg lehet élni a számítógépes grafikával, ha nem is gazdagon, de normálisan. ågy nem vagyok kitéve annak, hogy egy főnök rossz szemmel nézzen, mikor éppen rohamom van, rosszul vagyok. Ez a díj meg egy külön ajándék. Egyáltalán nem gondoltam, hogy esélyes lehetek, azt hittem, a világ mindig olyan, hogy „előre lefutott meccsek vannak“, ugye, érti, hogy mire gondolok?
Riporternő: Ezzel talán most új lehetőségek is megnyílnak, többen megismerik a nevét, többen megkeresik majd munkával.
Tamás: Reméljük.
Riporternő: Akkor még egyszer szeretettel gratulálok, kollégáim és a hallgatóink nevében is, és köszönöm az interjút.
Tamás: Szívesen. A viszonthallásra.
Riporternő: Viszonthallásra.
Kedves Imre,
köszönöm, hogy olvastál, s találtál benne olyat, ami megfogott.
Irtam már többször válaszul a hozzászólásokban, hogy van valóság alapja a történetnek. De azt még nem írtam, hogy az ellenkezöjére is tudok példát. Néhány napja kaptam egy levelet, annak tartalmából röviden: egy 40+ korú férfi tolókocsis MS beteg. A felesége otthagyta, együttél a korábbi közös legjobb barátjukkal. A két gyerek után a beteg férfitól vonják le a tartásdíjat a rokkantnyugdíjából, amitöl neki komoly megélhetési problémai vannak.
Erröl kellett volna írnom? Azt mondják, a statisztikák szerint ez az "általánosabb".
Üdv,
Márta
Kedves Márta! Történetedben a hit ereje, ami megfogott. A Tamásé, mert megpróbált magával valamit kezdeni betegsége után is, és a feleségé, mert fel sem merült benne,hogy elhagyja, pedig akkor még csak élettárs volt.
Kíváncsisággal olvastalak, üdv Pozderka imre.
Kedves Vadvirág!
Örülök, hogy olvastál, köszönöm kedves szavaid, és a gratulációt.
"Szeretetröl akkor beszélünk, amikor elkezdünk többes számban gondolkodni" — de jó lenne, ha ezt minél többen megértenék, s nemcsak akkor, mikor már valamilyen nehézség, betegség, baj közepén állnak!
Szeretettel üdvözöllek,
Márta
Kedves lilapetunia!
A riport nagyon érdekes, és tanulságos. Számomra kicsit aszkétikus – többet ki lehetett volna belőle hozni…persze a lényeg benne van, jól oda van téve. Az SM-ről annyit, sajnos saját családon belűli tapasztalatom van (ezerarcú, néma kór!)és megvisel minden érintettet, főleg, hogy ma még nem túl sokat tudnak tenni ellene. A kitartás nagyon szép példa sokaknak, akik nem merik vállalni a nehézségeket, és megfutamodnak.
"Szeretetről, akkor beszélünk, amikor elkezdünk
többes számba gondolkodni!" Ez, betegségek esetén hatványozottan igaz. Köszönöm az élményt.
Szeretettel gratulálok. Vadvirág (f)
Kedves Judit!
Örülök, hogy olvastál, és ilyen alaposan kifejtetted a véleményed.
Fiktív riport, de az interjúalany több létezö személy elbeszélése alapján "összegyúrva".
Igazad van abban, hogy ügyetlennek tartják azt a riportert, aki nem próbálja erösebben az általa kívánt téma szerinti mederbe terelni a beszélgetést. Ugyanakkor velem többször elöfordult már, hogy bosszankodtam egy riportkészítö ilyesfajta "eröszakosságán", néha a váratlanul felbukkanó téma érdemes arra, hogy hangot kapjon.
Bár nem szeretem az élet sok területén a gazdaságból, a pénzvilágból vet hasonlatokat, a család és a szeretet fontosságában teljesen egyetértünk.
Az étkezési szokások megváltozása egészen biztos, hogy az egyik oka az un. civilizációs betegségeknek. Azért nem szeretem, ha túl nagy hangsúlyt kap az egyéb környezeti ártalmakkal szemben, mert sokszor szokták kizárólag az egyén felelösségét (illetve ennek hiányát) a saját betegsége okozójává tenni, ami szerintem helytelen.
Márta
Kedves Márta!
Ha jól értem, akkor ez egy fiktív riport, egy kitalált személlyel, nem pedig egy valódi esemény…
Nekem picit furcsa volt ez a riportként megírt történet, hiszen egy díj elnyerése volt a riport témája. Azonban sem a pályaműről, sem pedig a versenyről nem esett szó benne, hanem a nyertes magánéletéről, betegségéről szólt inkább.
Nagyon aktuális sajnos az alkotásod mondanivalója.
Egyrészt a család fontossága, mert könnyű addig "nagy fiúnak" lenni, a kapcsolatokat könnyedén venni, ameddig rendben mennek a dolgok. Amikor aztán valami nehéz és súlyos dolgot hoz az élet, akkor már mennyire számít, hogy melletted állnak, hogy szeretnek, hogy elfogadnak, hogy segítenek… Aki a "szeretet bankba" nem tesz semmit, mert nem trendi elkötelezni magát, fázik a felelősségtől és nem figyel mások érzéseire, annak nem kamatozik ott semmi. Amikor neki van szüksége szeretetre és mindarra ami ebből fakad, akkor üres a "számlája".
Másrészt a sclerosis multiplex, mint olyan betegség, amiben egyre többen szenvednek, és egyre fiatalabb korban jelentkeznek az első tünetek. Már 20 éveseknél is diagnosztizálnak ilyen betegséget, ami régebben csak a nagyon idősek, és kevesek betegsége volt.
A megváltoztatott táplálkozási szokások itt is világosan megmutatják, hogy nagyon rossz útra tért a nyugati ember, amikor elkezdte nagyon egészségesnek nyilvánítani a gabonafélék, és hüvelyesek mértéktelen fogyasztását.
Sajnos ezt sulykolják bele az emberekbe a táplálkozási tanácsadók, dietetikusok. Pedig ennyi gabonát és hüvelyest megenni egyáltalán nem egészséges!
Ha megnézzük a gabonát, és a hüvelyeseket, azt látjuk, hogy ezek egy növény magjai, ez által szaporodik. Ezt nem szánja evésre, mert akkor kihal. Ezért ezekben a magokban toxikus anyagok vannak, hogy ne akarják őket megenni.
A hüvelyesek tartalmaznak egy fitin sav nevű anyagok, amely megköti az összes vasat, kalciumot, és cinket, így azok nem tudnak felszívódni, hiába van bennük "papíron". A bennük lévő szaponin – egy szappan szerű anyag – viszont lebontja a sejt membránokat, és ettől a belek áteresztővé válnak. Ami nagyon sok hirtelen megnövekedett civilizációs betegség oka pld. a sclerozis multiplexé is.
Judit
Kedves Róza!
Örülök, hogy erre jártál, s tetszett az írásom.
Ennek a történetnek is van valóságalapja, és én jobban szeretek pozítiv példákról írni. Talán úgy érzem, azok is segíthetnek; talán nem jó, hogy a negatív példák gyakran sokkal több nyilvánosságot kapnak. Ami alatt persze nem arra gondolok, hogy ne kellene a fájdalmas érzéseinkröl is írni, hanem arra, hogy a jól sikerült emberi kapcsolatokról kellene többet írni.
Köszönöm kedves szavaidat,
szeretettel üdvözöllek,
Márta
Kedves Márta!
Jó olvasni pozitív dolgokat is, de akin már átment az úthenger az csak legyint rá, hogy egy mese… Pedig a szívünk mélyén mindnyájan tudjuk, hogy minden minden mesének van valóságalapja. Én 2012-ben hiába öntöttem a világra a könyörgő versemet, a Harcok harca-t, az Adventi Fohász-t, a Viharban-t, mégis meg kellet írnom a Ha elszáll a kékmadár címűt is. Az én koromban ha összetörik a szív, már nem összeragasztható. De az írásod nagyon jó amihez gratulálok.
Szeretettel: Jártó Róza
Kedves Etel!
Nagyon örülök, hogy ilyen hamar — még csak most kerültek fel az új novellák — rátaláltál, olvastál, és tetszett.
Biztosan vannak szomorú példák is, amikor valakinek az életét legyözi a gyógyíthatatlan betegség; én remélem, ha inkább pozítiv példákról írok, akkor talán akad olyan, akinek az segít.
Köszönöm a gratulációt, és
szeretettel üdvözöllek,
Márta
Gratulálok optimista kicsengésű riportodhoz.
Valóban így van, mindenből van kiút, még akkor is, ha gyógyíthatatlan betegség gyötör, de van hit, van szeretet.
Szeretettel, Etel