Télvarázs: Kilencedik történet: Répaorr

Télvarázs: Répaorr

A hóember a kertben állt, a gyerekek szobájának ablaka alatt. Azért ott, hogy építői bármikor örülhessenek a látványának. Mindent összevetve valóban pofás hóember lett. Szemeit, képzeletbeli kabátkájának gombjait csillogó fekete széndarabokból mintázták a gyerekkezek, kobakjára a nagymama egyik kilyukadt lábasát nyomták, kitárt, rövid kezébe a megritkult cirokseprűt. Legfőbb ékessége mégis hatalmas répa orra lett.
A hóemberek – mint tudjuk – hóból készülnek. A hópelyhek a felhő bölcsőből hullnak a földre. Egyesek közülük magas hegyeket borítanak be, mások az erdőkre, zöld vetésekre hullnak, mint egy puha takaró, végül némelyek a városok, falvak utcáit, tereit lepik el, ahol aztán a boldog építők – főként a gyerekek – nagy hógörgeteggé gyúrják össze őket. Az így megépített hóemberek a tél legrövidebb éjszakáján az arra repkedő angyalkák bűvös varázsporától életre kelnek. Ekkor száll le közéjük felhőpalotájából a Hótündér is, hogy megtartsák az éves hóember szépségversenyt.
A mi hóemberünk építését követő éjszakán hideg szél szaladgált a kertben, morcosan zörgetve az ablaktáblákat. A telihold sápadt, nagyra hízott képpel világított be az ablakon, és Anna, a legkisebb gyermek felébredt a fényére. Előző nap ő is részt vett a hóember építésében. Elsőre a fejét gyúrta meg, végül a karjait. A testet formázó két méretesebb golyóbist fiú testvérei görgették. Kivörösödött arccal, nagy nyögések közepette illesztették azokat egymásra, mialatt Anna a kamrában szakértő szemmel kiválasztotta az orrnak való legszebb, leghosszabb répát.
Most kibújt a paplan alól, és az ablakhoz lépett. Lábujjhegyre állt, megnézte, vajon ott áll e még a hóember. Ott volt őkelme, hová mehetett volna? Még nem érkezett el az ideje… A hold sugaraira a szikrázó hidegben meg-megcsillantak szén szemei. Anna felé integetett a seprűjével. Két kezével dörzsölte meg arcát a kislány, mert úgy hitte, talán álmodja az egészet, ám a hóember ismét intett, csalta ki magához. Szép csendesen felöltözött hát Anna, nyakába akasztotta a nagymamájától kapott hosszú piros sálat, sapkáját a fejére húzta. Óvatosan osont ki az ajtón, hogy fel ne ébressze a többieket.
A hóember széles mosollyal fogadta:
– Szervusz, Anna!
A kislány álmélkodva torpant meg.
– Te ismersz engem? – kérdezte.
– Hát, hogyne ismernélek! Te gyúrtad a kezemet, és tőled kaptam az orromat, nem?
Úgy tűnt a széndarabokból kirakott száj kaján mosolyra húzódik, és a répaorr mulatságosan megmozdul. Anna mókásnak találta.
– A hóemberek nem beszélnek… – suttogta bizonytalanul.
Heves bólogatások közt érkezett a felelet:
– Ez igaz, de hát nem is kérdezi őket senki.
A kislány elbizonytalanodott. Úgy vélte most sem ő szólította meg a hóembert, de nem vitatkozott vele, nem szerette volna, hogy az többször bólogasson. Nyak híján félő volt, hogy még a végén le talál gurulni nagy feje a törzséről. Kíváncsin fülelt hát, ám a kérdés így is meglepte:
– Van kedved elkísérni a bálba?
A csodálkozástól nagyra kerekedtek Anna szemei.
– Bálba? Milyen bálba? – nézett értetlenül.
– A legrövidebb éjszaka báljába. Ilyenkor gyűlnek össze a környékből a hóemberek, és meglátogat bennünket a Hótündér.
A kislány hevesen bólogatott.
– Hát persze! – vágta rá gondolkodás nélkül. Tétovázva kérdezte:
– Van… neved?
– Répaorrú, csupán ennyi! – kiáltott a hóember és kecsesen meghajolt. – Kapaszkodj jó erősen a seprűmbe!
Ebben a pillanatban finom arany por hullt rájuk, és mintha valaki láthatatlan sítalpakat tolt volna alájuk. Anna megmarkolta a felé nyújtott nyelet. A hóemberrel kisiklottak az udvarból, elhaladtak a házuk előtt álló nagy fenyőfa mellett, kifordultak az utcára, és tovább a széles úton. Egyetlen autó sem járt most arra, mégis hatalmas volt a torlódás. Hóemberek százai suhantak el mellettük. Kisebbek, nagyobbak, óriásiak. Az egyiknek rongyos, egérrágta sapka ült a fején, a másiknak ócska bádoglavór, de olyan is akadt közöttük, akire kötött pulóvert húzott a készítője, bizonyára azzal a szándékkal, hogy meg ne fázzon a hidegben. Szegény, láthatóan idegesen törölgette a szemébe pergő vízcseppeket. Szénből kirakott szája lefelé görbült. Megállt mellettük.
– Kérlek – fordult Annához kétségbe esetten – nem segítenél rólam levenni ezt a ruhát? Nagyon kedves az a beteg kislány akinek az apukája meggyúrt, de sajnos a kérésére rám húzta ezt a szörnyűséget, bizonyára, nehogy én is megfázzam. Jót akart, nem tudhatta, hogy ez nekem mennyire kellemetlen.
– Szívesen – mosolygott Anna, és lecibálta a szenvedő hóemberről a pulóvert. Nem ment könnyen, jól beleszorult a pufók ismeretlen. Mikor sikeresen megszabadult tőle, megkönnyebbülten sóhajtott:
– Köszönöm – hálálkodott. Anna meglepetten látta, hogy a szájat alkotó széndarabok átrendeződnek, és a szomorú hóemberből egyszeriben mosolygós lett. Vidáman integetve csúszott tovább.
Pár pillanattal később egy jégből faragott, művészien megformált keringőző lányalak siklott el mellettük.
– Nem versenyezhetnek – jegyezte meg kissé nagyképűen Répaorrú –. Reklám célra készülnek.
– Pedig igazán gyönyörű… – követte Anna csodáló pillantása a szobrot.
– Az eredetiség a lényeg – magyarázta a hóember –, ez a szabály.
Elhagyták a várost. A hold megvilágította a tájat. A dombok oldalában, és a tisztáson – ahová nyáron Annáék is kirándulni járnak – hóemberek csoportosultak. Izgatottan beszélgettek.
Répaorrú tett néhány kört, és miután úgy tűnt megtalálta ismerőseit, melléjük siklottak.
– Egy felhőből érkeztünk – mutatta be azokat a kislánynak. – Már látták a Hótündért – hadarta –. Ott is van! – suttogta megilletődötten és a seprűjével előre mutatott.
Néhány méterre tőlük egy gyönyörű lányalak tűnt fel. Mintha csak a legfinomabb porcukorból faragták volna, arca fényesen tündökölt, két szeme helyén drágakövek szikráztak. Leheletvékony, hópelyhekből szőtt lepel hullámzott körülötte. Feje tetején apró hókorona jelezte uralkodói rangját. Két teljesen egyforma hóember követte, a kezükben jégtáblákat tartottak.
– A táblára karcolják fel annak a hóembernek a nevét, akit a legtökéletesebbnek ítélnek meg – súgta izgatottan Répaorrú.
– Itt minden hóembernek van neve? – álmélkodott Anna.
– Már hogy ne lenne – válaszolt kissé sértődötten Répaorrú –, az embereknek is van, nem?
Anna válaszolni akart, hogy azért az nem egészen ugyanaz, de ekkor csengő hangon megszólalt a Hótündér:
– Kihirdetem a verseny eredményét! Az idei szépségversenyt a legtökéletesebb külsejű, a legcsodásabb orrú hóember nyerte, akit eddig valaha is láttam…. Répaorrú!
Anna meglepetten kapta fel a fejét. Az ő hóemberük nyerte a versenyt! Mérhetetlenül büszke volt. A Hótündér hozzájuk siklott.
– Gratulálok, Répaorrú! – mosolygott, és a boldog győztesre egy holdsugárból szőtt, ragyogó szalagot fűzött. – Szabad egy táncra? – nyújtotta a karját kecsesen.
Lágy keringő hangja csendült fel. Répaorrú és a Hótündér gyönyörűen suhantak a zene ütemére. Egyetlen pillanatra álltak meg, ekkor Hótündér a kezét felemelve intett, és most már minden hóember vidám táncba kezdett. Pörögtek, forogtak olyan légies könnyedséggel, mintha a havon nem is csúsznának, de repülnének felette.
Répaorrú visszakísérte a Hótündért, majd meghajolt Anna előtt:
– Szabad egy táncra? – nevetett rá. Felkapta a kislányt és keringőztek boldog kacagással.

A hó tavasszal elolvadt. Anna az ablakból lenézett a kertre, ahol télen a hóember állt. Eszébe jutottak annak búcsúszavai:
– Nem tűnünk el, ne szomorkodj, nincs miért! Ha jön a következő tél a hófelhő bölcsőkből ismét hullanak majd a hópelyhek, és a találkozásunkhoz nincs is másra szükség, minthogy ti újra megépítsetek!

“Télvarázs: Kilencedik történet: Répaorr” bejegyzéshez 3 hozzászólás

  1. Kedves, aranyos mesédet szeretettel olvastam Évike.
    Szívből gratulálok: Kata
    ☃❄☃

Szólj hozzá!