A szánkó

A szánkó

Húsz éve is megvan már annak, hogy az akkor még fiatal, vidám Kis Mihály gazda kiballagott az erdőbe, és fadarabokat hozott be onnan a hóna alatt. Felesége várandós volt, és Mihály szentül hitte, hogy fia születik. Maga előtt látott egy társaival telente hócsatázó, a jégen csúszkáló piros arcú, csillogó szemű kölyköt, akit úgy kell bezavarni esténként a faluvégi tóról. Ezért ballagott hát ki az erdőre, hogy az érkezőnek szánkót készítsen, engem. Ne legyen az ő gyereke kevesebb, mint a többi aprónép. Jószerével mondhatnám azt is, egyszerre születtem meg Misuval, mert a fölhangzó csecsemősírással egyidőben kötözte Mihály uram orromra a madzagot. Elégedetten nézegetett, majd a sírásra nyakába kapta a lábait, és örömtől ragyogó képpel rohant be a házba, megnézni első szülöttjét. Nem irigykedtem ezért. Az erdőben fa csemete koromtól fogva jól megtanultam, az embernek fontosak a hajtásai. A madarak másról sem csiviteltek. Misu valóban olyan lett, mint amilyennek az apja megálmodta. Vadóc, talpra esett kisfiú, apja szeme fénye, akit anyja a szülőágyon látott először és utoljára. Bizonyára az égi angyalkáknak kellett egy dada, mert a szülés után néhány órával felköltözött hozzájuk. Árván hagyta a lenti csöppséget, és azt az apa egyedül nevelgette. Nehezen rázódott bele az új életbe Kis Mihály uram, akit nem hagytak magára a szomszédok, és a kezdeti nehézségeket átvészelve sok örömet talált a fiában. Az élet kegyetlen, akadnak akiktől az utolsó kincsüket is elrabolja. Misu hat éves múlt. Azon a télen fehér hódunna takarta a tavat. Amilyen nagy volt a hó, olyan hamar érkezett meg – egyik napról a másikra – a tavaszi jó idő. A gyereksereg utolsó pillanatig kihasználta a jeget, csúszkáltak, szánkóztak rajta napestig. A szülők aggódtak a jég olvadása miatt, mert a tó a közepe felé mélyült, fulladt abba már ember. Egy reggel Kis gazda betegen, az éjszakai láztól elpilledve aludt ágyában. Előző nap fát hozott be az erdőről, és megfázott. Misu óvatosan húzta fel a csizmáit. Tudott a jég olvadásáról, mint ahogyan azt is tudta, hogy ilyen korán a többiek még otthon tartózkodnak. Az udvaron csillogó szemekkel nyúlt madzagomért, és rángatott maga után. Hiába akadtam bele minden kiálló ágba, ő átcibált az akadályokon. Hamarosan a tóhoz értünk. A maradék hó szikrázott a reggeli napsütésben, az éjszakai fagytól cukorként roppant a talpunk alatt. Misu ezt úgy értelmezte hideg van, a jégre ezért bátran rámehet. Hiába hallotta naponta a szülői intelmet, a gyerekek beszédét a veszélyről, most minden szót elhessegetett magától, hiszen az intés folyton ismétlődik: ne menj ide, ne menj oda, ne tedd ezt, ne tedd azt… A gyermek hajlamos azt hinni ő a kivétel, akinek soha semmi baja nem történhet, ha elég bátor hozzá. Én tudtam, hogy ezt nem bátorságnak hívják, vakmerőség ennek a neve. Aki kísérti a sorsot, kihívja maga ellen azt. Rám hasalt, és két kezével lökött rajtunk. Néhány métert csúsztam előre. Nem akartam többet, tudtam minél bentebb haladunk, annál veszélyesebbé válik a mutatvány. Misu hirtelen ötlettől vezérelve úgy gondolta átcsusszanunk a tavon. Lökött rajtunk, én ismét csúsztam néhány métert, majd újra lökött… Magam is meglepődtem, hogy milyen hamar, és épségben átértünk a a túlpartra. Elbizonytalanodtam, talán én vagyok túlságosan ijedős… Misu megfordult, a házuk irányába tekingetett. Eszébe jutott az apja, aki bizonyára felébredt már és őt szólítja. Sietni akart. Indultunk vissza. Sebesen siklottunk, mint a szél. A víz közepe táján halk, reccsenő hangot hallottunk, mint amikor valaki elejt egy cserépkorsót. Semmi félelmetes nem volt abban a pattanásban, mégis ijedten hallgatóztunk. Misu taktikázott, úgy vélte a veszély legyőzhető, ha gyorsabb nála. Nem tudta, hogy már veszített. Még erősebben lökte magát előre, két keze vizet érintett… A jég beroppant, és ő egyetlen sikollyal csúszott le rólam… A lék mohón nyelte magába, míg én a súlytól megszabadulva orromon bukdácsolva álltam meg a szélén. Ott pillantottak meg a gyerekek, és a partra sereglő emberek azonnal tudták, a víz újabb áldozatot követelt.
Kis gazdából öreg ember lett egyetlen nap alatt, pedig még negyven éves sem volt. A víz olvadásával a partra vergődtem én is, a hullámok kidobtak magukból. Nekik nem kellettem, mint ahogyan Kis gazdának sem, mikor megpillantott az udvarában, ahová bedobott az ismeretlen megtaláló. A gazda először fogta a fejszéjét, hogy összeaprít. Szorította a fogát, majd könnyekkel a szemében legyintett, és behajított a fás sufniba. Azzal egy kicsit én is meghaltam. Néhány év telt el. Kis gazda szomszédságába egy sovány, elgyötört arcú asszony költözött a fiával. Beteges gyerek volt az, sokat köhögött, és ha a pirospozsgás arcú kölykök közé állítják bizonyára kivirít onnan sápadt arcával, de bátortalan volt, nem ment közéjük. Sokszor álldogált a tó partján, bámészkodott. Nézte a nyári melegben fürdőzőket, télen a vidáman szánkózókat, hócsatázókat. Egy téli napon Kis gazda éppen az erdőből ballagott hazafelé. Útja a tó mellett vezetett el. Megállt. Talán a sok futkározó kölyök közé így messziről odaképzelte a sajátját is, ki tudja… Egy hangosabb kiáltásra megrázta magát és indulni akart. Észrevette az álldogálót.
– Te miért nem szánkózol a többiekkel? – bökte meg.
Meglepetten bámult rá a fiú. Egymás mellett laktak már akkor jó ideje, de a mogorva szomszéd még csak nem is köszönt az anyjának soha. Vállát vonta.
– Nincs szánkóm – felelte.
– Miért nem csinál az apád? – kérdezte a gazda.
– Meghalt – morrant a fiú rántva magán. Dühös volt a gazdára, úgy gondolta nincs köze a bajukhoz. Talán igaza is volt.
Kis uram nem szólt többet. Megfordult, és hazajött. Az úton már eszébe jutottam. Nem emlékezett, hogy mi lett velem. Azt tudta, össze akart kaszabolni Misu temetése után, de hogy megtette-e… Kinyitotta a fáskamra ajtaját. Az évek alatt bedobált elhasználódott lommal volt az tele. Akkurátusan hordott ki mindent az udvar közepére, míg az egyik sarokban rám talált. Össze száradtam, a pókháló, a por vastagon belepett. Két nap alatt átcsiszolt, lefestett. Új madzagot kötött az orromra. Elégedetten nézett végig rajtam. Születésem pillanata jutott eszébe, és vele Misu születése… Hóna alá csapott, és bekopogott velem a szomszédba. Mennie kellett, valami késztette. Azok odaátról megsúgták neki, hogy elfeledkezett az emberségéről.
– Már korábban is eszembe juthatott volna – nyomott kezébe az ajtót nyitó gyereknek. – A fiamé volt…
Az nem tudott a meglepődéstől válaszolni. Kis gazda sarkon fordult, és nyugodt lélekkel ballagott hazafelé. Odafent az égbolton hunyorogva szikráztak a csillagok.

Ez volt az én újjászületésem napja. Kiszolgáltam Misut, Kis gazda szomszédját, és most itt állok a sufniban arra várva, hogy valaki felfedezzen, mert egy szánkó szánkó marad mindaddig, amíg akad gyerek aki ráüljön…