Télvarázs: Tizedik történet: Tél kovácsolta barátság

Ahogy közeledett november vége, egyre hidegebbek lettek a reggelek, a Nap is sokszor gondolkodott, hogy előbújjon-e a szürke ködfelhők mögül. Sietve intéztük kinti dolgainkat, a hideg csípte vörös kezeinket szaporán dörzsölgettük, hogy felmelegedjen, mert ugye a kesztyű az még a fiókban lapult.
Á, még nem kell, majd a télen! – mondtuk – pedig már rég elő kellett volna venni.
Aztán, egy december eleji reggelen arra ébredtünk, hogy leesett az első hó. Mint a tündérmesékben, eltűntek a rozsdabarnára száradt falevelek, az útszéli befagyott sáros pocsolyák, és még sok-sok minden, amit az ősz végi száraz hideg tönkretett. A pihe-puha hótakaró jótékonyan betakart mindent,széppé varázsolta a tájat.
A kopasz faágakon több ujjnyi vastagon csücsült a fehér hó. A kis cinkék kicsit billegtek, amikor rászálltak, de délelőttre már egyre több lábnyomot hagytak a hóban. A havas udvaron a cicák is óvatosan lépkedtek, de ők is gyorsan megszokták a hóban való járkálást.
Hó seprés, hólapátolás lett az új délelőtti program, ami ilyenkor természetes. Előkerültek a kesztyűk, sapkák, és kezdődhetett a munka. Amikor az utca felé, a kert mellett is le van takarítva a járda, a bejárati híd, akkor már van idő nézelődni, hogy melyik szomszéd hol tart a hólapátolással. Kölcsönösen átkiabáltuk egymásnak, hogy munkát kaptunk a téltől.
Senki sem mérgelődött, sőt még örültünk is az égi áldásnak. Tél van, most ez a természetes. Közben a szembe szomszéd hirtelen sarkon fordult, és szó nélkül bement a házába. Kérdően néztünk egymásra a többiekkel, hogy mi történhetett vele, mert még csak el sem köszönt, úgy faképnél hagyott bennünket. A letakarított járdán elindultunk egymás felé, mégsem kiabálhatunk hangosan, amikor a szomszédról akartunk beszélni. Nem, nem pletykálni, csak találgatni, hogy mi baja lehet. Már éppen összeértünk a második szomszéd hídjánál, amikor fülig érő szájjal jön ám kifelé Pista, a szembe szomszéd. Pufi dzsekijének zsebéből egy üvegnyaka kandikál kifelé, egyik kezében meg apró kupicák kocogtak egymáshoz.
– Siettem, ahogy csak bírtam, hogy még itt érjelek benneteket, de látom nem igyekeztetek befelé.
Hoztam egy kis lélekmelegítőt, koccintsunk az idei első hóra, meg arra,hogy ezt is megéltük. Tudjátok, ebben a korban már mindennek örülni kell.
Ezzel beállt közénk, és már osztotta is a kupicákat. Aztán elővette zsebéből a pálinkás üveget, és míg töltögette a színtelen nedűt, közben elmondta a történetét. Így tudtuk meg, hogy az unokavő szerezte a cefrének való kajszibarackot, aztán amikor eljött az ideje, Ő főzette le pálinkának, neki meg csak annyi a dolga, hogy reggelente étvágygerjesztőnek igyon belőle egy kupicával. Mert ugye, aki már bőven hetvenkedik, annak az étvágya sem olyan, mint fiatalkorában volt.
– No, akkor, Isten, Isten! – egészségünkre kedves szomszédjaim! – emelte magasba a kupicáját.
Mi is így tettünk, aztán összekoccintgattuk a kupicákat, és egy húzásra leküldtük a finom barackpálinkát.
– Hú, ez aztán az igazi, olyan mintha az érett barackba haraptunk volna – dicsértük egymás után a finom nedűt.
A hólapátokra támaszkodva toporogtunk a hídon, de a pálinkától hamar megeredt a szó, senkinek sem volt sürgős a hazamenetel. Meg aztán rá is értünk, hisz mindannyian nyugdíjas éveinket tapostuk. A harmadik kör után, már tologattuk felfelé a sapkát, mert kezdett melege lenni a fejünknek. Aztán az egyik szomszédnak eszébe jutott, hogy most már ideje lenne hazamenni, és ha úgy adódna, hogy estig még kapunk egy újabb adag havat, akkor majd úgyis találkozunk. No, akkor majd én hozom a forralt bort, mert ugye este már nem szokás pálinkázni – mondtam, mielőtt elindultunk volna.
– Jól beszélsz Karcsi, akkor imádkozunk, hogy sok hó essen! – és nevetve néztek az ég felé.
Az a  tél igazán kegyes volt hozzánk, mármint a friss nyugdíjas hólapátolókhoz. A szomszédokkal, Pista bácsi kivételével, mind egyívásúak voltunk. Ki egy, ki fél éve lett nyugdíjas. Reggelente izgatottan lestük, hogy mennyi hó esett az éjjel. Buzgón lapátoltuk, és megbeszéltük, hogy mindig más hozza ki a lélekmelegítő pálinkát, estefelé pedig a forralt bort. A tél összehozott bennünket, nem mintha eddig haragban lettünk volna, de amíg aktívan dolgoztunk, csak ritkán volt alkalmunk úgy igazi ráérősen beszélgetni. Munka után bőven akadt még tennivalónk a ház körül, a szőlőben…
Így történt, hogy a hólapátoláson kívül még nagyon sok minden kiderült, amit eddig nem tudtunk egymásról. Az asszonyaink sem bánták, hogy így összemelegedtünk.
Ők, már évek óta nagy barátságban voltak, hisz a gyerekeket anno együtt vitték, hozták az oviból, iskolából, most meg már az unokák miatt járnak össze. Azt gondolom az is a tél varázsa volt, hogy mi hatan, azon a télen barátokká váltunk. Ki ehhez, ki ahhoz értett jobban. Így történt, hogy együtt barkácsoltunk,fejtettük a bort, vagy éppen fűrészeltük, hasogattuk a tüzelőnek valót. Talán, még az sem volt véletlen, hogy mindegyikünknek más-más szakmája volt. Így a házainknál éppen adódó javításokat is megoldottuk.Tél vége felé, amikor a Nap már számolatlanul küldte meleg sugarait lefelé,közösen kezdtük el a gyümölcsfák, és a szőlő metszését.

“Télvarázs: Tizedik történet: Tél kovácsolta barátság” bejegyzéshez 8 hozzászólás

  1. Köszönöm Erzsi, hogy olvastad és hozzászóltál írásomhoz.
    Ma már én is bőven a nyugdíjas korban vagyok, és ahol most lakom,
    az utca háromnegyed része nyugdíjas. De nagyon kevesen vagyunk akik,
    ha meglátják a szomszédot, leállnak egy kicsit beszélgetni.
    Szeretettel: Kata

  2. Kedves Kata!
    Szívesen olvastam emlékeidet a régi telekről, emberekről, szomszédokról.
    Igen, a nyugdíjas kornak is megvannak a maga szépségei, csak meg kell látnunk, találnunk őket az életünkben.
    Gratulálok szeretettel:
    Erzsi

  3. Kedves Gyöngyi, már itt sincsenek azok a hideg, havas telek, mint régen. Ma délután esett egy kevés hó mutatóba, de el is olvadt.
    Hogy karácsonykor lesz-e azt még nem lehet tudni. Bízzunk benne, hogy igen!
    Szeretettel: Kata
    ⛸❄

  4. Kedves Évi, emlékeimből szemezgettem írásom tartalmát. Anno, a szomszédok is együtt gyerekeskedtek, szegről-végről a legtöbb rokonságban állt egymással. Szüleim korosztályára ez volt a jellemző. Annak ellenére, hogy együtt iszogattak hólapátolás idején, tudták hol a határ… Sajnos már csak emlékezni tudok rájuk, úgy mint az igazi, havas telekre.
    Szeretettel: Kata

  5. Kedves Kata, gyerekkori nagy havazások.. de rég volt és de szép is volt. Aztan felnőtt koromban is még többször volt hó, neha reggel ugy kellett “kiásni” az autót a hó alól, aztan mire indultam volna jött az utcán a hótoló es odanyomta a sok havat😆kezdhettem megint lapátolni.. itt nincs hó, tél se nagyon, nálunk téli gumi se kell az autóra. Remélem karacsonykor lesz hó Pesten mert ott leszek. Fgy

  6. Kedves Kata!

    Szívmelengető, jóízű történetedhez szeretettel gratulálok.

    Zsuzsa

  7. Drága Kata, nem tudom mennyire valós eseményhez fűződik az írás, de ez valóban a tél legnagyobb varázsa lenne, ha az emberek így egymásra találva, egymást segítve élnének. Remek történet, sajnos nekem nincs hasonló szomszédom. A havat ellapátolják, de nem isznak, rendetlen népség… (Ez vicc akar lenni.. itt sajnos nincs már smile…) Ölellek szeretettel: Éva

Szólj hozzá!