Ha Isten lejönne közénk

„Valami azt súgja, ha Isten lejönne közénk, koldusgúnyát öltene, és csak ülne-ülne egy forgalmas utca járdáján. Bizonyára kezdetben lelkét boldogság töltené él, hogy habár nem fedheti fel kilétét, de itt lehet közvetlenül közöttünk, nem csak a távolból kíséri nyomon lépteinket. Ám attól tartok nagyon hamar ténylegesen koldusává válna a járdán ülve, mert az emberek nagy része úgy sietne el előtte, hogy rá sem pillant.
Azonban, aki mégis ránéz, általában közöny, sőt ellenszenv árad a pillantásából. „Ingyenélő!” „Menne inkább dolgozni.” „Biztos piára kell neki az összekoldult pénz.” Az arcukra van írva , hogy mit gondolnak, még a fejükbe sem kell néznie, pedig megtehetné.
Egyszeriben kétely hasította át lelkét, talán rossz ötlet volt lejönnie a Földre. Be kell látnia, még mindig csak a hozzá vezető út elején járnak az emberek.
Legszívesebben felállna és egyszerű, tiszta szavakkal szólna hozzájuk, beszélne jövőjük zálogáról, a Szeretetről, de ehelyett csak szomorúan maga elé nézve lehajtotta fejét.
„Pedig a Szeretetnél nincs egyszerűbb dolog a világon.” gondolta. „Csak teret kell engedni „Számára” és árad-árad feltartóztathatatlanul. De az ember mindössze apró résen keresztül engedi be lelkébe. Úgy alkottam meg őket, hogy a saját döntésük legyen, amikor kitárják lelkük ajtaját. Ám ehelyett csak egyre több retesz kerül fel az ajtóra…”
Elmélkedését apró vakkantás törte meg, mire felkapta fejét.
Egy kiskutya toporgott előtte apró tappancsain Őt szemlélve. Vakkantott még egyet,mire Isten elmosolyodott.
Igen, látom hogy itt vagy. Mit szeretnél?
Pillantásuk találkozott, mire Ő nyomban feleslegesnek érezte kérdését. Óvatosan előre nyújtotta kezét és megsimogatta a kiskutyát. Mindössze néhány apró mozdulat volt, mégis tán többet ért a kis lénynek, mint egy jókora velőscsont. Összerezzent az érintéstől, de egy helyben maradt. Már nagyon régen érinthették így, sőt talán még soha. Istennek nem kellett a lelkébe pillantania, hogy érezze magányát, szomorúságát. Szerette volna kezébe venné, és átölelni, de nem támaszthat benne hamis reményt.
Nézd anyu, de aranyos. – állt meg egy kisfiú előttük. Piciny hátizsákjából egy plüss nyüszi „kandikált rá” a nagyvilágra.
Igen, de nem érünk rá, elkések a munkából. – felelte édesanyja a mobiljára pillantva.
Csak egy pici időt kérek anyu. – guggolt le a gyermek, és Istenre pillantott. – Megsimogathatom?
Őt kérdezd. – biccentett a kérdezett a kutyus felé.
A kisfiú a kutya felé pillantott kérdően, mire az vakkantott egy aprót.
Megengedte. – mosolyodott el Isten. – Érintéseddel csenj bátran egy kis boldogságot életébe.
A kisfiú megtette, de édesanyja már néhány másodperc elteltével hozzáhajolt, és lágyan megfogta karját.
De most már tényleg menjünk…
Csak még egy percet adj neki anyu. Vagy sajnálod tőle a boldogságot?
Na jó, most már tényleg induljunk! – szorította meg a fiú karját, sőt meg is rántotta kicsit.
A gyermek fájdalmasan felszisszent, mire Isten lelkét a harag villáma hasította át. Egy anya nem bánhat így a gyermekével, és főleg akkor nem, mikor a gyermek a Szeretet nevében cselekszik! Hirtelen mozdulattal felemelkedett ültéből, és a nőre szegezte tekintetét. A harag már kitörésre kész vulkánként fortyogott benne, melynek lávatengere képes bármit, és bárkit elsodorni útjából. S habár lelke mélyén már ekkor is érezte, hogy helytelen,amit cselekszik, de a harag erősebb volt békességnél.
A nő zavarodottan hátralépett egyet. Még sosem látott ilyen furcsa, sőt inkább félelmetes pillantást. Szerett volna „eltépni magát” ettől a pillantástól, de egyszerűen képtelen volt rá.
Mindössze négy másodpercig tartott ez a feszült, riasztó állapot, bár Istennek jóval többnek tünt,mikor később visszagondolt rá. Négy másodperc alatt megkűzdött haragjával, és sikerült legyűrnie a Szeretet erejével. Négy másodpercre emberré változott. Egy olyan „titok” tört elő lelke mélyéről, melyre sosem derülhet fény, és többé nem fordulhat elő.
Menjél szépen, hogy anyukád ne késsen el a munkából. – guggolt aztán le a gyermekhez. – De azt megígérem, hogy a kiskutya nem lesz többé egyedül, találok neki gazdit.
Minek? – csodálkozott rá a gyermek. – Melletted van a világon a legjobb helye.
Isten szóra nyitotta száját, de nem találta a szavakat talán először létezése alatt. Átsuhant rajta a gondolat, hogy a gyermek megérezte, hogy ki ő, de nem zavarta, sőt. „Igen, én vagyok.” bólintott volna legszívesebben, de nem fedheti fel kilétét idő előtt.
Egy szerető családban csak jobb helye lesz,mint nálam. – találta meg a szavakat rövid csend után.
Hát jó. – „adta meg magá” a kisfiú aztán búcsút intve toporgó édesanyjához lépett, és részéről mostmár folytathatták útjukat.
A kiskutya követte pillantásával a távozókat,aztán Isten felé fordult, mintha ezt kérdezné: „Most tényleg elmegy?”
Isten már bólintott volna szomorúan, de váratlanul a gyermek megtorpant és visszaszaladt hozzájuk. Először Őt ölelte át, de olyan szorosan,mintha sosem akarná elengedni. Aztán a kiskutya következett, s habár „csak” néhány simit kapott, de minden bizonnyal felért a kis lény számára egy jókora öleléssel.
Legyél mindig jó kisfiú, és nem tévedsz el az Élet országútján. – mondta Isten búcsúzóul, de a gyermek még nem tekintette lezártnak a beszélgetést.
Akkor olyan felnőtt válik belőlem, mint te? – kérdezte őszinte, nyílt tekintettel.
Erre majd szívedben leled meg a választ.
Jó, megkeresem,ha beértem az oviba. Most furcsa, de azt súgja, hogy mi még találkozunk.
„Így legyen.” szerette volna mondani Isten, de ehelyett megsimította a gyermek arcát,aztán útjára engedte…. A gyermeket, aki átölelte Istent még itt a Földön.