Télvarázs: Második történet: Duska néni mikulása

Duska néni mikulása

De jó, hogy szállingózik a hó! Elvégre a december már igazi téli hónap. Reggel úgy váltunk el Dezsőkémmel, hogy délután háromra érte megyek a munkahelyére, viszem magammal a mikulás ruháját, és a kocsi csomagterében ott lesz egy nagy piros zsákban a gyerekek ajándéka. Minden évben férjem a Mikulás az óvodában, ahol dadusként dolgozom. Imádom a gyerekeket, s azt hiszem, ők is kedvelnek engem. Amióta a mieink külföldre mentek dolgozni, és ott alapítottak családot, évente kétszer vagy háromszor találkozhatunk velük, amikor haza tudnak jönni, mert mi már nem ülünk repülőre. Vonattal meg busszal pedig két napig tartana az út, amit képtelenek lennénk végig ülni. Idén csak szilveszterre jön haza a család, ezért először a postára megyek feladni nekik a karácsonyi ajándékokat.
A lányomék Dublinban élnek és állandóan kérdezgetik, mikor megyünk nyugdíjba, mert szívesen vennék, ha kimennénk hozzájuk lakni, ha nem is állandóra, de az év egyik felét náluk tölthetnénk. Dezsőkém jövő márciusban nyugdíjba megy, én is mehetnék a korom és a munkában töltött időm szerint. Egy hét múlva megkezdem a negyvenegyedik munkás évemet, de úgy határoztam, még dolgozok legalább egy évig, hogy megtakarításunk szép összegre kerekedjen, mert semmiképpen sem szeretnék a gyerekeim segítségére szorulni, miután a nyugdíj összege egy idő után alaposan lemarad a fizetések emelkedésétől, miközben az árak egyre növekednek.
Nem panaszkodhatok a munkahelyemre, mert a „Szívünk Kedvence” magán óvodában dolgozom immár tizenöt éve, melyben a havi kétszázezer forintos „tandíj” ellenére általában négy-ötszörös a túljelentkezés. Csak azoknak a gyerekeknek van esélyük a bekerülésre, akiknek a szülei írásban vállalják, hogy iskolás korukig oda járatják őket. A három korcsoportba mindössze nyolc-nyolc gyerek járhat, hogy az óvónőknek legyen idejük egyenként is foglalkozni a kis nebulókkal, kibontakoztatni a tehetségüket, nem beszélve arról, hogy mire elérik az iskolás kort, elég jó színvonalon beszéljenek angolul is. Napi négyszeri étkezésüket szakképzett dietetikus felügyeli, szellemi és fizikai fejlődésüket pedig kéthetente tornatanár és pszichológus segíti. Annak idején az óvoda tulajdonosa – a megyei kórház nyugdíjazás előtt álló igazgató főorvosának huszonhárom éves harmadik felesége, aki egyébiránt egyidős a doktor első házasságából származó középső lányával, – az óvónőként frissen végzett Farkas Franciska fizetésem megduplázásával csábított el az akkor alapított cégéhez az állami óvodából, mondván, hogy huszonöt éves tapasztalatommal nagyban segíthetem a munkáját. Napokig hezitáltam, ám végül kötélnek álltam, annak ellenére, hogy Dezsőkém óvott a változtatástól, mondván, a munkám mellett én leszek Franciska élő mankója, amire nap, mint nap támaszkodni fog, s ha egyszer valami nem úgy sikerül, ahogyan eltervezte, annak én leszek az oka.
Mit mondjak, egy idő után beláttam, hogy igaza volt Dezsőkémnek.
Jaj, csak azok az aranyos kisgyerekek rendre nagyon megszeretnek, és mit tagadjam, nekem is mindig vannak közöttük, akik igazán a szívemhez nőnek. Sajnos Franciska az utóbbi években napjaink vállalkozójaként viselkedik, mert a profiton kívül semmi más nem érdekli. Azért azonban mindenre képes! Amikor egy óvónő csoportja elballag, rögtön felmondja a munkaviszonyát és új, frissen végzett kolléganőt vesz fel helyette. Erre mondják, két legyet üt egy csapásra, részint spórol a fizetéseken, részint az új munkavállaló bizonyítani akar, és rendre bevezet valamilyen újdonságot. Az egyikük, a nagycsoportosok óvónője, kitalálta, hogy a gyerekek is készítsenek ajándékot annak a felnőttnek, akit a legjobban szeretnek, mert a Mikulás bácsi csak a gyerekeknek hoz ajándékot, pedig a felnőttek is megérdemelnék. Terv szerint a gyerek odaadja a Mikulás bácsinak, azaz a férjemnek a saját kezűleg készített ajándékot, rajzot, gyurmából vagy legóból készített figurát, hajtogatott papír masét, stb, melyekre az óvó néni ráírta a nevüket, és a fülébe súgja, kinek szánja, mire az én drága jó férjem a mellette lévő asztalkára készített dobozkákból előveszi a megfelelő öntapadós feliratos matricát (pl. anya, apa, nagypapa, nagypapa, testvér, barát, keresztanya, keresztapa ), ráragasztja az ajándékra és beteszi a zöld zsákjába, hogy elvigye a címzettnek. A gyakorlatban úgy történik, hogy másnap reggel a másik dadus kolléganőmmel átadjuk azokat azoknak, akik behozzák a gyerekeket az óvodába. Szülőnek, nagyszülőnek, bejárónőnek, szomszédnak. Előfordul, hogy a gyerek szülőivel mi, alkalmazottak, nem is találkozunk. Például Kevin is nagycsoportos, és három év alatt nem mutatkoztak a szülei, mert reggel a bejárónő hozza be, és este általában utolsóként a szomszédasszony viszi haza. Az évek során gyakran kettesben várakozunk Kevinnel, amikor is a kisfiú igényli, hogy kényeztessem, beszélgessünk, és sohasem felejtsem el búcsúzáskor megölelni.
Nem szóltam rá semmit, amikor az ajándékozási ötlet hallatán Franciska kérdőn rám nézett. Az utóbbi időben úgysem nyerte el tetszését a véleményem, s ez sem lett volna kivétel. Botorság megkérdezni egy gyerektől, kit szeret a legjobban.
Amikor elmeséltem Dezsőkémnek a koncepciót, felháborodásában alig tudott megszólalni, majd közölte, keressen Franciska másik Mikulást, mert nem vállalja ezt a hülyeséget. A gyerek maradjon gyerek, amíg csak lehet! Nagy nehezen sikerült meggyőznöm, még most utoljára legyen mikulás.
Végre megállhatok, megérkeztem a postához. Csak el ne essek a járdán a két gyermekeimnek feladandó csomaggal a kezemben! Máris olvadozik a hó, s bármennyire is vékony, ahogyan átnedvesedik az úttesten, csúszóssá válik. Óvatosan kell kivennem a csomagokat, nehogy megsérüljön a két tálca gondosan becsomagolt sütemény, a hó kifli és a sajtos pogácsa, mert azt hoztam az ünnepség utáni személyzeti összejövetelre, amikor az óvónők, dadusok és takarítók megkapjuk Franciskától a borítékunkat, benne készpénzben az év végi adómentes jutalommal. Tréfás kedvű főnöknőnk nem polgári nevünket írja a borítékra, hanem ahogyan a gyerekek szólítanak bennünket. Én vagyok a Duska néni, ami a dadus néni becézett formája.
Szerencsére tíz perc alatt sikerül feladnom a csomagokat, s indulhatok a kölcsönzőbe a mikulás ruháért. Remélem, nem felejtették el, hogy két zsákra lesz szükségünk, egy pirosra és egy zöldre. Előbb azonban elhozom a mikulás csomagokat, melyekhez egy-egy plüss állatka is tartozik.
A csudába is! A belvárosban lassan araszol a kocsisor, amióta a városközpontból kitiltották az autóforgalmat és szűk mellékutcákon vagyunk kénytelenek átvergődni, ha egyik városrészből átmegyünk a másikba. Állítólag itt is bicikli utakat akarnak kialakítani, az pedig végképp lebénítja a közlekedést.
Na, végre! Megérkezem a kölcsönző utcájába. Sajnos ez a városunk egyetlen jelmezkölcsönzője, Talán éppen ezért olyan magasak a kölcsönzési díjaik, hogy a lehető legkevesebb időtartamra béreljük a ruhákat. Kettőre megyek érte, és majd hatra hozza vissza a férjem.
Elállt a hóesés. Hideg szél rázza a fák ágait, melyekről az elsárgult, nedves levelek a gyalogosokon landolnak. Nekem az arcomba sodródik egy letört ágacska, majdnem kiveri a szememet. Beteszem a ruha védőzsákba csomagolt jelmezt a kocsi hátsó ülésére, a két zsákot pedig a csomagtartóba suvasztom, és sietek a férjemért a munkahelyére, ahol a portás azzal fogad, hogy Dezső a vezérigazgatónál van egy tárgyaláson és azt kéri, itt várjam meg. Húsz perc várakozás után megérkezik a férjem, enyhe pírral az arcán, amit a hideg időjárásnak és a sietségének tulajdonítok. De nagyot tévedek. Útközben elhadarja, miszerint a vezérigazgató egy órán át győzködte, hogy maradjon még egy évig, mentorálni a céghez érkezett fiatal szakembereket, akik bármilyen kiváló eredménnyel végezték el az egyetemet, a munka világába be kell vezetni őket. Végül a drágám beadta a derekát, hiszen még én egy évig dolgozni akarok, s így majd egyszerre megyünk nyugdíjba.
Az óvodában már gyülekeznek a gyerekek hozzátartozói és a közösségi teremben a falhoz tolt asztalokra halmozott szendvicsekből, süteményekből falatoznak.
Franciska főnökasszony széles műmosollyal arcán igyekszik mindegyik vendéggel néhány szót váltani, s ami nem jellemző rá, időnként megsimogatja a keze ügyébe kerülő gyerek buksiját. Ám a szeme élesen villog, amikor félrehívom, hogy tudassam vele, Dezsőkémet bekísérem az irodájába átöltözni.
Pontban négy órakor megkezdődik az ünnepség. Mindhárom csoport kis műsorral készült a nagy eseményre, amit zökkenőmentesen előadnak. Dadus kolléganőm bekapcsolja a zenét, és a gyerekek énekelve hívják a Mikulás bácsit, aki lassú léptekkel, botjára támaszkodva, hátán nagy piros zsákkal meg is érkezik. Leül az odakészített székére. Egy pillanatra áhítatos csend lesz. Végignéz a huszonnégy izgatott gyereken, majd nagy meglepetésünkre húsz másodperces beszéddel indítja a műsor második fejezetét, melynek lényege, hogy az egész évben jól viselkedő gyerekeknek ajándékot hozott, a rosszaknak pedig virgácsot. Csakhogy ez utóbbi nincs a zsákjában, mert azt itt ülő gyermekek kivétel nélkül nem szolgáltak arra rá. Majd benyúl a zsebébe, előveszi az első cédulát, és név szerint szólítja a gyerekeket, a kiscsoportosokkal kezdve. Dezsőkém a nagyapákra jellemző gyengéd hangon felolvassa a céduláról – az óvónők gondosan megfogalmazott – személyre szóló kétmondatos jó tanácsát, majd átadja a mikulás csomagot és feje búbját megsimogatva útjára bocsátja a nebulót.
Látom kollégáimon, izgatottan várják a nagycsoportosok sorra kerülését. Most kiderül az ajándékozási ötlet működése, ami úgy tűnik, beválik. Ötödikként Kevint szólítja a Mikulás. Elmondja neki a kétmondatos szentenciáját, átadja a csomagját és várja, hogy a kisfiútól megkapja az általa készített ajándékot és az instrukciót, kinek készítette. A gyerek azonban megfordul, indulna vissza a helyére. Dezsőkém utána nyúl, megfogja a karját, közel hajol hozzá és suttogva megkérdezi tőle, hol hagyta az ajándékát. Majd én odaadom, kiáltja a gyerek, kiszakítja magát férjem kezéből, egyenletes léptekkel visszamegy a helyére, székére teszi a mikulás csomagját, kezébe veszi és egyenesen felém tart. Nyújtja nekem a rajzát:
– Én téged szeretlek a legjobban! – suttogja, majd hevesen átöleli a derekamat.
Hirtelen nagy csend kerekedik. A könnyeimen át is látom, hogy minden szempár ránk szegeződik. Valaki a szülők közül elkezd tapsolni, amihez rögvest csatlakoznak a többiek is. Felkapom Kevint, arcocskájára adok két puszit és a taps közepette a helyére viszem, csak utána nézem meg a rajzát. Egy pár vastag zoknit festett nekem. Honnan tudja a kis csiripiszli, hogy fázós a lábam?
Ki tudja miért, a Mikulás bácsi megváltozott hangon hívja ki a soron következő gyerekeket.
Félóra múlva magunkra maradunk. Dezsőke elviszi a kocsit, a zöld zsákba gyűjtött ajándékokat gondosan eltesszük másnap reggelre. Előveszem az otthonról hozott süteményeket, dadus kolléganőm két üveg pezsgőt és pezsgős poharakat készít az ünnepi asztalunkra, végül előkerül irodájából Franciska főnökasszony, kezében a lezárt borítékokkal. A szokásos néhány mondatos bevezető után kiosztja a borítékokat, melyhez hozzáfűz néhány személyes szót is. Nekem is kellemes ünnepeket kíván és megkér, másnap reggel nyolckor menjek be az irodájába.
Sűrű, nagy pelyhekben hull a hó, amikor este hét órakor elindulok hazafelé.
Dezsőkém azonnal a vacsorához megterített asztalhoz terel, éppen csak egy kézmosásnyi szabadságot hagyva nekem, mert mielőbb szeretne pezsgőt bontani, annak örömére, hogy Kevin nekem készítette az ajándékát.
Megvacsorázunk, elfogy a pezsgő is. Eszembe jut a jutalom, előkeresem Franciska borítékját, melyben a pénz mellett egy levél is meglapul. Először azt veszem ki. Elolvasom. Lerogyok a székre és kitör belőlem a zokogás. A nyugdíjazásom miatti felmondás sorait újra elolvasom. Jól értettem.
Dezsőke szó nélkül felpattan, előhozza Kevin rajzát és az orrom elé tolja, majd megsimogatja az arcomat:
– Ne sírj, szívem! Bármi van abban a levélben, nem számít semmit! Ez a lényeg! – mutat a zoknis rajzra.
Kivételesen most is igaza van!