MÁS-VILÁG-MESÉK

Plesovszki Hajnalka
MÁS-VILÁG-MESÉK
(1.)
MENNYEI ÁLOMMESE A MACSKÁRÓL MEG A MADÁRRÓL

Valahol, az utolsó napsugarak meg a beálló alkonyat határán, egy macska feküdt a földön. Borostyánszín szeme néha felvillant, ahogy tágra nyílt, hogy befogadja az utolsó fényt. Aztán a szemek félig lehunyódtak, ragyogásuk eltompult, mintha egy álom készülődne fátylat borítani rájuk.
Akkor valami megmozdult. A macska először észre se vette, azután úgy döntött, nem törődik vele. Csakhogy a valami közelebb jött, megállt közvetlenül előtte, és fejét félrebiccentve vizsgálgatni kezdte a macskát.
Egy madárfióka volt az.
– Te most dorombolsz, vagy morogsz? – kérdezte váratlanul.
A macska nem felelt, csak szorosan lehunyta a szemét. Ha azt remélte, hogy a madár eltűnik, tévedett.
– Nem hallottad? – csipogta füle felé a hang. – Azt kérdeztem, dorombolsz, vagy morogsz?
A macska szerette volna rátenni mancsát a fiókára, hogy elhallgattassa, de nem mozdult.
Végül kénytelen-kelletlen kinyitotta a szemét, végigmérte a madarat.
– Mit akarsz tőlem? – firtatta bágyadt bosszúsággal.
– Azt, hogy megmondd végre: dorombolsz vagy morogsz?
– Egyiket sem – dünnyögte a macska. – Leginkább hörgök.
– Hörögsz? – álmélkodott a madárfióka. – Nem tudtam, hogy egy macska ilyet is szokott.
– Eddig én se tudtam – sóhajtott mélyet a másik. – De úgy tűnik, ez hozzátartozik a haldokláshoz.
– Mi az a haldoklás? – kíváncsiskodott a fióka.
– Nagyjából az, amit most csinálok – mondta a macska.
– De hát nem csinálsz semmit! – tiltakozott a madár. – Az igaz, hogy hörögsz, meg hunyorogsz, meg…
– Jó, jó, nem kell folytatnod – torkollta le a macska.
– Szóval, mi az a haldoklás?
Mivel a madárfióka elszánta magát, hogy végére jár a dolognak, a macska kénytelen volt elgondolkodni.
– Azt hiszem – mormogta –, a haldoklás olyasmi, mint a születés, csak éppen…
– Mint amikor kibújsz a tojásból? – trillázta a fióka.
– Én még sosem bújtam ki egyetlen tojásból se – közölte a macska. – Én megettem a tojásokat.
– Ez rendkívül rossz modorra és szörnyű ízlésre vall – jelentette ki a madár ellentmondást nem tűrően.
– Igen, egy madár szempontjából – értett egyet a macska. Aztán hozzátette: – Csakhogy én macska vagyok.
– És éppen haldokolsz – biccentett a fióka. – Szerintem a te haldoklásod egyáltalán nem hasonlít az én születésemre.
– Ebben van valami – mélázott el a macska, majd ismét hörögni kezdett.
Amikor elhallgatott, beállt a csönd, és mert szokatlanul sokáig tartott, a fióka felcsivitelt:
– Macska, haldokolsz még?
– Igen – jött a válasz –, még haldoklom. De ha már itt tartunk…
– Csak te! – szúrta közbe a fióka.
– Nemsokára te is – vágott vissza a macska. – Mindjárt beesteledik és ma éjjel fagyni fog. Érzem a csontjaimban.
– Az én csontjaim azt érzik, hogy fáznak – csipogta a madár.
– Ha nem kotródsz vissza abba a fészekbe, amelyikből idekerültél, reggelre megfagysz.
– Megfagyok?
– Meghalsz.
– Ó!
A fiókából úgy szakadt ki a hang, hogy abba még a macska is beleborzongott. Aztán csend lett. Túl nagy csend.
A macska a szemét meregette, de semmit sem látott, csak alaktalan sötétséget.
– Itt vagy még, madár? – kérdezte végül.
– Igen – csipegte a halk hang. – De ebben az életben már nem sokáig.
– Butaság – mondta a macska. – Csak annyi a dolgod, hogy visszarepülj a fészkedbe.
– Na, igen – csivogta a fióka –, ha tudnék repülni. De nem tudok, legalábbis nem jól. Éppen a szárnyaimat próbálgattam, amikor leestem a fészek pereméről a földre. Próbáltam visszajutni, bokorágról faágra ugrálni, de túlságosan kifáradtam, megint a földre pottyantam. Apám-anyám sírt felettem, de mit tehettek volna? Visszarepültek a testvéreimhez.
– Hát ez volt az a nagy madársiránkozás – dünnyögte a macska. – Ahogyan a fajtádat ismerem… Márpedig ismerem formára, ízre, tollról-csontra… Mindegy, az már régen volt. Szóval a szüleid: ők majd megkeresnek holnap, visszavezetnek a fészekbe, vagy a közelébe, gondosan megetetnek, és hipp-hopp, máris repülni fogsz!
– Néhány kövér kukac… – ábrándozott el a fióka, és csattogtatni kezdte a csőrét.
– Ilyen éhes vagy? – kérdezte a macska.
– Nem – feleltem amaz. – Ennyire fázom.
Erre a macska hörgött néhányat, majd azt mondta:
– Furcsa, mert nekem meg melegem van.
– Az jó – vacogott a madárfióka. – Akkor is jó, ha éppen haldokolsz.
– Lehet – tűnődött a macska. – Talán azért jó, mert nem vagyok egyedül.
– A mamám azt mondta, senki sincs egyedül – reszketett a fióka.
– Meglehet – tűnődött el ismét a macska.
– A mamám azt is mondta, hogy amúgy mindenki egyedül van – dideregte a fióka.
– Az is lehetséges – tűnődött el a macska, immár harmadszor.
– Olyan rossz érzés fázni – sipegte remegve a madár.
– Hát… azért az se olyan jó, ahogy most én érzem magam – vallotta be a macska.
– Miért, te mit érzel?
– Mintha félig kint lennék valahol, félig meg bent máshol, és fogalmam sincs, hova tartozom.
– De legalább nem fázol.
– Azt tényleg nem.
A macskának akkor támadt egy ötlete. Olyan furcsa és elképesztő, hogy maga se hitte, ő gondolta ki. Mégis, miért ne történhetne így?
– Gyere ide hozzám – szólalt meg.
– Mármint hogy én? – kérdezte a madár.
– Persze, hogy te. Gyere és bújj hozzám, fészkelődj el a bundámban. Ha meghalok is ma éjjel, a prémem meleg, téged életben tarthat reggelig.
– Nem hiszek neked. Szerintem csak azért mondod, hogy elkaphass és bekaphass – nyekegte a hidegtől félig dermedt fióka.
– Végtére is lehet – egyezett bele a másik. – Macska vagyok: ha haldoklom is, az ösztöneim még élnek. Másrészt viszont… ki tudja? Talán ideje új szemmel néznem a világra, főleg hogy a régivel már semmit sem látok. Gyere bátran, madár, de biztos ami biztos, kerüld el a szám meg a mancsaim.
A macska várt… várt… mígnem valami lágy érintést érzett a hasa vagy a mellkasa táján, hogy pontosan hol, azt nem bírta eldönteni.
– Itt vagy, madár?
– Igen. Milyen jó… milyen nagyon jó itt lenni.
– Sajnálom, hogy annyi fajtádbelit megettem.
– Köszönöm, ez kedves tőled. De azt hiszem, egy macska nemigen tehet mást, mint hogy macskamódra él, egy madár meg hogy madármódra teszi ugyanazt.
– Én is azt hiszem. És most aludjunk.
– Rendben, de kérdeznék valamit.
– Éppen most?
– Később talán már nem válaszolnál.
– Hát jó, kérdezz!
– Egy macska egész életében arra vágyik, hogy mindig madarat egyen meg tojást?
– Meg egeret, meg májat, meg tejhabot meg…
– Soha életedben nem vágytál olyasmit enni, ami egy macskának nem szokása?
– Hm… De igen. Azt hiszem, a lelkem mélyén a földieper a kedvencem. Egyszer, amikor senki nem látta, egybe beleharaptam. Borzalmas volt, nyilván mert egy macska ilyesmit nem érezhet finomnak. De még nem adtam fel a reményt, hogy egyszer majd ízleni fog.
– Én felhőt szeretnék enni.
– Felhőt?!
– Engem kukacokkal, legyekkel tápláltak, hogy nagy legyek és erős, hogy felrepüljek a fák tetejére, meg el a ragadozók elől… De én a felhőkig akarok repülni, hogy megtudjam, milyen ízük van!
– Azon tűnődöm…
– Én is!
– Kimondjuk egyszerre?
– Igen!
– Milyen íze lehet a földiepernek felhővel?
Valahol a sötétség és fény határán csodálatos álmot álmodnak. Mesebeli földieper nő mesebeli felhők közt, és két mesebeli lény majszolgat belőlük igazi, színtiszta élvezettel.
– Milyen különleges az aromája – állapítja meg egyikük.
– És rendkívüli a zamata – teszi hozzá a másik.
– Együtt mondjuk ki?
– Hát persze.
– Mennyei az íze!
-…-
/2023.11.07./