Nem, nem terveztem macskás nővé válni. De annyi mindent nem tervez az ember és mégis megesik vele. Jogosítványt sem akartam, aztán valahogy mégis lett. Azóta sem értem. Nálam nagyobb értetlenséggel csak az oktató meg a vizsgabiztos rendelkezik a témát illetően. Mondjuk az meg az ő bajuk. Nem terveztem munkahelyet sem váltani, aztán tőlem függetlenül is megtörtént egy szükségszerű áthelyezéssel. Nem gondoltam arra sem, hogy a férjemhez hozzámegyek, aztán csuda tudja hogyan, megesett velem az is.
Közvetlenül az esküvőnk utáni ősszel jelent meg két szőrgombolyag a lépcsőházunk ajtajában. Hevesen tiltakozott az agyunk a befogadást illetően, miközben a két kis jószág falta a májkrémet, amit felbontottunk nekik. Szóbeli megállapodást kötöttünk a két girhessel, hogy ugyan elutazunk pár napra, de ha megvárnak minket az ajtó körül valahol, akkor kénytelen-kelletlen, befogadjuk őket. Mert az már maga a sors akarata lesz. Na, meg az övéké, ha jól beszélik a nyelvünket. Napok múlva a hazaúton éreztük elhamarkodott ígéretünk súlyát, mert a két macska a huszonnyolc négyzetméteres leánylakásomban komoly tömegnyomorhoz vezethet. Megkönnyebbülten láttuk érkezéskor, hogy egy gombolyag sincs az ajtóban. Mégis mindkettőnk torkában keserű csalódottság íze csordogált. Elfértünk volna valahogy… gondoltuk, és tudtuk kimondatlanul is a másik pillantásából. A zár kattanására előugrott egy sötét puhamancsos a fenyő alól. Vidáman baktatott felénk, mi meg felkacagtunk, hogy számon tartotta a szóbeli megállapodást a vacak kis jószág. Így nem csak mi érkeztünk haza, hanem ő, Luca is. Ezt a nevet kapta tőlünk, mely az évek során rengeteg módosulással létezett indulattól függően. A Ludmillától egészen a te etted meg a tésztát te mocsokháziig terjedt. Egyéb változatai nem vállalhatók komoly cenzúra nélkül, ezek a cipőbe pisilések és szőnyegre hányások alkalmával voltak használatban. A leánylakás bár szűkös volt, mégis feltalálta magát a doromboló masina, hiszen ő nem csak a padló szintjén közlekedett, mint mi, hanem a függőlegest is kedvelte, főként az organza és csipkefüggönyök felületén. Itt is volt érvényben pár nem túl szofisztikált megnevezése a befogadott rombológépnek. A pubertás meghozta Lucánál az ablakban ücsörgés flegma arcú közönyét. Bár amikor jóképű iromba kandúrok jelentek meg a szomszédos melléképületek tetején, akkor képtelen volt az önuralomra és két lábra állva céda mód nyávogva tudatta szándékait a jövevényekkel. Be kellett lássuk, kell a nagyobb lakás, mert bár megfogadtuk, komoly szabályaink lesznek, Luca felülírta legtöbbet. Na, jó. Mindet. A nem jön az ágyba volt az első. Az asztal teteje is ilyen dolog volt, meg az is, hogy nem kunyerálhat a kajánkból és nem veszünk neki drága alutasakosokat sem. Meg a napi egyszer kap szárazat. És az is, hogy figyelünk a súlyára, következetesek leszünk. Röhögni ér… Ellenben megtanult több kézjelet. Igen, a csúnyát is… igen, a hányás miatt például. De azt is, hogy hívó jelre odajöjjön. A joghurt, a hús, a kaja szavakat nem mondtuk ki egy idő után véletlenszerűen sem, mert feljogosítva érezte magát, hogy elhangzásuk után kérjen és kapjon az említett dolgokból. A vágódeszkát nem lehetett olyan óvatosan elővenni, hogy ne teremjen szempillantás alatt a lábam mellett. Mint valami macska dzsinn, sutty, ott is volt a ház bármely távoli pontjáról. Mert a deszka az húst jelent. A nagyobb lakás nagyobb és több ablakkal járt. Mindre macska biztos szúnyogháló kellett, mert ügyesen mászott azon is, mint valami pókmacska, és az emelet nem életbiztosítás még nekik sem, dacára a talpraesés mítoszának. Szerette nézni a járókelőket és élvezte, ahogy lélegző szénné égeti a napsütés. Olyankor felsejlett vörös szőrének színe a krém és csokoládé foltok közül. Nézte, ahogy munkába megyek, és bár nem hallottam a bezárt ablakon át, láttam a nyávogását. Valószínűleg haragudott, mert így értelemszerűen nem adhattam neki pár percenként szárazat. De a hazatérést két lábon állva üdvözölte, másik kettővel természetesen az ablakot összemancsolva kaparászott és bónuszként összeorrozta a nózijával is. Ahogy beléptem az ajtón két lábra állva nyújtózkodott, hogy vegyem fel. Hangos dorombolással és vádló nyávogással köszöntött, majd gyorsan nasit kunyerált. Nem törekedett a bosszú nyomainak eltüntetésével. Döbbenetes felfedezés volt, hogy a zacskóból képes volt a piskótát kirágni, vagy a sörperecet. Megbabozánták ezek az emberi rágcsák és nem tudott nekik ellenállni. A horgászatból hazahozott halszagú cuccaink voltak rá ilyen hatással még. Előfordult, hogy annyira révületbe esett a pontyszagú matractól, hogy elaludt rajta szimatolás közben, vagy éppen beszorult valamelyik táskába. Aztán jött a kertes ház sokszemű csodája. Minden szobában két ablak és annyi, de annyi szoba az ötven négyzetméter után! Ráadásul itt nem volt ám emelet. Testközelbe került az a fű, amire egyébként már rálépni sem mert. Jöttek a virágok az ablakba, amiket rendre megkóstolt, így rájött, hogy az orchidea mérgező, mert egy napig hányt tőle. A korallvirágra amúgy, mint kiderült immunis, még akkor is, ha nem ehető, mert rendre megcsócsálta mindet, aztán a szőnyeg közepére hányta, némi szőrpamacs kíséretében. Közben a függönyök biztonságba kerültek, mert Luca sem lett fiatalabb, már nem volt annyira pókmacska. Csak a moccanatlan megfigyelés maradt, mint hasonlóság. A kinti macskák rendszeresen borzolták idegrendszerét, hiszen ilyesmivel nem találkozott az elmúlt tíz év során. Itt, amikor munkába indultam, az ablakhoz nyomta az orrát, hogy köszönjön. És az évek alatt megtanulta a néma biccentést, ami olyasféle lehet az ő nyelvén, hogy jól van, kibírom, de igyekezzél azért… Ebben a házban nagy a kád széle, és tudott velünk pancsizni. Fura, hogy a puhamancsosok nem szeretik a vizet, mégis imádják nézni, ahogy fürdünk benne. És megkóstolni is. Rejtély, hogy mi alapján választanak ablakot. Nem mindet szereti ám ő sem. Amikor először műtötték rákkal, még bizonytalan volt a mozgása, de első útja az alom után az ablak volt. Állt előtte, tudta, hogy nem képes felugrani, de azt is tudta, hogy elég szólnia és felteszem. Leszállni sem tudott, de megvárta, míg leveszem. Megvárta, míg hazajövök munkából és leveszem. Most a második műtétje után hosszú ideig nem tudott ugrani, de lépegetni igen. Kisszékkel, nagy székkel, asztallal megoldottuk az ablakot, hiszen fel akart menni. Mert szereti a napot, a madárfüttyöt, a nyári tücsökmuzsikát és mert macska. A macskák szeretik az ablakokat. Nagy zöld szemét olyankor félig lehunyta és olyan volt, mint aki meditál. Maga a béke és a nyugalom szőrgombolyagnyi szigete.
Rejtély az is, hogy mi alapján választanak embert a macskák. Talán csak a lelkek tudják, az övék és a mieink. Hiszen nekik is van, csak az övéké hangosan dorombol. A miénk meg simogatni tud. Jó párosítás. Nem lesz több műtétje. Nem tud beszélni, úgy ahogy mi. De látom a szemén egy hete, tudja, hogy meg fog halni. Búcsúzkodik. Amikor ébren van bújik, simogatásra vágyik és máshogy dorombol. Fáradtan. Menne. Csak még gyűjt egy kis törődést, szeretetet. Úgy, mint az ember. Senki sem akar ölelés nélkül menni. Mi pedig elengedjük. Nem akartam macskás nővé válni, de Lucával vagy nélküle, már mindig az maradok. Mindegy hol élek, mindig keresni fogja őt a tekintetem az egyik napsütötte ablakban, amikor hazaérek. Akkor is, amikor már tudom, hogy ő egy másik ablakban ül. Odafönt, a második emeletnél is magasabban.
