Mozdulatlanul feküdt a farizeus férfi a roskatag ágyon. Kísérteties félelem zakatolt tudatában. Iszonyattal ébredt rá, hogy haldoklik. Küzdött, hogy gyorsabb sebességre ösztökélje az egyre hosszabb időre kihagyó szívét.
Fény alig hatolt az áporodott helyiségbe, a szürke falakon penészfoltok nyiladoztak, egy kimustrált agyagedény árválkodott az ágy végénél, az elszigetelt tanyának nem volt kapcsolata a külvilággal. Felette az utolsó remény megtestesítője, egy kopott feszület lógott, a kis asztalkán pedig a bánat vékony cédrusága feküdt. Valahol a közelben Hadész csörgette az Alvilág bejáratának kulcsát.
Lázár csendesen tűrte mérhetetlen fájdalmát. Csak testvére, Mária Magdolna virrasztott mellette, csakis ő érthette saját vérének arckifejezésén a jól ismert, néma beszédet. Megpróbált vigaszt nyújtani neki, de gyötrelmei láttán maga is feneketlen érzéketlenségbe zuhant.
A magatehetetlen ember kemény vonásaiban a pusztulás gunyoros szellemetükröződött, de szívósan tűrte a reá kiszabott büntetést. Csak a szemhéját mozgathatta. Távolról hallotta nővére szabálytalan légzését. Közel voltak egymáshoz, érezték testük melegét, mégis egy világ állt közibük. Nyugodtan járt körbe a tekintete, lassan fogta fel a tárgyak jelentését. A beesett, fakó szempár a kereszten állapodott meg. De a beteg nem szólt, hiábavalónak bizonyult minden próbálkozás, egyre jobban szenvedve hallgatott. Kétségbeesetten küszködött a kór ellen.
Már évek óta elkerülte őket a szerencse, hiába dolgoztak mindketten megállás nélkül, egy idő után már az élelemre is alig tellett, a kamra visszhangzott az ürességtől. A ház ura sokszor még betegen is kitámolygott a földet művelni, vagy az állatokat rendben tartani, mégis kilátástalan helyzetbe sodorta őket a mindent feneketlen kútként behabzsoló, válságokkal teli világ, az uzsorakölcsönök teljesíthetetlen kamatai, és az évek óta tartó szárazság. Régen nem volt már ez a Kánaán földje. Hiába volt az emberfeletti akaraterő és munkabírás, a negyvenes férfi szervezete fellázadt ellene. Haldoklott.
Még az a rusnya, vörös macska is ott a félhomályos sarokban – aki valahogy mindig belopódzott – elpártolt tőle, pedig amikor még apró és ártatlan cirmosként a portájukra került, aligha gondolhatta, hogy ilyen tragikusan fognak végződni az előtte álló csodálatos életről szövögetett merész tervei.
Groteszk tévedés csupán, hogy akit egész addigi életében állandóan csak a jövő motivált, annak mégis pusztán a múlton való folyamatos rágódás jutott. Keserű lett tőle a szája íze. Annak idején folyton nyugtalanította az érzés, hogy nem viszi majd semmire, nem valósíthatja meg önmagát. Aggódott, nehogy elszalassza a nyúlfarknyi élet kínálta csekély alkalmak egyikét; elméjét megmételyezte a mély bűntudat táplálta szorongás. Ez volna a halál?Nem ilyen véget képzelt el magának, nem ilyen korait, nem ilyen kínokkal és fásult gondolatokkal telit. Hová lett az a szőke, hullámos hajú, magabiztos, mindig a felhők felett szárnyaló, energiával teli fickó, akit nemrég még ámulva figyeltek a földhözragadt cimborák? Mindez a dicső múlt csupán, most már egyenesen gyáván viselkedett: de rettegett a haláltól.
Puha párnájára hajtotta fejét, motyogott valamit, igaz egyetlen értelmes szó sem hagyta el szederjes ajkát; áldozattípus volt, hát előre élte az elmúlást.
Emlékeiben, régi álmaiban kotorászott. Összekeveredett minden. Ugyanez a helyiség volt a gyerekkénteltöltött felhőtlen idők alatt is a lakhelye, az maga volt az örömök netovábbja, az ábrándok birodalma. Az akkori felesleges háború okozta lelki eltévelyedés mindmáig alig enyhült benne, gyakran összemosódott az álomkép a valósággal.
Az ablakon túl bágyadtan sötétedett, parányi kabócák panaszos éneke zsongott a tanya körül. Nővére lépett a gyászos szobába. Homokszínű lenvászon ruhában, kisírt szemekkel csoszogott a betegágyhoz, reszkető kezeiből a lepedőre hullott a hőn szeretett mama megsárgult, sarka-vesztettlevele, a paplan alá csúsztatta a biztonságukért felelős rideg, rövid pengéjű tőrt, szipogva szorította magához öccsének utolsó mimikáját, a mozdulatot, amint kezével a tekercs után kap. Szinte égette a hátát a fiú kifejezéstelen tekintete: őt követte a kijárat felé. A színehagyott függöny puhán libbent mögötte.
Minél messzebb akart jutni, lelke kegyetlenül háborgott. Könnyű szellő rebbent. A halálsikoly hamar utolérte, vad erővel fogta be fülét, reményvesztetten visítottaki vértelen fájdalmát a pusztaságba, a ketrec mögött a tyúkok moccanni sem mertek, a riadt csendben csak a nyakukat nyújtogatták a szokatlan lárma felé.
Bénultan támaszkodott az öreg szilfához; leperegtek a fiatalkori évek, a kicsinyes veszekedések, a családi séták, a születésnapi gyertyák halovány fénycseppjei, melyek kísérteties árnyékot vetettek grimaszokkal telt gyermekarcukra, a hétvégi közös játékok, aztán a friss menyasszony zavartsága, végül a kemény munkájuk jól megérdemelt legelső bevétele, ezek most mind-mind odavesztek egyetlen átkozott pillanat alatt. Csak ő maradt itt teljesen csupaszon, kiürült bensővel, akár ez a magányos agyagépület itt a sivatag közepén. Tiltakozott ugyan ellene, mégis átjárta lényét a bánat. Nem akaródzott visszatérnie a házba, az udvaron várta meg a városi doktort.
Eddig sem kényeztetett el minket a sors – tépelődött feketébe öltözött szívvel a kiszáradt fa tövében. Töredezett frizuráját tarka kendő védte, fülében rézkarika fityegett. Fátyolos szeme az otthonára tévedt, valami kézzelfoghatót, egy biztos pontot keresett, bármilyen megnyugtatót itt a semmi közepén. Bronztollú, örökre berozsdásodott szélkakas trónolt az ódon ház tetején. Éppen a lemenő nap utolsó sugarát búcsúztatta, fénye rég megkopott már. Ez volt az egyetlen emléktárgy, ami megmaradt a szülői házból, és amihez mohón ragaszkodott a két fiatal árva, amikor elüldözte őket a kaotikus város, Jeruzsálem. Akkor csak abban hihettek: amíg az forog, addig nem érheti őket semmi baj, olyan volt az nekik, mint egy jókora, becses talizmán.
Egykoron, még bőven növő félben, a nehezen kordában tartható fiúcska újból és újból felmászott a tetőre megtapogatni a fémkakast, olykor letelepedett melléje. Az csillogott-villogott, mint a főtéri dóm rézkilincse, hol jobbra, hol balra pördült – valahogy mindig tudta, merről fúj a szél – a kölyök pedig beszélt hozzá, ki tudja már mit…
A szürkületbe egy parányi remegő fény hasított, nemezkalapos, harmincas férfi érkezett, bús öszvére óvatosan kerülgette a földút apróbb-nagyobb buckáit, orvosi táskája az ölében táncolt.
– Hogy van a beteg, lányom? – kérdezte, miközben eloltotta szivarját. – Csak nincs valami baj? Olyan fényes az orcája.
A nő még mindig a tetőre hunyorgott. Elmerengett: ezt a fiatal, komoly tekintetű, hosszú hajú doktort még nem látta:
– Tudja… mindig én másztam fel utána, pedig eleinte nagyon is szorongtam a magasban, nehogy baja essék szegénynek – törtek felszínre a régi képek. – Aztán hozzászoktam, órákig lestük onnan fentről a végtelennek tetsző délibábos mezőt, a tarka marhacsordát, a szélfútta, korhadt gallyakat, a távoli dombon pöffeszkedő kis kápolna sziluettjét, a városszéli házak szabadtéri konyháinak kígyózó füstjét, beszippanthattuk az ételek ínycsiklandozó illatát. Most is látom magam előtt a drága öcsike kócos, szalmasárga bozontját, ma is érzem a cirógató szél gyengédségét.
– Nos, menjünk be – javasolta a doktor halkan, és megindult a ház felé.
A szobaajtó mögött csend honolt, bágyadt lámpafény szűrődött ki a küszöb résein át. Az orvos megfontoltan lépett be, a nehéz esztendők felkészítették a látványra. Gyengéden ráhelyezte két kezét a szenvedőre, miközben Mária beosont, görcsösen kapaszkodott a doktor csontos vállába, amikor utolérte a látomás, belemélyesztette körmeit. A lyukas takaró félig a padlóra csúszott, a borostás, agyonizzadt beteg lötyögő ruhájában ülve, párás szemmel forgatta anyja legutolsó levelét, gondolatban talán már bekéredzkedett mellé, a mennyei királyságba. Az ágy végében romokban hevert az agyagedény, alatta egy koszos patkány feküdt, a tőr átszúrta testét. A megdöbbent belépőkre meredt, mintha pozsgásabb lett volna orrának lágy íve, mintha kivilágosodott volna a vérharmatos szoba. Arcvonásai megváltoztak, olyan nyugalom költözött rá, azt hihették, egy másik énje néz vissza a távolból, nővére legalább annyira megrémült ettől, mint amikor korábban viaszszínben látta a kórságtól ernyedt testet. A férfi tekintete nyugodtan járt körbe, kezdte megérteni a tárgyak értelmét. Vér tolult a szemébe, repedezett ajkai lassan nyíltak szét.Felébredt és kiszabadult az elmúlás szorító öleléséből.
– A halálba kerget… az a sok… hazug… nem tűrhetem… a rómaiak többre tartják… a hamis szót… az… életnél is! – préselte ki magából a hörgő hangokat. – Bo-csááá-nat – mondta, majd visszadőlt a szalmára.
Nővére arcán olyan finoman suhant végig a megkönnyebbülés öröme, mint ahogyan a könnyű nyár végi fuvallat emelgeti a földre hullt, áttetsző faleveleket.
Hirtelen valami új impulzus fakadt a padlás felől, furcsa, érces csikorgás hallatszott, akár egy hosszú, rekedtes sóhaj, egy ittas nevetés; a vén, komisz szélkakasba belecsimpaszkodott egy váratlanul feltámadt léghullám, a lepergett rozsdától visítva fordult, csak a kabócák víg dala harsogta túl a fülledt, csillagos éjszakában.
Mária tekintete megakadt a doktor szögletes arcélén, egy világos kendővel megtörölte izzadt homlokát, nem volt ellenére a fiatalember látványa.
– Mikor jön újból… hogy szólítsam… a neve? – kérdezte zavartan az indulni készülő férfit.
– Jézus – felelte amaz, majd nesztelenül távozott, a nő utána lépett, ám sehol sem látta, elnyelte őt a titokzatos júdeai sivatag.
A szélkakas, akár egy kiterjedt szárnyú fémhattyú lebegett a magasban, szótlanul suhant át a pusztaság felett.
Fény alig hatolt az áporodott helyiségbe, a szürke falakon penészfoltok nyiladoztak, egy kimustrált agyagedény árválkodott az ágy végénél, az elszigetelt tanyának nem volt kapcsolata a külvilággal. Felette az utolsó remény megtestesítője, egy kopott feszület lógott, a kis asztalkán pedig a bánat vékony cédrusága feküdt. Valahol a közelben Hadész csörgette az Alvilág bejáratának kulcsát.
Lázár csendesen tűrte mérhetetlen fájdalmát. Csak testvére, Mária Magdolna virrasztott mellette, csakis ő érthette saját vérének arckifejezésén a jól ismert, néma beszédet. Megpróbált vigaszt nyújtani neki, de gyötrelmei láttán maga is feneketlen érzéketlenségbe zuhant.
A magatehetetlen ember kemény vonásaiban a pusztulás gunyoros szellemetükröződött, de szívósan tűrte a reá kiszabott büntetést. Csak a szemhéját mozgathatta. Távolról hallotta nővére szabálytalan légzését. Közel voltak egymáshoz, érezték testük melegét, mégis egy világ állt közibük. Nyugodtan járt körbe a tekintete, lassan fogta fel a tárgyak jelentését. A beesett, fakó szempár a kereszten állapodott meg. De a beteg nem szólt, hiábavalónak bizonyult minden próbálkozás, egyre jobban szenvedve hallgatott. Kétségbeesetten küszködött a kór ellen.
Már évek óta elkerülte őket a szerencse, hiába dolgoztak mindketten megállás nélkül, egy idő után már az élelemre is alig tellett, a kamra visszhangzott az ürességtől. A ház ura sokszor még betegen is kitámolygott a földet művelni, vagy az állatokat rendben tartani, mégis kilátástalan helyzetbe sodorta őket a mindent feneketlen kútként behabzsoló, válságokkal teli világ, az uzsorakölcsönök teljesíthetetlen kamatai, és az évek óta tartó szárazság. Régen nem volt már ez a Kánaán földje. Hiába volt az emberfeletti akaraterő és munkabírás, a negyvenes férfi szervezete fellázadt ellene. Haldoklott.
Még az a rusnya, vörös macska is ott a félhomályos sarokban – aki valahogy mindig belopódzott – elpártolt tőle, pedig amikor még apró és ártatlan cirmosként a portájukra került, aligha gondolhatta, hogy ilyen tragikusan fognak végződni az előtte álló csodálatos életről szövögetett merész tervei.
Groteszk tévedés csupán, hogy akit egész addigi életében állandóan csak a jövő motivált, annak mégis pusztán a múlton való folyamatos rágódás jutott. Keserű lett tőle a szája íze. Annak idején folyton nyugtalanította az érzés, hogy nem viszi majd semmire, nem valósíthatja meg önmagát. Aggódott, nehogy elszalassza a nyúlfarknyi élet kínálta csekély alkalmak egyikét; elméjét megmételyezte a mély bűntudat táplálta szorongás. Ez volna a halál?Nem ilyen véget képzelt el magának, nem ilyen korait, nem ilyen kínokkal és fásult gondolatokkal telit. Hová lett az a szőke, hullámos hajú, magabiztos, mindig a felhők felett szárnyaló, energiával teli fickó, akit nemrég még ámulva figyeltek a földhözragadt cimborák? Mindez a dicső múlt csupán, most már egyenesen gyáván viselkedett: de rettegett a haláltól.
Puha párnájára hajtotta fejét, motyogott valamit, igaz egyetlen értelmes szó sem hagyta el szederjes ajkát; áldozattípus volt, hát előre élte az elmúlást.
Emlékeiben, régi álmaiban kotorászott. Összekeveredett minden. Ugyanez a helyiség volt a gyerekkénteltöltött felhőtlen idők alatt is a lakhelye, az maga volt az örömök netovábbja, az ábrándok birodalma. Az akkori felesleges háború okozta lelki eltévelyedés mindmáig alig enyhült benne, gyakran összemosódott az álomkép a valósággal.
Az ablakon túl bágyadtan sötétedett, parányi kabócák panaszos éneke zsongott a tanya körül. Nővére lépett a gyászos szobába. Homokszínű lenvászon ruhában, kisírt szemekkel csoszogott a betegágyhoz, reszkető kezeiből a lepedőre hullott a hőn szeretett mama megsárgult, sarka-vesztettlevele, a paplan alá csúsztatta a biztonságukért felelős rideg, rövid pengéjű tőrt, szipogva szorította magához öccsének utolsó mimikáját, a mozdulatot, amint kezével a tekercs után kap. Szinte égette a hátát a fiú kifejezéstelen tekintete: őt követte a kijárat felé. A színehagyott függöny puhán libbent mögötte.
Minél messzebb akart jutni, lelke kegyetlenül háborgott. Könnyű szellő rebbent. A halálsikoly hamar utolérte, vad erővel fogta be fülét, reményvesztetten visítottaki vértelen fájdalmát a pusztaságba, a ketrec mögött a tyúkok moccanni sem mertek, a riadt csendben csak a nyakukat nyújtogatták a szokatlan lárma felé.
Bénultan támaszkodott az öreg szilfához; leperegtek a fiatalkori évek, a kicsinyes veszekedések, a családi séták, a születésnapi gyertyák halovány fénycseppjei, melyek kísérteties árnyékot vetettek grimaszokkal telt gyermekarcukra, a hétvégi közös játékok, aztán a friss menyasszony zavartsága, végül a kemény munkájuk jól megérdemelt legelső bevétele, ezek most mind-mind odavesztek egyetlen átkozott pillanat alatt. Csak ő maradt itt teljesen csupaszon, kiürült bensővel, akár ez a magányos agyagépület itt a sivatag közepén. Tiltakozott ugyan ellene, mégis átjárta lényét a bánat. Nem akaródzott visszatérnie a házba, az udvaron várta meg a városi doktort.
Eddig sem kényeztetett el minket a sors – tépelődött feketébe öltözött szívvel a kiszáradt fa tövében. Töredezett frizuráját tarka kendő védte, fülében rézkarika fityegett. Fátyolos szeme az otthonára tévedt, valami kézzelfoghatót, egy biztos pontot keresett, bármilyen megnyugtatót itt a semmi közepén. Bronztollú, örökre berozsdásodott szélkakas trónolt az ódon ház tetején. Éppen a lemenő nap utolsó sugarát búcsúztatta, fénye rég megkopott már. Ez volt az egyetlen emléktárgy, ami megmaradt a szülői házból, és amihez mohón ragaszkodott a két fiatal árva, amikor elüldözte őket a kaotikus város, Jeruzsálem. Akkor csak abban hihettek: amíg az forog, addig nem érheti őket semmi baj, olyan volt az nekik, mint egy jókora, becses talizmán.
Egykoron, még bőven növő félben, a nehezen kordában tartható fiúcska újból és újból felmászott a tetőre megtapogatni a fémkakast, olykor letelepedett melléje. Az csillogott-villogott, mint a főtéri dóm rézkilincse, hol jobbra, hol balra pördült – valahogy mindig tudta, merről fúj a szél – a kölyök pedig beszélt hozzá, ki tudja már mit…
A szürkületbe egy parányi remegő fény hasított, nemezkalapos, harmincas férfi érkezett, bús öszvére óvatosan kerülgette a földút apróbb-nagyobb buckáit, orvosi táskája az ölében táncolt.
– Hogy van a beteg, lányom? – kérdezte, miközben eloltotta szivarját. – Csak nincs valami baj? Olyan fényes az orcája.
A nő még mindig a tetőre hunyorgott. Elmerengett: ezt a fiatal, komoly tekintetű, hosszú hajú doktort még nem látta:
– Tudja… mindig én másztam fel utána, pedig eleinte nagyon is szorongtam a magasban, nehogy baja essék szegénynek – törtek felszínre a régi képek. – Aztán hozzászoktam, órákig lestük onnan fentről a végtelennek tetsző délibábos mezőt, a tarka marhacsordát, a szélfútta, korhadt gallyakat, a távoli dombon pöffeszkedő kis kápolna sziluettjét, a városszéli házak szabadtéri konyháinak kígyózó füstjét, beszippanthattuk az ételek ínycsiklandozó illatát. Most is látom magam előtt a drága öcsike kócos, szalmasárga bozontját, ma is érzem a cirógató szél gyengédségét.
– Nos, menjünk be – javasolta a doktor halkan, és megindult a ház felé.
A szobaajtó mögött csend honolt, bágyadt lámpafény szűrődött ki a küszöb résein át. Az orvos megfontoltan lépett be, a nehéz esztendők felkészítették a látványra. Gyengéden ráhelyezte két kezét a szenvedőre, miközben Mária beosont, görcsösen kapaszkodott a doktor csontos vállába, amikor utolérte a látomás, belemélyesztette körmeit. A lyukas takaró félig a padlóra csúszott, a borostás, agyonizzadt beteg lötyögő ruhájában ülve, párás szemmel forgatta anyja legutolsó levelét, gondolatban talán már bekéredzkedett mellé, a mennyei királyságba. Az ágy végében romokban hevert az agyagedény, alatta egy koszos patkány feküdt, a tőr átszúrta testét. A megdöbbent belépőkre meredt, mintha pozsgásabb lett volna orrának lágy íve, mintha kivilágosodott volna a vérharmatos szoba. Arcvonásai megváltoztak, olyan nyugalom költözött rá, azt hihették, egy másik énje néz vissza a távolból, nővére legalább annyira megrémült ettől, mint amikor korábban viaszszínben látta a kórságtól ernyedt testet. A férfi tekintete nyugodtan járt körbe, kezdte megérteni a tárgyak értelmét. Vér tolult a szemébe, repedezett ajkai lassan nyíltak szét.Felébredt és kiszabadult az elmúlás szorító öleléséből.
– A halálba kerget… az a sok… hazug… nem tűrhetem… a rómaiak többre tartják… a hamis szót… az… életnél is! – préselte ki magából a hörgő hangokat. – Bo-csááá-nat – mondta, majd visszadőlt a szalmára.
Nővére arcán olyan finoman suhant végig a megkönnyebbülés öröme, mint ahogyan a könnyű nyár végi fuvallat emelgeti a földre hullt, áttetsző faleveleket.
Hirtelen valami új impulzus fakadt a padlás felől, furcsa, érces csikorgás hallatszott, akár egy hosszú, rekedtes sóhaj, egy ittas nevetés; a vén, komisz szélkakasba belecsimpaszkodott egy váratlanul feltámadt léghullám, a lepergett rozsdától visítva fordult, csak a kabócák víg dala harsogta túl a fülledt, csillagos éjszakában.
Mária tekintete megakadt a doktor szögletes arcélén, egy világos kendővel megtörölte izzadt homlokát, nem volt ellenére a fiatalember látványa.
– Mikor jön újból… hogy szólítsam… a neve? – kérdezte zavartan az indulni készülő férfit.
– Jézus – felelte amaz, majd nesztelenül távozott, a nő utána lépett, ám sehol sem látta, elnyelte őt a titokzatos júdeai sivatag.
A szélkakas, akár egy kiterjedt szárnyú fémhattyú lebegett a magasban, szótlanul suhant át a pusztaság felett.